Aranyélet 3. évad
2018.11.12.

Csúcsformában ért véget az Aranyélet, amelyet utolsó évadában akár híradóként is nézhettünk. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Amikor három éve berobbant a semmiből, katartikus hatása volt az Aranyéletnek. Hogy miért, arra egyszerű a magyarázat: végre jött valaki, és kimondta. Kimondta a stikliket és önbecsapásokat, a piti csalásokat, a bliccelést, a BKV-n meg a NAV-nál, a kölcsönökből foltozott, ügyeskedéssel fenntartott, távolról talán jólétnek látszó, ám közelről idegégető túlélésnek bizonyuló egzisztenciánkat. Mert mi volt korábban? Egyik oldalon az értelmezhetetlen szólamokat hangoztató, politikai újbeszél, amelyből már rá se lehet ismerni a valóságra, a másikon pedig a magyar filmkészítés allegorikus hagyománya, amelynek kötelező volt elemelt, történelmi parabolákban fogalmazni – és a kettő között elsikkadt az, hogy nyíltan, tagoltan, az ittről és a mostról beszéljünk. Hát hogyne bokszolt volna így gyomron, ha valaki szűretlenül vágja be az ún. magyar valóságot, és hozzápakolja mindazt, ami a sorozatok aranykorában már alapvető: telitalálatos castingot, profi vizuált, és finoman fekete humort, amellyel keserédesre hangolható a családi dráma.
 
Új szint volt ez a magyar sorozatgyártásban, amit a második évad is megugrott, még ha közben be is verte a bokáját. Emelkedett a tét, de vele együtt a valószerűtlenségi faktor is, hiszen a csavarok is filmszerűbbek lettek. Kaptunk olyan nyolckerületi akciózást, sokkolóan brutális, de ismerős, mert etnikai feszültségből kirobbanó erőszakot, amilyet magyar képernyőn még tényleg soha. Viszont el kellett fogadnunk, hogy az Aranyélet nemcsak kiscsaládi dráma, hanem nagypályás gengsztersorozat is egyben, amelyben stukkerrel járnak sörözni a HÖK-ösök, ukrán maffiózók gépfegyvereznek a II. János Pál pápa térnél, és az államtitkárok lemondanak, ha adót csaltak.
 

A harmadik évad ebből a felállásból hozza ki a legtöbbet: még aktuálpolitikusabb, még gengszterfilmesebb lett a lezárás. És ebből most már inkább az utóbbi az érdekes. Valahol lenyűgöző volt, hogy harmadik évadában híradó helyett is lehetett nézni az Aranyéletet, és az írók két évvel előre kitalálták – ennyivel előre kellett dolgozniuk –, mi lesz, mi van 2018-ban Magyarországon. De ezeket az aktualitásokat, az órák alatt felvásárolt újság bezárását, vagy az aprópénzzel megvett főszerkesztő lelkiismereti dilemmáját, nem sikerült dramaturgiailag ügyesen belesűríteni a történetbe. Talán a korhangulat is változott: kiábrándultabb és közönyösebb lett, így az odamondogatásnak sincs már olyan felszabadító ereje. Ez van, ebben élünk: nem jóleső thriller már feltárni mindezt, inkább elszomorító tragédia, amit a triviális, de iszonyúan hatásos évszakváltás is jelez. A téli Dunakanyar gyönyörű halotti táj, ravatal, ameddig a szem ellát.
 
Valahol a műfaji finomhangolásban is ezt az elkomorulást ragadták meg, ahogy a családdráma átcsúszott egy szindikátusfilmbe, a magyar Keresztapába, ha úgy tetszik. Az első évadban még a megélhetési szorongás metaforája volt a bűnözés, hogy be tudjuk-e foltozni hó végére a mindig kiürülő kasszát, amit meglékelt Janka, ez a rózsadombi Lady Macbeth. Mostanra viszont egészen az üzleti, politikai és egyházi világ korrupt összefonódásáig jutottunk, amelynek közepén Janka egy kisvárost igazgat polgármesterként, Attila pedig az elsőszámú oligarcha jobb keze lett, akivel arab embercsempészek pénzét mosnák tisztára egy turisztikai beruházásban.
 
Az Aranyélet most, a harmadik évadára találta meg adekvát műfaját, a maffiafilmet, amelyben a bűnöző már nem a saját szakállára dolgozik, hanem egy kiterjedt hálózat része, kis csavar a nagy gépezetben, kiszolgáltatva annak a rendszernek. Neki már nincs meg az a luxusa, mint a szólóban dolgozó gengszternek, aki a társadalmon kívülre helyezheti magát azzal, ha törvényt szeg, mert itt már a gengszteréletmód vált a törvénnyé. A klasszikus bűnözők felemelkedtek és elbuktak, mert megpróbáltak szabadon élni, ebben a világban viszont bukni már csak felfelé lehet, és megmászni a strómanlétrát, bábként bólogatni, majd elvinni a balhét, ha a nagyfőnök úgy kívánja.
 
Gyönyörű az az ív, ahogy az Aranyélet leszámol a gengsztermozi illúzióival, elsősorban az ábrándképpel, hogy a törvényszegéssel kézbe vehetjük a sorsunkat, fizikai síkon és sikeresen rendezhetjük bármilyen konfliktusunkat, és ha a végén meg is fizetünk érte, legalább volt pár jólétben töltött, pazar évünk. Miklósiék jutalma a pénzkötegekhez mellékelt pánikbetegség, szorongás, és egy terhességi toxémia: egy kisbaba, amely belülről emészti fel az anyját, aki mindent megtesz, hogy megölje nem kívánt magzatát. Erős a záró évad metaforákban, hiszen a bűn belülről zabálja fel a családot, és ez a babavárás mellett a most is frappánsra komponált akciójelenetekből is nyilvánvaló, amelyekből ezúttal hiányoznak a nagyívű lövöldözések. Mindegyik mocskosan fizikai párbaj, döglött kutyatetemmel pofán csapott kisabszurd, melyben a Miklósi család leginkább egymást gyepálja: fiú apát, testvér testvért, lány meg nagybácsit fojtogat.
 
Arányos keveréke ez a realizmusnak (nem lehet megúszni lelki traumák nélkül a bűnözést) és a vágybeteljesítésnek, hiszen megnyugtatja a tévé elé ültetett kispolgárt, hogy lám-lám, még az oligarchát is veri az élet. Az egész évadra ez az ügyes egyensúlyozás jellemző, az aktuálpolitikai odaszúrogatás egyszerre tűnik merésznek és minden mozzanatában ismerősnek, a fordulatok meghökkentőnek és kötelezőnek, a lezárás a gengszterkliséket kerülő, megszenvedett félhappy endnek, ugyanakkor túlontúl könnyű kiútnak.
 
Kivételt a hetedik epizód képez, amely minden kétséget kizáróan a legmeghökkentőbb és leggroteszkebb egy óra, amit eddig magyar képernyőre vetettek. Ez már valóban bravúr és annak is bátor darab, hiszen az évad, sőt a sorozat dramaturgiai csúcspontját egy ún. bottle epizódba sűríti, amit nyugaton a költségvetési hiány, vagy az utolsó pillanatban dugába dőlő ötletek miatt szoktak elővarázsolni. Olyan rész ez, amely egy helyen, pár szereplővel játszódik, esetünkben egy szülésnél, ahol kiderülnek az eddigi titkok, Miklósiék felnyitogatják az élethazugságokat, amelyekbe belekényszerültek, miközben az apa- és babagyilkossági kísérletek shakespeare-i magasságokba, egyúttal kelet-európaiasan groteszk mélységekbe érnek. A színészeknek tág teret szabott ez az évad, amit a kispályás rapgengszterből felelősségteljes bűnözővé váló Olasz Renátó és a bosszúálló angyallá züllő Döbrösi Laura minden korábbinál jobban belakott, de amit Ónodi Eszter művel ebben az epizódban, azért Hollywoodban biztosan Oscar járna.
 
De a legremekebb mégiscsak az volt, ahogy a nagy Hollós-dilemmát abszolválták. Nem azt, hogy mihez kezdjenek, miután kiírták a sorozatból a legnépszerűbb karaktert, mert ezt a ziccert ravaszul megoldották, az epizódokat Anger Zsolt örömjátékával nyitották, ahogy profán intelmeket intézett régi videókon Márkhoz, a tiszteletbeli fiához. A bravúrt sokkal inkább az jelentette, hogyan döntötték le az Aranyélet ikonikus figurájának szobrát, hiszen ezzel egy eltörölhetetlennek hitt magyar mítoszt is szétzúztak. Nevezetesen a ravasz ügyeskedőét, aki lop, csal, hazudik, és mégis szeretjük érte, hiszen tudjuk jól, hogy itt úgyse lehet másképp. Szerettük már akkor is, amikor tizedesnek hívták és Sinkovits Imre játszotta A tizedes meg a többiekben, és akkor is, amikor Anger Zsolt, mert gengszternek nagypályás volt, de embernek lúzer, aki magányos és esetlen kicsit, mert csak azt a Miklósi családot érezheti a magáénak, amelyet amúgy folyvást hátba szúr. A harmadik évad azonban mesterien színezte át az alakját, amikor a szentkép-csempész nagyapa figurájából vezette le azt. Ha a második évad a rendszerváltástól eredeztette kollektív kiábrándulásunkat, a harmadik a kádári posványosig nyúlt vissza, hogy megtalálja a csencselő aranyélet eredőjét, és tovább árnyalja a sorozat alapgondolatát, miszerint a szocializmusban úgy kellett élni,  most meg így lehet.
 
Így lett Hollósból ravasz manipulátor, aki a csicskájává tesz másokat, mert őt is csicskává tették egykor, csak ő ezt szeretetnek hazudja, és akként is éli meg a maga módján. És így lett kerek egész a sorozat, amely a harmadik évad végére visszatért oda, ahonnan indult, és a legtöbb szálát, Márkét kivéve, kielégítően zárta le. Voltak botlások, túlzások, és elcsépeltnek ható húzások, de ezért rendre kárpótoltak hol egy mosolyogtatóan pimasz viccel, hol meg egészen konkrét határfeszegetéssel, mikor a migránsnak nézett roma bűnözőt tuszkolták át a határkerítésen. És épp ez volt a lényege az Aranyéletnek, amely jó pár km-rel arrébb tolta a hazai sorozatkészítés eddig ismert határait, majd később is át- meg átugrotta azokat. Néha megkarcolta magát, mert elcsépelt trükkhöz kellett folyamodnia, hogy a magasban tartsa az izgalmakat, és ezek a harmadik évadra túlságosan megszaporodtak, de aztán mindig túllendült rajtuk, és olyan csodálatosan bizarr családi drámát kerekített, ami érzelmileg tökéletesen kielégítő élménnyé avatta az Aranyéletet. Olyan élménnyé, amit sokáig valószínűleg még az HBO-nak is nehéz lesz megközelítenie.
Szerző: Soós Tamás