David Seidler: A király beszéde / Katona József Színház, Kecskemét
2018.11.28.

Van az angol uralkodói család életében egy olyan történet, ami – a Windsor család életében nem szokatlan módon – a bulvárban köthetett volna ki. Hogy nem így történt, annak köszönhető, hogy a történelmi válaszút a privát gyengeség/betegség legyőzését hőstetté emelte. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

David Seidler drámaíró még nem volt hároméves, amikor egy trauma hatására elkezdett dadogni. Szüleivel együtt egy hajó fedélzetén hagyták el Angliát, hogy a blitzkrieg után hátrahagyva Londont, majd az angol vidéket apja New York-i üzleteire építve új életet kezdjenek a tengerentúlon. Hajójuk két másik hajóval együtt, kötelékben ment. Az egyiken olasz hadifoglyokat vittek, azt elsüllyesztette egy német U-boot. Ez az esemény váltotta ki belőle a dadogást, és ezért tekintette példaképnek gyerekkorában VI. Györgyöt, aki legyőzve dadogását angolok millióiban tartotta a lelket a II. világháború alatt.

Zayzon Zsolt, Kőszegi Ákos
Zayzon Zsolt, Kőszegi Ákos

Már a 70-es években darabot szeretett volna írni Lionel Logue-ról. Meg is találta fiát, aki rendelkezésére bocsátotta volna apja jegyzetfüzeteit, ha arra az Anyakirályné engedélyt adott volna. Erzsébet feltételesen áldását adta erre: beletekinthet, de csak az ő halála után. A drámaíró így 1982-ben félretette a tervet, és inkább más hollywoodi munkáira koncentrált. Az Anyakirályné 2002-ben elhunyt, Seidler pedig 2005-ben visszatért vázlataihoz. Egy filmforgatókönyv lett a végeredmény, amiből csak a BAFTA-, Oscar- és egyéb díjak után, 2012-re lett színdarab.

Az hamar elért hozzánk, egy évvel később bemutatták Kaposváron. Emlékeim szerint masszív, szürke díszlet dominált abban az előadásban, megidézve a londoni óvóhelyeket, a háború hangulatát. Kecskeméten Béres Attila rendező és Horesnyi Balázs díszlettervező ennek teljes ellentétét választják. Alkalmazkodva a dráma éles vágásaihoz és helyszínváltásaihoz, a Kelemen László Kamaraszínház adottságaiból amolyan szélesvásznú 3D mozit hoznak ki.

A halvány, de azért meleg árnyalatú szürke falak előtt és alatt vakítóan fehér minden. Hűvös és személytelen, mint az etikett előírásai, mint egy orvosi rendelő, vagy mint az, ahogyan az embert és az egyéniséget tekintették akkoriban és még utána évtizedekig az angol királyi családban. Otthontalanságot áraszt ez a tér. Összhatásában babaház- vagy makettszerű, benne az emberek egy felsőbb hatalom játékszereinek tűnnek, akik többségében nem alakíthatják önmagukat, hanem társadalmi szerepeket vesznek magukra. A színpadot hátulról lezáró vetítővászonra betűnként kerülnek fel a helyszínek – ezek jellegét a világítás „színkódja” adja meg –, írógép kopogásával kísérve, és ebben a krónikásságban is van némi távolságtartó hivatalosság. (A kitartott zongorahang pedig súlyos feszültséget és drámaiságot ad. Hatásvadász elem, de jól van ez így.) Kell egyébként a segítség, mert a Westminster-apátság kivételével bárhol is járunk, változatlan a díszlet: hátul a tér alig használt részében egy neobarokk asztalka, az előrébb levő székek és egyéb ülőalkalmatosságok pedig – meglepő módon – a korunkbeli skandináv minimalizmus és praktikum jegyét hordozzák magukon. (Nem lenne új a közrendűek napjai alatt?) Nagy előnye a fehérségnek, hogy remekül érvényesülnek benne Pilinyi Márta jelmezei, amelyek a 30-as, 40-es évek fordulójának divatját követik. Minden esetben jelzik a társadalmi rangot, osztályt, jellemet, és azokról a karakterekről is sokat elárulnak, akikre a szerző kevesebb hangsúlyt fektetett.

Kőszegi Ákos, Csapó Virág
Kőszegi Ákos, Csapó Virág

Seidler két kivétellel jórészt vázlatban hagyta őket, így azoknak csak a színészi egyéniség tud súlyt adni. A családi drámák résztvevői jobban járnak: a férj-feleség kapcsolatokból érezhető az egymás iránti bizalom. Erzsébet (Bognár Gyöngyvér) az udvari előírásoknak megfelelően viselkedik a rangokat tekintve, és támogatja férjét. Myrtle (Csapó Virág) egyenrangú társa Logue-nak és hazavágyik Ausztráliába. A testvérek, illetve az apa-fiú közti viszony korántsem partneri. David, walesi herceg (Fazakas Géza) öccsét a dadogás miatt egyetlen pillanatig sem tartja képességesnek, aminek hangot is ad. V. György (Körtvélyessy Zsolt) hasonlóképpen gondolkodik fiáról, akinek dadogását elfogadhatatlannak és érthetetlennek tartja, kommunikációjának alaptónusa a tehetetlen düh. A canterbury-i érsek (Kocsis Pál) magát látja alkalmasnak a nehéz idők nemzetegyesítő szerepére. A közélet képviselői közül az ő karaktere adja a legtöbb lehetőséget a játékra. Churchill (Hegedűs Zoltán) jelentősége csak későbbi tettei fényében tűnik fel, Stanley Baldwin (Ferencz Bálint) szerepével sem nagyon leszünk tisztában e darab alapján. Hogy Wallis Simpson (Ragcsák Patrícia) miért lenne oly veszélyes a monarchiára, szintén nem domborodik ki elég pregnánsan. A történelmi-politikai kontextus a szerző számára nem tűnik elég érdekesnek, megkockáztatom: szórakoztatóiparilag piacképesnek. Béres ezt híradófelvételekkel és a háborús atmoszférát megteremtő zajokkal igyekszik mélyíteni, és erre a megágyazásra annál is inkább szükség van, mert a magyar közönség kevésbé járatos az angol történelemben.

Ami viszont érdekli Seidlert, azt cizellálja. Logue szabadságát, saját szabályok szerinti életét többször is hangsúlyozza. Vagy színészi ambícióit, azokat például két kudarcos meghallgatással (Béres Attila és Rusznyák Gábor jóízűen frivol hangbeli közreműködésével), alkalmat adva két Shakespeare-monológra. Kőszegi Ákos itt remekül kidomborítja, hogy az otthonában oly magabiztos Logue mennyire erősen vágyik a színpadra – nem is lenne tehetségtelen, de nem rá van szükség –, és mennyire megroppan a visszautasítástól, attól, hogy elvették az álmait. A szekrényben lógó egyetlen, kizárólag ilyen alkalmakra használt, eggyel nagyobb méretű öltöny visszakerül a naftalinba, az elegancia ismét megkapja a hanyag jelzőt: a nadrágtartó meg a csokornyakkendő továbbra is összeillik, a nadrág újra pacuhán lóg, és csak félig gyűrődik be az ing. Logue derűje, alapvető életigenlése, legfőképp pedig emberi felelősségtudata azonban segíti, hogy visszatérjen a terápiás hétköznapokba. Nem honfiúi kötelesség, hanem egyszerű empátia motiválja Bertie/VI. György esetében. És neki köszönhetően nyílik ki a fiatal, sovány, félszeg, szomorú férfi.

Fotók: Katona József Színház, Kecskemét
Fotók: Katona József Színház, Kecskemét

Zayzon Zsolt fiziológiailag és karakterben is remekül hozza azt, amit "stiff upper lip"-nek nevezünk. Igaz, az összeszorított ajkak többször is megremegnek. Egyrészt magától a dadogástól, másrészt pedig a kettős megfelelési kényszertől, ami mikroszinten az apjával való viszonyt, makroszinten a királyi család tagjaként rá rótt szerepeket jelenti. Zayzonnak kitaláltak egy furcsa, szinte lekottázható hanghordozást, azt, amit korabeli felvételekről az arisztokrácia sajátjaként ismerhetünk. Egyetlen pillanatra sem zökken ki belőle, de nyomon követhető Bertie Logue-gal szembeni lassú oldódása. A beszédhibát - a terápiának megfelelően, az ajakizmok fellazítására szolgálóan - hangosan és hangtalanul kimondott trágárságokkal tartja kordában. És ahogy ez sikerül, úgy azzal egyenes arányban növekszik önbizalma is. De ez mit sem érne, ha nem lenne benne erős a felelősségtudat. Kényszerből kell neki trónra lépni, megérti, hogy belső és külső veszélyben a monarchia, ha nem is jobb – utóbb kiderül, ő volt a legjobb –, de más híján neki kell királynak lenni. Hangjára és magára talál, beszédének utolsó, legfontosabb üzenetét a mikrofon torzítása nélkül halljuk: ha eltökéltek maradunk és kitartunk, áldozatok árán, de miénk lesz a győzelem. Nem túl szívderítő jövőfestés, de mégis ott van benne az optimizmus. Tegyük hát magunkévá.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 

Szerző: Papp Tímea