Dezső Kata debütkötete, az Akiket hazavártak nívós kiállítású könyvnek mondható. Dombornyomás, nyomdai trükkök, tényleg olvasócsalogató. Más kérdés, hogy maga a dizájn nem hat egészében sikerültnek, de az igyekezet (és a pénz) láthatólag megvan. Olvasó felcsapja a kötetet, és ez fogadja: „Rontást a sok buzi rímre” (Memento Mori), olvassa, és ha fellelkesült volna a műanyagmagzat látványán, lelohad kedve nyomban.

 

A kötetből néha tényleg csak egyetlen dolog türemkedik ki igazából: a szövegek költője, Dezső Kata. És persze nem okvetlen baj, ha csak ez történik, csak akkor baj, ha mindez kevés.

 

Sok a modorosság. Például a címadásban: az egyik vers címe Szesztétika, a másiké Erinnerungsimperativ, de van még itt Agapé, van itt Ívhossz, sőt Genitáliák. Ilyen címeket az ad, aki szerint a vers kortársabbnak hat, ha idegen szó áll felette.

 

Első kötethez képest is zavaróan mutál még ez a költői hang. A buzi rímeket már említettük, de más példát is találunk még ilyen lapos, köznyelvi fantáziátlanságra. Az alkoholista helyett az „alkesz” szó is ízléstelennek, pongyolának hat. A „kurva”, a „szar”, a „baszás” szavakkal az a baj, hogy nagyon meg kell nekik ágyazni, hogy a papír ne szakadjon át. Ezt Dezső Kata mestere, Orbán János Dénes húsz évvel ezelőtt jobban érezte. Ő nagyszájú, lázadó, botrányos és polgárpukkasztó volt egyszerre, ugyanakkor nem csak ez. Rábaszni az asztalra mindenki tud, aki elég bátor, vagy elég részeg. Ugyanígy, más okból a démon, téboly szó sűrű használata sem szerencsés. Azokat is elhasználták már. Költő legyen a talpán, aki az ennyire halott metaforákat, szavakat életre kelti. Versben, a 21. században legalábbis nehéz. De Dezső szereti kimondani őket: „Bibliám lennél a pokolig.” (Székfoglaló) Máshol: „virágot sírnak a fák” (Ingovány) Az első Paksi Endrének, a második Kovács Ákosnak válna becsületére, és ez nem dicséret. A „Szavaim az óceánba hordom” meg Ágnes Vanilla lenne, ha a vers nem Londonban „játszódna”. Ez némiképp menti, no de a Holtomig Londonig cím megint csak büntetés.

 

Másik probléma az értelmezhetetlenség. Olvasó védtelen az olyan sorokkal szemben, hogy „A szavak harapásnyoma / a nyelvünkön marad, némák inkább vagyunk, / mint tudattal felépülő szervek.” (Fű nő) Mit állítunk, kérdezi tanácstalanul. És persze, a költészet logikája sokszor túlmutat a hétköznapi nyelvhasználat logikáján, és ez így van jól, de Olvasó sokszor azt érzi, már annyira túlmutat, hogy felmerül a gyanú: esetleg a semmire mutat. Arra meg minek, gondolja Olvasó. Itt pont a ló túloldalára esik, mint mikor a „szar”, „baszás” szavakat használta túl.

Mintha lenne egy Random Költészetgenerátor, amibe, ha van időnk, és kedvünk, bele lehet dobálni a huszasokat, és az kilöki az ilyen és ehhez hasonló verssorokat. Máshol: „Korunk kritikáit éljük,/ ez tart össze minket, / szegélyeinket az idő koptatja, a tér rációja” Olvasó töpreng: vajon Gérecz Attila, vagy Janus Pannonius forog-e gyorsabban sírjában. A kötet ugyanis ezekről a költőkről elnevezett díjat is kapott. „s cafatként hever kristálycsontunkon a nincs-hús: / sovány arcunkra szárad az ige.” Ilyesmiket az olyan tizenévesek írnak, akik azt hiszik, hogy a költészet az, amit az emberek nem értenek. „Üveggolyó a könnyed, ha sírsz.” (Blazírt) Ah.

 

Az 1996-os születésű Dezső Kata első kötete még bőven várhatott volna. Ugyanakkor az sem igaz, hogy teljes kudarc lenne, mégis teljes mértékben érthetetlen az a figyelem, amit kap. Amikor eloszlik az összbenyomás füstje, apró részletek világítanak fel.

 

A kötet nagyjából egy átlagos húsz éves, vidéki, egyetemista lányról ad képet. Milyen egy húsz éves vidéki, egyetemista lány? Túl van az első szerelmen, eltávolodott a családi, falusi környezettől, ami jó alkalmat és kilátást ad arra, hogy az ottani közeget szemügyre vegye. Elgondolkodik a női szerepekről, az anyaságról, vagy az attól való menekülésről. Eközben bulizik, diákhitelét elissza, kapcsolatai által pedig próbál fejlődni. Az átlagostól akkor válik el, amikor képes a túl nagy dolgok kimondása helyett olyan önreflektív, és őszinte sorok leírására, hogy „nem lesz férjem, és nem szülök gyereket, / mert apámtól anyámat tanultam meg szeretni, / nem pedig magamat.” (Tárgytalan) Vagy ahogy a Csendben emlékezni című versben ír: „Zománcukat vesztik a nők, / lekopik róluk a 18 karátos ragyogás. / játékosság és a karcsú derék / emlék lesz, és annak is keserű, / úgy a második gyerek körülre megtanulják, / meddig szabad meztelenül örülni /nyári éjszakának vagy eres férfikéznek.” De azt hiszem, talán a legjobban sikerült darab a kötetben a Váróterem, amelyben egy párkapcsolat drámai sűrítésével találkozunk. Ügyesen játszik azzal, hogy a versbeszélő és a vers címzettje egyszerre gyerekek („anyával a játszótéren” /te piszkos kézzel odafutottál hozzám), és szeretők („Alszol nálam?/ Fél hatkor beveszem a tablettát, / most nem leszünk szülők, / most még nem tudjuk elrontani.”) De a Rácváros című darab, és főleg annak felütése is remek: „Anyám, amikor babot ültet, azt sajnálja, /hogy nem vagyok könnyen megfejthető, és lassan őszülök, türelmetlenül a problémáimba növök, / és a kezem sem fogja senki, / akitől bókokat és egész évben akciós csokit kaphatnék.” Vagy a már említett Fű nő című versben milyen reménytkeltően jó az a sor, hogy „A testek után fű nő az anyák méhéből”! 

 

Nagy veszélyt rejtenek az első kötetek, de szerencsére nem is kell tökéletesnek lenniük. Dezsőnek is rengeteg ideje van, hogy azt vigye tovább, ami arra érdemes (és ha jól megnézzük, az Akiket hazavártakban találunk azért ilyet is). Az viszont nem szerencsés, ha körberajongunk valami félkészet, ami egyelőre ennyire képtelen ellenállni az egyszerű blöff és naív giccs vonzásának. Abba  a tévhitbe ringatjuk, hogy azon kívül is emlékezetes az első, hogy az az első.