Az Óbudai Danubia Zenekar koncertje
2018.11.10.

Az Óbudai Danubia Zenekar fiatal és még fiatalabb vendégművészeket hívott meg november 4-i MÜPA-beli hangversenyére, amelynek műsorán Beethoven Hegedűversenye és Brahms B-dúr zongoraversenye szerepelt. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Az est vendégkarmestere Farkas Róbert, a zongoraverseny szólistája az indiai-amerikai Pallavi Mahidhara, a hegedűversenyé pedig a mindössze 23 éves francia Mohamed Hiber volt.

Farkas Róbert
Farkas Róbert
A Beethoven-koncert bevezető ütemei kissé „berozsdásodottan”, nem éppen kristálytisztán szólaltak meg a fúvósokon – nem ilyenhez szoktunk az Óbudai Danubia Zenekartól, s bár a vonóshangzás határozottan érettebb volt, voltaképpen a teljes darabban kielégítetlenül hagyott a zenekar hangzása. Valahogyan vékonynak, „kilyukadtnak” hatott, mintha a félig-meddig még 18. századi hangszerelést a 19. század felől néznénk és színtelennek, nem kielégítőnek találnánk. (Valahogy így érezhetett Wagner is, amikor nem állta meg, hogy ne hangszerelje dúsabbra az 1. szimfóniát.) Hogy ebben lehet valami, azt az valószerűsíti, hogy a Brahms-műben ez az érzésünk – egyáltalán: minden hiányérzetünk – szertefoszlott. Átjárta azonban a Beethoven-koncert előadását, sőt bizonyos fokig a teljes koncertet egy másik negatívum, s ez Farkas Róbert vezénylésével volt kapcsolatos. Az egész hangversenyt átitatta ugyanis az a benyomás, hogy jóllehet vezénylése szakmai, technikai szempontból kifogástalannak, sőt példásnak bizonyult, megbízhatóan és pontosan, pregnáns mozdulatokkal vezényelt, a zenéléséből mégis hiányzott az élet; s (egy kivétellel) minden tempójával kapcsolatban az volt az érzésem, hogy egy vagy két hajszállal lassúbb a kelleténél, pontosan annyira, hogy az előadás vonszoltnak, némileg örömtelennek hasson – függetlenül attól, hogy milyen karakterű tételről volt szó.

A legnagyobb veszteségeket ez a hegedűverseny első tételének esetében jelentette, hiszen itt a nyitó timpani-mérőütések és magának a főtémának a lépegető jellege is felidézik a monotónia veszélyét, ha az előadó nem dolgozik ellene, a maga eszközeivel kerülve el a gépiesség lehetőségét. Nos, ha valamit a két mű hét tételének egyikéről sem mondhattunk el, akkor az az volt, hogy felvillanyozta volna a hallgatót.

Pallavi Mahidhara
Pallavi Mahidhara
Tekintettel arra, hogy a hegedűszólista viszont a maga finom és filigrán egyéniségével és hangjával is sugárzó jelenségnek bizonyult, ez az egész előadás egyensúlyát félrebillentette. Hiber kristályos csengésű, karcsú és kiegyenlített hangja, intonációjának tökéletes biztonsága a frazeálás magától értetődő választékosságával, a karakterek színességével és adott pillanatban a kifejezés olyan mélységével és költőiségével járt együtt, amely különösen a tanulmányait csupán most befejező művész életkorát figyelembe véve igazán elismerésre méltó – és persze rendkívül ígéretes.

A Brahms-zongoraversenyben nagyot változott az előadás képe. Mint már jeleztem, itt a dúsabb, nagyobb létszámú zenekar egy csapásra olyan összecsiszoltan, telten szólt, ahogyan azt a zenekartól megszokhattuk. Emellett Farkas Róberthez nyilvánvalóan jóval közelebb áll a kései Brahms világa, mint Beethoven középső korszaka, és mindaz, amit vezénylésének monotóniájáról, örömtelenségéről korábban mondtam, itt jóval kisebb mértékben jelentkezett. No, annyira azonban mégiscsak, hogy az egyetlen jól megfogott, életteli tempónak a II. tétel Allegro appassionatóját éreztem – ezt a tételt ugyanis a zongorista indítja, s tempóját a karmester nem tudja felülbírálni.

E mű szólistája, Pallavi Mahidhara ugyancsak kitűnőnek bizonyult: biztos ritmusú és technikájú, színekben gazdagon játszó, szépen formáló zongorista, akinek a játékából az erőteljes megnyilvánulások sem hiányoztak, előadásában mégis jelen volt valamiféle gömbölyűségre, lekerekítettségre való törekvés, ami sajátos, a legjobb értelemben vett nőies karaktert adott zenélésének. A lassú tételből nem hiányzott a költészet sem; mindazonáltal az a fajta elementáris hatás, ami Mohamed Hiber játékát jellemezte, az ő esetében nem volt jelen. Mindennek következtében a hangverseny második fele más erényekkel szolgált, mint az első; ha nemigen voltak is benne igazán átforrósodott pillanatok, kárpótolt ezért a szólista és a zenekar jóval kiegyensúlyozottabb viszonya, no meg a megragadó, őszies brahmsi színvilág.
Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2018. november 4.