Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ AGYÁVAL ÍR

Ian McEwan fordítása közben
2018. nov. 11.
Ian McEwan realista hagyományokon nevelkedett, de ezért kicsit „őrült” író, aki még hisz a szó, a regény, a vers erejében, és bármiről ír, megmeríti benne olvasóját, áthelyezi egy másik dimenzióba – mint egy igazi varázsló. A fordító gondolatai. LUKÁCS LAURA ISMERTETŐJE.
Hogy mi mindenre gondol a fordító, miközben Ian McEwan valamelyik regényével, egy-egy bekezdésével vagy mondatával küzd, azzal oldalakat lehetne megtölteni. De minél többet töri a fejét, hogy miként fogalmazza meg a „nehézségeit”, annál világosabb, hogy ezek nem fordítástechnikai vagy nyelvi-stiláris természetűek, hanem az író egyéniségével, témáival, drámai érzékével, nem utolsó sorban pedig azzal függenek össze, hogy ő maga mit gondol az irodalom szerepéről, értelméről. 
 
Az idén hetvenéves McEwan munkásságát számos díjjal elismerték, írásait az Atlanti-óceán mindkét partján rendszerint pozitívan fogadja a kritika, több regényéből film készült; ő maga tagja rangos társaságoknak, és talán még botrányai – zajos válása első feleségétől, megvádolása plágiummal – is inkább jót tettek, mint ártottak neki. Neves barátai (Christopher Hitchens vagy Martin Amis, hogy csak kettőt említsünk), gyakori fellépései, nyilvános beszélgetései, műveinek jó értelemben vett népszerűsítése – egyszóval hogy a neve „forog” és könyveit több tucat nyelvre lefordították, mind-mind azt indokolná, hogy Magyarországon is népszerűbb legyen, mint amilyen. Vannak ugyan hűséges magyar olvasói, de ez a tábor elég kicsi.
 
Pedig ez a remek író minden elképzelhető erénnyel rendelkezik ahhoz, hogy az olvasók szeressék: mesterien okos cselekményeket épít fel, jól megformált, részletesen kidolgozott, lélektanilag hiteles alakokat mozgat, és rendkívül precíz, alapos – bár ki tudja, talán éppen ez utóbbival riasztja el azokat az olvasókat, akik inkább csak sodródnának egy történettel és kevésbé érdekli őket a körülmények hitelessége. Mert ha McEwan azt írja – mint a Vágy és vezeklésben –, hogy 1935 nyara különösen meleg volt, vagy egy adott napon különösen hideg – mint az Amszterdamban –, akkor mérget vehetünk rá, hogy úgy volt. És itt jegyzendő meg, hogy McEwan egyetlen írása sem lebeg valamiféle koron és aktualitáson kívüli időben; a Szombat például 2003. február 15-én játszódik, amikor Londonban sor került minden idők egyik legnagyobb tüntetésére – az iraki háború ellen.
 
Alapossága különösen szembeszökő a Szombat és a Mézesmadzag lapjain. A Szombat főhőse Henry Perowne agysebész, így McEwan a regényben több agyműtétet is elvégeztet vele, melyeket már-már nyomasztó részletességgel ír le. Nincs értelme kitérni arra, hogy ez mennyi gondot okozott az idegsebészetben járatlan fordítónak, aki inkább csak reméli, hogy sikerült megtalálni az agyi tájak és az orvosi eszközök megfelelő magyar nevét; de az mindenképpen említést érdemel, hogy McEwan saját bevallása szerint két évig járt egy neves agysebész nyakára és asszisztált végig műtéteket azért, hogy szakszerűen írhasson róluk. De másban is ugyanilyen alapos. Ha kezünkben London-térképpel követhetjük hőseinek mozgását (a fordító, némileg kényszerből, ezt tette, bár csak virtuálisan), akkor valóban ott találunk mindent, ahol McEwan írja. Ugyanez igaz az On Chesil Beach (A Chesil-parton) Oxfordjára és a tágabb földrajzi környezetre, a Chiltern-dombság rétjeire, kis falvaira, domborzati képződményeire, vagy az Amszterdamban szereplő Tóvidékre. Még a növényzet is stimmel… A hatalmas ismeretanyagot görgető Mézesmadzagban különösen nyilvánvaló ez, hiszen ezt a regényét McEwan félig-meddig önéletrajzinak szánta, tehát jól ismeri azt, amiről ír, noha ő maga nem azonosítható egészen a regény fiatal regényírójával, Tom Haleyvel. A Mézesmadzag – sok más mellett – elképesztő korrajz azok számára, akik hajlandók megismerni McEwan ifjúságának helyszíneit és szívesen elmerülnek a hetvenes évek Angliájában – szerepel benne a hidegháború, a bányászsztrájkok, a hippimozgalmak, Nagy-Britannia csatlakozása Európához, az IRA legharcosabb, legvéresebb akciói, a Thatcher-korszak kezdete, míg a regény egy másik rétege a titkosszolgálatok életébe enged betekintést. Mindeközben amit olvasunk, egyben ravasz kémtörténet is. Mondani sem kell, McEwan az MI5 berkeiben ugyanolyan járatos, mint minden egyébben, amihez hozzányúl.
 
McEwan fordítása folyamatos kutatómunkát jelent: a fordító nem engedheti meg magának, hogy ne tudja, miről van szó, és gyakran látnia is kell. McEwan rengeteg valós tényt, eseményt, létező személyeket, írókat, kiadókat, folyóiratokat, szervezeteket, politikusokat, valódi kettős ügynököket, földrajzi helyszíneket, utcákat, épületeket vonultat fel – megfelelő tájékozódás nélkül néha mondatszinten sem érthető a szöveg. Ravaszul vegyíti a fiktívet a valóságossal, és az sem elhanyagolható, hogy minden regénye mélyen „angol”, mélyen beágyazva egy kultúrába, melynek szokásai, étkei, burkolt és nyílt hierarchiája, nyelvének – és kiejtésének! – társadalmi meghatározottsága és sok egyéb jellemzője között csak hosszú helyben éléssel lehet eligazodni.
 
Ha csak a fentieket tekintenénk, bizony elég száraz olvasmánynak bizonyulnának Ian McEwan művei, és senki nem olvasná őket. Csakhogy mindez olyan tálalásban kerül az olvasó elé, hogy egy pillanatig sem tűnik száraznak. A Mézesmadzag például a fent említetteken kívül tartalmaz egy „szerelmi szálat” (természetesen a többitől elválaszthatatlanul), valamint olvasmányélmények sorát a regényen belül. Serena Frome, a regény főhőse ugyanis megszállott olvasó, így legalább harminc olvasmányáról értesülünk néhány kulcsszóban, mégis érdekesen. De van ennél sokkal fontosabb: Tom Haley alakja, a fiatal író, Serena szeretője és hidegháborús „kémkedésének” tárgya lehetőséget ad McEwannak, hogy úgy helyezzen el néhány – gyaníthatóan ifjúkori – írást a regényben, mintha Tom novellái volnának. Ezek még az úgynevezett „Ian Macabre”-korszakból származnak, rokoníthatók a Rítusok, a Lepedők közt, a Cement Garden (A cementkert) vagy az Idegenben hátborzongató világával. Miközben olvassuk őket, elfelejtjük, hogy tulajdonképpen egy másik regényt olvasunk. És hogy teljes legyen a jóleső zűrzavar, a regény végén kiderül, hogy mindaz, amit fikciós „valóságnak” olvastunk, tulajdonképpen Tom regénye, jobban mondva, valami olyasmi, amit Tom Serena bőrébe bújva írt meg, de az is lehet, hogy kettejük munkája. Feltehetően ezért nevezik a kritikusok a Mézesmadzagot „metaregénynek”, pontosabban, „metafikciós történelmi regénynek”. Bár ez vitatható: nem teljesül az a feltétel, hogy az írás folyton emlékeztetné az olvasót megkonstruált voltára: „vigyázat, fikciót olvasol!”. Inkább csak utólag felfüggeszti, zárójelbe teszi, elkülöníti a narrációt a valóban megtörténtnek tételezett eseményektől.
 
McEwan regényei sűrűségük, ráérősségük, részletező – de mindig pontos, helyénvaló, lényeges – meglátásaik ellenére letehetetlen olvasmányok; szerzőjük pontosan tudja, hol kell abbahagyni egy fejezetet, nézőpontot váltani, valami mást megmutatni ahhoz, hogy az ember tovább olvasson. Nehéz elhinni például – amit maga a szerző állít –, hogy a Vágy és vezeklés sci-finek indult, és két-háromszáz évnyire a jövőbe repített volna minket (szerencse, hogy nem így történt): megszerkesztettsége, tagolása és ugyancsak „metaregény”-szerű befejezése egyáltalán nem ezt sugallja. Ebben a regényben ugyanis egy írónő – aki azonos a könyv elején szereplő bajkeverő kislánnyal, Brionyval – addig írja újra a háborúban odavesztett nővére és az ő szerelme történetét, amíg úgy nem érzi, a valóság általa újrateremtett változata jóváteheti saját, gyerekként elkövetett bűnét, vádaskodását, amely közvetve a nővére (Cecilia) és szeretője (Robbie) halálát okozta – ám mindezt csak az utolsó harminc oldalon tudjuk meg. (Így különösen érthetetlen, hogy a magyarul eredetileg „Jóvátétel”-nek fordított Atonement miért kapta végül a giccsgyanús „Vágy és vezeklés” címet, hiszen a jóvátétel-bűnhődés motívum rendkívül fontos, míg a megvalósult cím más megvilágításban mutatja ezt: mintha a „vezeklésnek” köze lenne bármiféle „vágyhoz” – de maradjon mindez a fordító keserűsége.) McEwan hajlik rá, hogy szövegei végül visszautaljanak önmagukra, új értelmet nyerjenek önmagukból. Hasonló történik az Amszterdam befejezésében is: itt két barát azért végez egymással, mert korábban megígérték, ha valamelyikük úgy találja, a másik szellemileg már nem ura önmagának, akkor végez vele. És mindketten úgy találják. A végkifejlet a múltból táplálkozik, és mindenkor nagy jelentősége van a szavaknak. Kétféle módon is.
 
Hogy McEwan rendkívül művelt, olvasott író, akkor is kiderül, ha valaki csak egyetlen regényét olvassa el. Különösen ajánlható ebből a szempontból a Szombat, a Mézesmadzag és a Dióhéjba zárva. Néha már-már sznobizmusnak, műveltsége fitogtatásának tűnik a rengeteg nyílt vagy bújtatott idézet. Műveiben gyakran – kiváltképp A gyermektörvényben, az Amszterdamban és az  On Chesil-beachben – fontos szerepet játszik a zene is. McEwan hősei többnyire értelmiségiek vagy művészek (író, jogász, muzsikus…). Van minek utánanézni: a fordító Mozartot, Beethovent, Mahlert hallgat, Shakespeare-t, Spensert, Philip Larkint, Edward Thomast, John Donne-t, William Blake-et, Keatset, Owent, Audent és sok-sok mást olvas, mégsem puszta tűzijáték ez. Inkább arról van szó, hogy McEwan hisz a szavak erejében, hisz abban, hogy egy versnek, egy versben alkalmazott szófordulatnak jelentősége, súlya lehet, sőt talán a szavak képesek megváltoztatni a világot. Mintha minden könyvében fejet hajtana a költészet előtt.
 
A legszebb, legdrámaibb példát a Szombatban találjuk. Itt Matthew Arnold Doveri part című verse hangzik el – kulcsszerepben. Üzenete talán egy egész család életét menti meg: jó pillanatban idézi valaki, aki maga is költő, úgy, hogy egy gyógyíthatatlanul beteg bűnöző hangulata az erőszak és megalázás vágyától a tehetetlen, könnyes érzelmesség felé mozdul. Számos más példája is van annak, hogy McEwan vélhetően nagy becsben tart bizonyos verseket; a Dióhéjba zárva – amely nem mellékesen Hamlet-parafrázisnak tekintendő – apafigurája (Hamlet apja) ugyancsak költő, és bőségesen idéz más költőket (Drayton, Betjeman, Auden, Blake), és ebben a minőségében valami magasabb rendűt és szépet képvisel a fia (az egyelőre még magzati formában létező, ám a környezetét tökéletesen érzékelő Hamlet) számára. A Szombatnak két költője is van: Grammaticus, az idegsebész Perowne apósa, és Daisy, Perowne lánya. A gyemektörvényben kulcsszerepet játszik William Butler Yeats Egy régi dal visszhangja című verse, amelyet először Fiona (bírónő) és Adam Henry (verselő vénájú kamaszfiú, Jehova tanúja, aki elutasítja, majd elfogadja, aztán ismét elutasítja az életét megmentő vérátömlesztést) énekel a kórházban, aztán formális előadásban is elhangzik a regény vége felé (Fiona zongorázik, jogász kollégája énekel), mintegy keretbe foglalva a kettő között végbement csöndes tragédiát.
 
A versnek, az irodalomnak és a zenének ez a hangsúlyos jelenléte McEwannál igencsak megnehezíti a fordító dolgát, és azt hinnénk, elbizonytalanítja az olvasót. De ha így lenne is, kárpótol az izgalmas, mesterien kigondolt cselekmény, a belső monológok vagy lelki történések hihetősége, a váratlan fordulatok, a képzeletgazdagság. És nem feltétlenül szükséges, hogy McEwan egy magzat szempontjából meséljen el egy történetet, ahogy a Dióhéjba zárva teszi (Hamletét: hogyan gyilkolja meg az apját a nagybátyja és az anyja), sőt az sem, hogy egy képtelen légballonos baleset folyományaként egy megszállott folyton a főhős nyomában járjon (Őrült szerelem) – a feszültséghez elég egy olyan „apróság”, mint egy félresikerült nászéjszaka (On Chesil-beach). Ez utóbbi rövid kis regény páratlan módon sűríti McEwan regényírói erényeit, és a két főszereplő – egy zenész és egy történész – kulturális „vonzata” sem megterhelő, sőt: aki veszi magának a fáradságot és meghallgatja a könyvben említett Mozart- és Beethoven-vonósnégyeseket, jobban érti majd a regényt. De sűrű ez a könyv azért is, mert McEwan tömörebben foglalja össze a két fiatal eltérő családi hátterét, tanulmányait, környezetét, az egész korszakot, és mindezt fölfűzi a valós idő, a nászéjszaka és az azt követő hosszú, tisztázó szándékú párbeszéd fonalára. Nagyon kell figyelnie annak, aki a teljes igazságot akarja tudni vagy legalább sejteni, mert sokszor félmondatokban rejtőzik a lényeg, csak többszöri olvasatra bukkan elő. (E tekintetben szerencsésnek mondható a fordító, mert ő legalább háromszor, de inkább négyszer is elolvassa a könyvet, amit fordít; ezért veszi észre, mit sejtetnek a női főhős, a szextől irtózó Florence gondolattársításai, és milyen szörnyű gyanú – az apja okozta szexuális traumáé – fogalmazódik meg bennük).
 
Lélektani hitelesség, gazdag, fordulatos, „okos” cselekmény, kulturális és időbeli beágyazottság, apró mozzanatokból váratlanul kinövő, morális tartalmak – kell-e ennél több eszköz egy nagyszerű írónak? Aki mindezt igényesen, gazdag szókinccsel, mégis hajlékonyan, gördülékenyen valósítja meg, hiszen remek stiliszta.
 
Ian McEwan realista hagyományokon nevelkedett, de ezért kicsit „őrült” író – mint mondja, mostanában szereti elengedni magát, azt írni, amihez és ahogyan kedve van, akár vissza-visszatérve fiatalkori „vadabb” önmagához –, aki még hisz a szó, a regény, a vers erejében, és bármiről ír, megmeríti benne olvasóját, áthelyezi egy másik dimenzióba – mint egy igazi varázsló. Talán igaza van azoknak a kritikusoknak, akik szerint McEwan „az agyával ír”, és nem a szívével, de bánja a fene.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek