Osztrovszkij: A művésznő és rajongói / Radnóti Színház
2018.11.13.

A jó színház mindenekelőtt az élet örök megoldhatatlanságáról mesél, és legfeljebb csak másodsorban valamely aktuális ügyről: valódiról, dőlt betűsről vagy idézőjelesről. A Radnóti új Osztrovszkij-előadása jó színház. LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

Osztrovszkij 1881-es "keserű komédiája" inkább keserű, mint komédia. Egy orosz kisvárosi társulat példáján mutatja be a művészi, a női, s egyáltalán: az emberi kiszolgáltatottságot, álmaink kényszerű elárulását, valamint a kamaszos idealizmus szokott bukását. S mivel mindehhez atelier-közeg és némi atelier-humor társul, így hát evidensen alkalmas arra is, hogy egy színház, egy társulat az előadása által önmagára és környezetére is reflektáljon. Dacára ennek, vagy tán épp ezért, Osztrovszkijnak ez a darabja nem túlságosan gyakori vendég színpadainkon. Kaposvárott 1970-ben Zsámbéki Gábor rendezte meg, akkor A művésznő és hódolói volt a címe, s aztán a nyolcvanas évek végén akadt még egy egri produkció, Tehetségek és tisztelők cím alatt, Szőke István rendezésében.
 
Lovas Rozi és Porogi Ádám
Lovas Rozi és Porogi Ádám
Ma, öt perccel a #metoo után, s egyszersmind a színházak hatalmi és gazdasági kiszolgáltatottságának és kényszerű lavírozásának folyamatos jelenidejében jutalompont jár e darab kiválasztásáért. Az aktualitás szinte már zavaró mértékű, méghozzá olyannyira, hogy a második jutalompont immár azért adható, mert Valló Péter rendező és alkotótársai fölismerték: a Morcsányi Géza új fordításában harapósan megszólaló dráma jelentősége végeredményben mégsem a lokális jellegű időszerűségben rejlik. "A kiszolgáltatottság nem a művészvilág sajátja, mára egyértelműen kiterjedt az egész társadalomra" - olvasható a Valló Péter-idézet az előadás műsorlapján, s ha okkal meg is mosolyogjuk e mondatban a "mára" szócskát, arra bízvást rábólinthatunk, hogy a történet korántsem kizárólag színházi érdekű. (Ez amúgy már csak azért is fontos üzenet, hiszen - bár eredetileg nyilván senki sem így akarta - a #metoo-mozgalmat, illetve annak kiváltóját, a nőket érő munkahelyi szexuális abúzus gyalázatát végül alapvetően színházi jelenség gyanánt könyvelte el a hazai közvélemény.)
 
Ez persze korántsem jelenti azt, hogy Vallóék ne akarnák kihozni a maximumot a színházi tárgy és környezet mindenkor hálás zicceréből. A díszlettervező Horváth Jenny zsúfoltan szegényes öltözője-jelmeztára például helyből felmondja a leckét. Schneider Zoltán oly példás szaktudással és rezignált bölcsességgel tántorogja végig az előadást, hogy az már valósággal a "részeg színész" közkeletű színpadi zsánerének felmagasztalása. Konfár Erik e. h. pedig egy szarháziságában nyomatékosan jelen idejű színigazgató figuráját készül épp belakni: rossz szájízű, de kitartó gerinctelensége vélhetőleg a szakmai közönség nem egy tagja számára ismerős lehet. Aztán van pillanat, amikor a belterj humoráért egészen a negédes kikacsintásig is elmegy az előadás. "Régen én voltam itt az igazgató" - mondja a Narokov ügyelőt alakító Bálint András, s ezért a szöveghű poénért a produkció beáldozza az alak pontos megjelenítésének kötelmét: a volt direktor ugyanis e mórikáláson túl nemigen tud mit kihozni szerepéből.
 
Az előadást a címbeli művésznő, Nyegina, vagyis Lovas Rozi dala keretezi: előbb saját pönögetéssel kíséri énekét, mint afféle szegény, de tisztalelkű tehetség, hogy aztán a darab végén immár csicsás fellépőruhában, elveszetten süljön bele melankolikus nótájába. A bocsánatos didaxis e jelzőfényei között azonban Lovas Rozi Nyeginája olyan női utat jár be, amely túlmutat a színház közegén: az érvényesülés, az önfeladás, s éppen nem mellesleg a partnerválasztás kényszerpályáin mozgó alakítása ugyanis egyáltalán nem "színésznői". Keskenyülő szájjal és kiüresedő tekintettel elővezetett reményvesztése és fokozódó ziláltsága hamar felmorzsolja a fiatalos önérzet munícióját, miközben a figura alapvető érzelmi bizonytalanságát is hibátlanul felmutatja.
 
Rusznák András, Pál András, Konfár Erik és Kelemen József (Dömölky Dániel fotói, forrás: Radnóti Színház)
Rusznák András, Pál András, Konfár Erik és Kelemen József (Dömölky Dániel fotói, forrás: Radnóti Színház)
Merthogy ott vannak Nyegina körül a rajongók. Kelemen József idézőjeles hercege elegáns, rég beérkezett undok, a kapuzárási pánik első, indulatoskodó bizonytalanságaival. A világ az ő játszótere -  amíg nem érkezik egy gazdagabb játékos, mert onnantól e "régivágású úr" már csak óvatosan kontrázik és rámegy a lepattanókra. (Ezúttal a korrekten harsány Martinovics Dorinára.) Az oldalvizén evező Bakin Pál András megformálásában igazi erőszakosan tenyérbemászó figura: "Pfuj! Láttál már csupasz, enyves csigát, / Amint rút teste rózsán mászik át?" - már ahogy Rostand jellemezné. Pál András specialistája e típusnak, s ezúttal is előszeretettel játssza ki azt a jellemző erejű, tarkóból indított, guvasztó grimaszát, amelynek túlhasználásáról mindazonáltal készséggel lebeszélnénk. Mindkettejüket már jóval az erőszakolási kísérletük előtt szívesen felképelnénk.
 
S aztán ott a Nyegináért eséllyel versengő két férfiú: a milliomos Velikatov és a szegény, idealista bölcsész, Meluzov. Az egyikük csendesen, udvariasan és nagyon sok pénzzel dolgozik, a másikuk feszengő kívülállással és heves ábrándokkal. "Micsoda kutyaszorító" közülük választani, mondhatnánk mi is ironikusan, Börcsök Enikő kirobbanóan életes, jóleső jelenlétű színházi mamájának szavait idézve. A sajnos változatlanul erősen problematikus orgánumú, de remek kiállású Rusznák András gazdag gyárosa ugyanis az egyetlen férfi Nyegina körül, aki legalább nyíltan nem akar helyette dönteni, míg ellenben Porogi Ádám ifjú értelmiségije a cselekmény egy pontján kétely nélkül és zajosan átvenné a színésznő életének irányítását. Itt anyagi erővel dolgozó rámenősség, ott hebrencs kamaszszenvedély, az egyik imponáló, a másik vonzó, ám Nyegina szerelmet úgy istenigazából egyikük iránt sem érez.
 
A dilemma üdítően árnyalt, hasonlít az élet által feladott leckékhez. A Valló egy-két rég ismerős modorosságával és az utolsó tíz perc nehézkességével enyhén megterhelt előadás azután ráadásul elénk állít még egy érdemi föladatot. A sihederes hitelű Porogi ugyanis olyan elánnal tesz hitet az eszmények mellett, hogy az állásfoglalásra készteti a darabbéli ügyelő által korábban lesajnálóan emlegetett "mai nézőket". "A cinizmus varázsa megkopik" - állítja a vereségében is állhatatos Meluzov-Porogi, s rokonszenvesen reflektálatlan szavait hallván szívesen elpirulnánk lent a nézőtéren. Ha még képesek lennénk ilyesmire egyáltalán.