A Macbethet akkor szokták elővenni a színházak, ha egy zsarnoki uralom megdöntéséről, a vérben és árulásban fogant bűnről, a hatalomváltások mocskos titkairól kívánnak valami fontosat elmondani az alkotók. Többek között, tegyük hozzá gyorsan, hiszen Shakespeare sötét tragédiája meglehetősen gazdag ahhoz, hogy igen sokféle olvasat mentén is érvényes előadás születhessen belőle.
A Jászai Mari Színház és a Szkéné közös produkciójában, Szikszai Rémusz rendezésében elsősorban a véres dráma lélektani összetevőire került most a fő hangsúly, azaz arra a konfúz folyamatra, ahogy Macbeth szinte észrevétlenül sodródik bele a királygyilkosságba, elsősorban Lady Macbeth kifinomult női manipulációi, s a férfi felülmúlhatatlan zsigeri hatalomvágya révén. S lám, hasonlóan vad hatalom- és kéjvágy jellemzi majd a Macbethet követő újabb despotát, Malcolmot is, mikor igét hirdet, s előzőleg bevallja, miféle rettenetes tulajdonságokkal ruházta fel őt a sors.
 Nagypál Gábor, Danis Lídia |
Ez az előadás egyik truvája, a nagy mechanizmus ábrázolása, a hatalomváltások hátterének felfejtése; a rendezés nem kevés teret szentel e struktúra ábrázolásának. Szikszai Rémusz színpadán persze nem struktúrák jelennek meg, hanem nagyon is hús-vér emberek, elvakult szenvedélyekkel, szélsőséges indulatokkal, s olykor, mint az számos jelenetből kitűnik, még szelídséggel is. Macbeth már az első nagymonológjában előlegezi, hogy miféle vágyai vannak, s ki mindenki áll eme vágyak beteljesülésének útjában. Ugyanakkor kezdettől fogva agyába fészkelődik a kétely, a gyanú: lehet, hogy ördögi terve nem fog sikerülni, s könnyen belebukhat a nagy összeesküvésbe. A rendező interpretációja szerint Macbeth gondolkodásának, benső vízióinak kivetülését látjuk megelevenedni a színen, elsősorban a végig jelen levő vészlények jajongó énekében (zene: Kákonyi Árpád), szüntelen vonulásukban, amellyel olykor előrelendítik a cselekményt, olykor pedig nem egészen néma kórusként kommentálják az eseményeket. Szikszai mindehhez munkatársaival, Fekete Anna díszlettervezővel és Kiss Julcsi jelmeztervezővel felépített egy olyan elvont, mégis tárgyiasan konkrét, vizionárius világot, amelyben a boszorkányok megjelenése, előbújása, eltűnése éppoly magától értetődő, mint a szereplők jelenetei, a királyi udvar felvonulása, majd a trónra törő összeesküvők csapatainak megjelenése.
 |
A színtér domináns eleme a mértani idomokból, mozgó, téglatestszerű dobozokból épülő kompozíció. Az uralkodó szín a szürke és a fekete, valamint ezek ezernyi variációja; ez folytatódik a szereplők ruházatán, bőrszerkóin, pántos-csatos időtlen ruháin, majd végül a hatalomra vergődött Malcolm alpakaöltönyén is. A vészlények gézszalagokból sodort sáros ruházata, s mankóik, amelyek néha a bicegő járásukat segítő segédeszközként, néha az öldöklés gyilkos szerszámaként funkcionálnak – mindez a díszletelemekkel, a gomolygó füsttel, a fények játékával együtt megteremt egyfajta rusztikus és artisztikus víziót. A színen ide-oda tologatott és sokféle funkcióra alkalmassá tett hasábok jelentik, számomra legalábbis, az előadás egyik talányát: a porló falak mögül olykor testrészek, karok, lábak bújnak elő, máskor a dobozok hatalmi trónusként, nászi ágyként, koporsóként, védőbástyaként is szolgálnak, ugyanakkor egy idő után kissé be is szűkítik a játékosok mozgásterét. Sugallatos példája használatuknak, mikor a már halálba hajszolt, elcsigázott Macbethet ezekbe a falakba tapossák bele ellenfelei, s Macbeth teste mintegy feloldódik, eltűnik az anyagban.
 Fotók: Prokl Violetta, Jászai Mari Színház |
A vészlények zsolozsmázó énekén túl súlyos csöndekkel is operál az előadás, ilyen az a pillanat, mikor Macbeth szédelegve előjön, s bejelenti, hogy elvégezte a gyilkosságot: „Megtettem.” Dermesztő csönd telepszik ekkor a játékra, a házaspárnak örülnie kéne, hiszen elérték céljukat, megölték a királyt, de mintha mégse lenne befejezve az aktus, mintha elvarratlan szálak maradtak volna a szörnyű tett után, mintha újra és újra végezni kellene Duncannel, és aztán később újra és újra meg kellene küzdeni az ellenlábasokkal, Macduff-fel, Malcolmmal, a többiekkel. A látványos és monumentális vízió mögött e folyamat finomszerkezetű bemutatása húzódik meg, s ebben remekel a Jászai Mari Színház erős színészcsapata. Többen több szerepet is játszanak, például Kardos Róbert adja a némiképp csodálkozó s hamar eltakarított királyt, valamint a lázadók némelyikét.Ám a játék centrumában mégiscsak Macbeth (Nagypál Gábor) és Lady Macbeth (Danis Lídia) nagyszabású szerelmi küzdelme, párviadala áll. Eszményi zsarnokpárost alkotnak ők ketten, az akarnok trónbitorló, aki tele van félelemmel, kétellyel, s a fölötte zsigeri hatalmát gyakorló nagyravágyó asszony, aki testét, lelkét, pszichéjét is mozgósítva hajszolja bele a királygyilkosságba akaratgyenge férjét. Nagypál Gábor Macbethje sokat töpreng, és súlyos benső vívódások után szánja rá magát a döntő tettre; személyiségének ambivalenciáját, átváltozásait hűen tükrözi a markáns alakítás. Danis Lídia Lady Macbethje lágyan elomló nőiességből, érzéki szenvedélyből és kőkemény akaratból szőtt varázsos nőalak.
Az átgondolt és logikus rendbe szervezett előadás élvezeti értékét olykor némiképp lerontja a nem egészen tiszta artikuláció: ami intim stúdiótérben hatásos és érvényes lehetne, a nagyszínpadon nem mindig működik hibátlanul.
Szikszai Rémusz nem terhelte meg rendezői értelmezését semmiféle aktualizálással, ám a dráma immanens tartalmainak megjelenítése óhatatlanul megteremti az áthallásokat. (A szöveget Szabó Lőrinc, Kállay Géza és Szabó Stein Imre fordításai alapján a rendező készítette.) „Új időkbe új magot” – hirdeti a sima modorú, öltönyös új despota, a trónra nyomuló Malcolm (Mikola Gergő). S a darabzárlat ugyancsak gondolatgazdag: a harcmező hullái, romhalmai fölött ott a gyermek, akinek a vészbanyák újra jósolják majd a jövőt, s mágikus titkaikat.
A zsarnok halott. A hatalmi mechanizmus működik tovább.
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.