Ez a középszerűség talán leginkább a színpadra állításban öltött testet (rendező: Gábor Sylvie). A nyitány alatti pantomimban ugyan felbukkant egy ötlet, de ez a motívum végül kifejtetlen maradt: a politikai fogoly, Florestan képzőművészként jelent meg a színpadon. Megérzésem szerint olyan popart-alkotóként képzelhették el, aki tevőlegesen részt vesz a közéletben is.

 

A partitúra szerint elég sok prózadialógus hangzik el a Fidelióban, főleg az első felvonásban. Ezeket most teljesen kihúzták. Persze ennek megvan az oka, és e döntés egyáltalán nem ritka a Fidelio-előadások történetében. Az operaénekeseknek régóta nehezen megy a színpadi beszéd – persze mindig akad kivétel –, a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem pedig tényleg óriási. Érthető, hogy ollót ragadtak az alkotók. Viszont így végképp vázlatossá vált a színpadi cselekmény. Jó, tudom, a történetet minden operalátogató ismeri. (A szabadelvű közszereplőt, Florestant jogellenesen lecsukják. A felesége, Leonora férfinak öltözik, és Fidelio álnéven a börtönbe megy dolgozni; ő lesz a fogházgondnok segédje. Megmenti a férje életét, persze közben – isteni közbeavatkozás! – a liberális jogállam is működésbe lép, és szabaddá teszik a politikai foglyokat. Végül happy end, némi propagandakórussal.)

 

Hollerung Gábor

A színpadkép eléggé minimalista volt: két vászonfelület, amire képeket vetítettek – a látványkoncepciót Árva Nóra tervezte. A vizuális üzenetet minden kisiskolás is megérthette: kerítések, a berlini fal mint a rabság képei, majd a szabadság felhői következtek, stb. Szövegrészleteket is vetítettek, de azok is problémákat vetettek fel. Néha zavaróan, szinte popkulturálisan közhelyesnek tűntek. Például az egyik képen azt olvashattuk, hogy „Art is not a crime” (A művészet nem bűncselekmény). Emellett filozófiai idézetek is fel-feltűntek, természetesen mind-mind a szabadságról szóltak. Olyan eltérő világnézetű szerzőktől válogattak, mint Mandela és Orwell, vagy Voltaire és Erich Fromm. Ezt tényleg zavarónak éreztem, szinte már felfogni sem lehetett. Hiszen egyszerre kellett figyelni a zenére, a színpadi történésre, a kivetített szövegkönyvre és ezekre a bölcsességekre.

 

A jelmezek is könnyen érthetőnek és kifejezőnek bizonyultak. Csak egy elem tűnt túlzónak: Florestan parókája, amely olyan volt, mint Beethoven haja azon a híres portrén, amit Joseph Karl Stieler festett. Ha érzek benne némi iróniát, még vicces is lett volna, de így dilettáns komolykodás hatását keltette.

 

Minden fanyalgásom ellenére azért a rendezés szolgált egy-két jó pillanattal is. Hogy egy példát említsek, ilyen volt a rabok kara. A zord szekrények fiókjai maguktól kinyíltak, a foglyok kartonjait pedig szétfújta a szél. Nagyon hatásvadász ötlet, mintha egy hollywoodi filmből vágták volna ki, de legalább működött. A mélypontokról is szólni kell. A leginkább kifogásolható döntés az volt, hogy a második felvonás előtt eljátszották a 3. Leonora-nyitányt. Ezt a zenekari számot az előadói hagyomány szerint a finálé elé szokták illeszteni. Az talán szerencsésebb megoldás lett volna, így a felvonás eleje túlsúlyossá és fárasztóvá vált. (Itt meg kell jegyezni, hogy Beethoven négy nyitányt is írt, ezek közül a 3. Leonora-nyitányt tartják a legdrámaibbnak.) A szimfonikus tétel alatt táncbetétet láthattunk a színpadon, egy kettőst, amit a szabadság allegorikus nőalakja és a politikai fogoly dublőre táncolt el, természetesen a már említett Beethoven-parókában. Nem vagyok tánctörténész, de a kádári államszocializmus balettprodukcióira emlékeztetett a jelenet hangulata (koreográfus: Vida Gábor).

 

Szabóki Tünde

Az énekesek közül az amerikai James Moellenhoff alakítása tetszett a legjobban (Rocco, a börtönőr). Valósággal uralta a színpadot, nemcsak a hangképzés szempontjából, hanem magas termete miatt is. A főszerepet, Leonorát Szabóki Tünde énekelte. Néha zavaróan élessé vált a hangja, de egyébként jól szerepelt. Cser Krisztián a börtönparancsnok, Don Pizarro szólamát énekelte. Mintha kissé eltúlozta volna a karaktert, a neurotikus dühöt. A tiroli születésű Eugene Amesmann Florestan szerepében mereven és feszesen intonált, úgyhogy erőtlen maradt a hangja. Cser Péter remek miniszter volt (Don Fernando). A börtönőr lányát, Marcellina szerepét Sáfár Orsolya alakította. Eleinte ő is erőtlenséggel küzdött, de később egyre meggyőzőbben szerepelt. A Budafoki Dohnányi Zenekart Hollerung Gábor vezényelte. A színpadi énekkar három kórus egyesítésével született meg: a Budapesti Akadémiai Kórustársaság, a Cantemus Vegyeskar és a Magyar Állami Operaház Férfikara énekelt. Ha már a hangoknál tartunk, meg kell említeni az amatőr audioeffektusokat is.

 

Ezen az estén úgy tűnt, mintha Leonora tényleg el tudná játszani, hogy fiú. Az illúziót két dolog fokozta: Szabóki Tünde mozgása és bájos műszakálla. A mai kultúrpolitikai térben veszélyes kimondani, de a Fidelio egy ősfeminista genderopera. A főhősnő csak a férfi társadalmi szerepbe bújva tudja megmenteni a férjét. Mi több, eközben beleszeret a börtönőr lánya is. Senki le nem tagadhatja a homoerotikát. És végül a csattanó: egy férfi szerepbe bújt nő válik igazi forradalmárrá.

 

Emancipáció, forradalom, fennkölt propaganda: íme a klasszikus liberalizmus. A rendezés végén azonban kivetítettek egy idézetet, ami a modernitás kétarcúságára világított rá. Talán ez volt az egyetlen pont, ahol értelmet nyert a szövegvetítgetés. Egy svéd írónő, Majgull Axelsson 2014-ben publikálta Nem vagyok Miriam című regényét – magyarul idén jelent meg a mű –, amely a soá, a porajmos – a roma holokauszt –, az identitás, a hazugság és a szorongás témái köré épül. Ennek a regénynek a mottója zárta a Fideliót: „Szabad vagyok… És ezt hogyan éljem túl?” Lám-lám, a felvilágosodás dialektikái sötét mélységek fölé nyúlnak.