A fecsegő potyautas 53.
2018.11.16.

Hogyan menjél piacra, hogyan viselkedjél ott, és mit vegyél, és mennyit ne vegyél SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Amióta az eszemet tudom, járok balettezni piacra. A piac régen, gyermek és ifjúsági koromban nagy, templomian tágas, és félelmetes, meg titokzatos volt. Egy ártatlan sütőtökfejtől beszart a gyerekember, máskor meg beleszeretett a karalábé lányba. Öreg nénik, zacskó mákkal, babbal, mind boszorkány volt. 
 
Mostanra a piac is kisebb lett. Érdekes dolog ez, mert ugye, van ez az elmúlás felé való begyorsulás, hogy minden életév úgy száll el, kábé olyan ütemben, mint egy klasszikus fölvonás az Örkényben, hanem vajon, kérdezem szeretettel, ebben a gödör felé való rohanásban nem lett-e kisebb és kisebb maga az élet. Életünk. Gyere csak ide, élet, életem, nézzelek. És máris forgatom őt, a muskotályos novemberi fénybe tartom, hát nem lett kisebb. Sőt. Történik vele sok minden marhaság és szép hajcihő, de az nem zsugorodás, vagy valami ilyesmi. 
 

A piac onnan jutott az eszembe, hogy a minap egy társaságban megbeszéltük a kedvenc piacunk legfontosabb helyeit. Történt is egy kicsiny, egyáltalán nem túlartikulált csoda, amennyiben egy távoli barátnőnkkel ugyanazt a húsost jelöltük meg, mint a legjobbat, miközben a mi piacunk egy nagy, hajó alakú épületben székel, és napról napra rengeteg húsos dalolja ugyanazt a véráztatta melódiát. Legalább három piacutcában laknak belsőségekkel, szívekkel, májakkal és állati testekkel kereskedő fiúk, és még az emeleti részlegen, a legtávolabbi sarokban is székel egy titokzatos tyúkos! Na, és ez egy kis hentesüzlet volt, amit mi fölmagasztaltunk. Kétemberes kiszerelés, nem is kanyarodó vásárlói sor, de aki onnan akarja a tarját, a marhakockát, a kommunistaszínű felsált, az tudja a tutit. Nem azért, de egyszer meg is énekeltem, egy másik tárcában az ottani hentesfiút, mert olyan szépen bánt a húsokkal, úgy érintette őket, ahogy a szerelmünk hamvas testi fennsíkjait és völgyeit birizgáljuk a célirányos barátkozás alatt, és amikor ezt mind előadtam azon az iszonyatos velőscsontokkal földíszített társasági estén, megkérdezte a kritikus, ugyan megmutattam-e neki, mármint a hentesfiúnak ezt a róla szóló, pozitív irányultságú kisszínest, végeredményben portrét, én azt válaszoltam, nem, dehogyis, mert ki tudja, hogyan reagálnak az emberek, de igen, tudom, hogy reagálnak a róluk szóló csevejre, volt erre már alkalmam, nagy a retusálási elvárás, a stilizációs igény, és ha igazán színes volt a kisecset hegye, még akkor is könnyen kapja a képébe a portéfestő, én nem ilyen vagyok, ez nem is úgy volt, ez elferdítés, hamisítás, Rodolfó. Ja, ja, persze. Honnan, miből meri valaki azt tudni, milyen ő? Vagy hogy hogy volt az a történet, esemény az a gyászt érdemlő viselkedés?! Mert látta a két bandzsi? Mert hallotta? Ugyan, kérem, Akutagava! 
 
De a piac is ilyen. Színház is, becsapás, túlélés, hamisítások és gyilkolások színtere. Blöff és véres királydráma, Ghelderode gyermekei imbolyognak a pultoknál. Ismerek egy házaspárt, akik együtt járnak piacra. A kis feleség gyakran cetlivel fut neki a dzsungelnek, és ez, sajnos, máris helytelen. Persze, az ember kitalálja a szombat reggeli furcsa, tétova, és valahogy mindig váratlan ürességben, hogy mit akar sütni, főzni, és aztán ragaszkodik is a műhöz, a tételsorhoz, nem akar elfelejteni semmit. Ezért cetlizik, mint a buta angyal. Anyu húzza maga után a pénztárgépszalagot – cetli -, kétszázötven tétel. Apu is nézi a magáét, már az orrával is, de hiába, elfelejtett szemüveget venni, amikor indult – küldték, pedig jött volna magától is -, amit pedig leírattak vele, arra meg nem emlékszik. Az unikum jó a felejtés ellen? Igen, igen. Vagy mégsem? Szóval cetli ide vagy oda, a piac az mégis maga a nyitott élet. Boltban vásárolsz célirányosan. De piacon, és ez a fontos, sétálva vásárolsz, piacon úgy figyelsz, hogy nem figyelsz. Nézelődés! Bámészkodás! Leselkedés! A piacon nem keresel, hanem találsz. Nem úgy jársz-kelsz a sorok között, mint aki tudja. Az a helyes magatartás, hogy úgy indulsz neki a piacnak, hogy lesz, ami lesz. Hogy változhat a terv. Megszólal a benti dzsípíesz, hát milyen szép az a kelbimbó, az a brokkoli, azt vedd meg, azt. Anyukám, mikor ettünk halat mi ketten utoljára?! Reggelizünk csilis lángost, pedig reggeliztünk már? Igen, igen. Én láttam már zöldségesnél egy lányt, aki minden tételt külön – retek, paradicsom, krumpli, etc. –, egyéni és hófehér vászonzacskóba kért. Mi, kérem, környezettudatos vásárlók vagyunk. Tiszteletem. És főhajtás! Oké, oké, a Holdig ér lassan a műanyag, már a bengáli tigris is azt szarik, pedig csak minőségi falusi férfiakat fogyaszt, de a piaci vásárlás akkor sem tűri a sok szabályt, az illendőséget, a mértéket. A piac maga túlzás. A jó piac szenvedélyes. A piac kurva, selyemfiú, vándorszínész. Szerintem többet kell venni és igényelni, mint amennyi kellene. Nekem a piac csöndes, elszánt habzsolás is. A mértéktelenség természeti igazolása. És persze még az is fontos tétel, hogy a jó piacolónak lesz húsosa, zöldségese, akik megismerik, szólnak hozzá, akikkel lehet szép, keresetlen szavakat váltani a tételek fölött. Hát nem azért, de nekem már köszön a virágos fiú. És még egy utolsó okoskodás. Érdekes és fontos, hol a legjobb a báránykocka, a leveshús, a görög sajt, melyik pagodában legolcsóbb a jó magyar bor. Igen, ez mind nagyon fontos, de azért énnekem, és lehet, hogy ez már szakmai ártalom, az ember a legérdekesebb. Továbbra is. 
 
Például úgy három éve mit mondott egy zöldséges öregúr? Már negyedjére csoszogtam el előtte gyűrött, félhomályos arccal, és mintha tanácstalanul is. 
Mit keres, ugyan mondja már meg! 
Nyomban válaszoltam. 
A boldogságot, uram. 
Mire ő csípőből, gondolkodás nélkül: 
Na, akkor tegyen még néhány kört, uram!