Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDENT A SZEMNEK

Ruben Brandt, a gyűjtő
2018. nov. 13.
Ki ne vágyott volna rá a múzeumban, hogy kedvenc festményei megelevenedjenek, és tovább meséljék a pillanatba szorított történetet? A Ruben Brandt, a gyűjtő című egészestés animáció erre az elemi sóvárgásra épül, miközben izgalmas történetet rittyent a megmozduló alapművek köré. És közben nyoma sincs a szájbarágós pedagógiának. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Mindig is szerettem volna megtudni, hova tart igazából Frans Banning Cocq kapitány és polgárőrcsapata az Éjjeli őrjáraton, drukkoltam, hogy kezdjen el füstölni Magritte nem-pipája, ahogy felizzik benne a nem-dohány. És persze jó lenne tudni, hogy a két fiatalember is levetkőzik végül, vagy marad a botrányos helyzet Manet híres képén, a Reggeli a szabadban címűn, amelyen egy hétköznapi Vénusz villantja meg bájait. 

A festmények megmozdítása persze nem forradalmi ötlet. Legutóbb majdhogynem Van Gogh egész életműve kelt életre a Loving Vincent című animációs filmen, amelynek 65 ezer képkockáját képzőművészek festették olajjal és ecsettel igazi vászonra, hogy minél lenyűgözőbb legyen a hatás. A majd hat évig készülő film ugyanakkor csupán erre az egyetlen ötletre alapozott, s ahogy közeledett a film vége, úgy telítődött a néző csodával, és így elvesztette kezdeti intenzitását a koncepció: kilencvenöt percig nehéz álmélkodni. Ennek ellenére Dorota Kobiela és Hugh Welchman alkotása a tavalyi év igazi meglepetése és szenzációja volt.

Az idei viszont Milorad Kristic nevéhez fűződik: a film noir elemekkel és az akciófilmek bevált elemeivel dolgozó magyar thrillerében angol-lengyel társával szemben az alaptörténetet az eredeti ötlet mellett számos apró geg dúsítja. Olyannyira sűrű vizuális szövetet hoznak így létre, hogy már a film közben megfogadja magának a néző, hogy erre újra be fog ülni, mert egészen biztos, hogy nem fejtett fel minden utalást, nem mosolyodott el minden szellemességen, nem vett észre minden alaposan kidolgozott részletet. 

A Ruben Brandt, a gyűjtő már-már szemfájdítóan zsúfolt alkotás, képzőművészeti gyorstalpaló és továbbképző, amely ennek ellenére nem a nevelésre vagy az ismeretterjesztésre, hanem a szórakoztatásra helyezi a hangsúlyt. A történet izgalmas és fordulatos, és nem csupán felhasználja a film noir alapfogásait, a műkincsrabló mozik bevált közhelyeit, hanem finoman karikírozza is őket: úgy parodizál, hogy közben komoly képet vág.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Különös banda fosztogatja a világ legnagyobb képtárait, és egyre-másra tűnnek el a művészettörténet legfontosabb alkotásai, mígnem egy magánnyomozó rá nem jön, hogy mi köti össze a festményeket, és hova is vezetnek a kuszának tűnő szálak, vagyis ki a rejtélyes Gyűjtő. Eközben pedig nem csupán rejtélyekkel, hanem – a nyomravezetőnek járó elképesztő összeg miatt – rivális bandákkal is meg kell küzdenie, de a legnagyobb kihívást mégis a szerelem, a femme fatale tipikus képviselője, Mimi jelenti majd. Kristic filmje nem csupán ürügyként használja a történetet, hogy kiélje a maga vizuális ötleteit, és képzőművészeti tűzijátékkal rukkoljon elő, amely egységes és szellemes látásmóddá gyúrja a modern és klasszikus művészet különféle ábrázolásait. Felsorolni is nehéz lenne, hány művész kézjegyét lehet felfedezni a képkockákon (az elrabolt és helyzetbe hozott festményeken is túl), hány (filmes) idézet és utalás teszi vibráló, eleven forgataggá a Gyűjtőt, miközben olyan eredeti marad, akár egy sok vendégszöveggel operáló Esterházy-mű. 

Tehát van itt autós üldözés, macska-egér harc, el-eldördülnek a fegyverek, gyűlnek a hullák, és a párbeszédek sem slamposak. Ám hiába az alaposan kidolgozott forgatókönyv, a parádés látványvilág miatt kissé mindig az az érzése marad a nézőnek, hogy eredetiség tekintetében a tartalom kissé a vizualitás mögött kullog. Nem tudnak olyan eredetiek lenni a dramaturgiai fordulatok, amilyen elevenek és összetettek a képek. Hacsak nem engedünk annak az olvasatnak, amelyet szerencsére felkínál a Ruben Brandt, hogy mindezt idézőjelbe kell tenni, hogy kapjon egy kis vajszínű árnyalatot. Innen nézve talán nem tűnik olyan erőltettetnek és túlhasználtnak a végkifejlet sem. Inkább a nézővel való összekacsintásnak: de hiszen tudjuk, hogyan szoktak véget érni a hasonló sztorik.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ugyanakkor sokat segít a bevált toposzok semlegesítésében a humor, amely legtöbbször igen finom és rengeteg apró poénból épül fel, és messze nem a térdcsapkodós fajta. Voltak, akik a Macskafogóhoz hasonlították Kristic filmjét, ám a párhuzam nem áll: a Ruben Brandt egészen másfajta szellemességgel operál, ám könnyen olyan meghatározó alkotás lehet, mint Ternovszky Béla alapműve – főleg, ha még az Oscar esélyesek közé is bekerül. Ám az idézhető, és nemzedékek által felemlegetett poénok helyett inkább a rajztechnika, a szemkápráztató megoldások, a megelevenedő képzőművészeti hagyomány teszi kiemelkedővé. 

Úgy is fogalmazhatnék, hogy a Ruben Brandt finomabban és árnyaltabban éri el azt a hatást, amit a Macskafogó máig friss humora kelt a nézőiben. De az is biztos, hogy újra és újra megnézve Mimi és a Gyűjtő kalandjait csakhamar klasszikussá nemesedik Kristic parádés mozija is. Csak nem úgy hat, mint egy vidám feles a kedvenc kocsmákban, hanem mint egy jó bor, amely évről évre új ízekkel gazdagodik.        

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek