Nagyi projekt
2018.10.26.

Nem mindenkinek a nagymamája holokaszttúlélő, titkosügynök vagy táncosnő a náci Németországban, de minden nagyszülőnek vannak olyan történetei, amiken keresztül nemcsak személyesen hozzájuk, hanem a történelemhez is kapcsolódhatnak a fiatalabb generációk. BUJDOSÓ BORI KRITIKÁJA.

Persze csak akkor, ha veszik a fáradságot, hogy kérdéseket tegyenek fel a nagyszüleiknek, és még a válaszokat is meghallgassák. A Nagyi projekt sok mindenről szól, de a legfontosabb üzenete: hallgassuk meg a nagyszüleinket, amíg még lehet.

A magyar Révész Bálint, az angol Merredith Colchester és a német Ruben Woodin-Dechamps együtt járt egyetemre Brightonban, majd megalapították a Gallivant Film nevű kollektívát, amely a tavalyi Karlovy Vary-i filmfesztiválon bemutatott, menekültekről szóló, mélyen megrázó dokumentumfilmet, az Another News Storyt is csinálta. Ha minden igaz, kábé hét évvel ezelőtt kezdtek el videóinterjúkat készíteni a nagymamáikkal, és ebből nőtt ki újabb egész estés filmjük, a felemelő és bizsergetően izgalmas Nagyi projekt (Granny Project).

Révész Bálint rendező és kollégái azonnal berántanak minket az intim terükbe. Az első igazi, párbeszédes jelenetben a három fiú az egyikük revelatív szexuális élményét dumálja át, rögtön utána pedig azt látjuk, hogy Ruben tanítja a német nagyit, Gudrunt fényképezni, aki aztán instruálja és esetlenül fotózza unokáját. A fiúk és nagymamáik közti meghitt viszony és a három fiú közti szoros barátság a fő ragasztóanyaga a filmnek, de a másfél órás játékidő alatt a viszonyrendszerek nagyon sűrű, élvezetesen bogozható hálója rajzolódik ki.

Egy kis szerencse is kellett persze ahhoz, hogy ez így összejöjjön, megírni lehetetlen lett volna. Az angol nagyi, Rosanne – vagy ahogy Merredith szólítja: Zan – kódfejtő és titkosügynök volt a második világháború idején és egy másik titkosügynökhöz ment hozzá, akiről aztán kiderült, hogy amúgy meleg.

A vallásos Gudrun mélyen traumatizált ember, aki sosem dolgozta fel igazán saját magának és családtagjainak a nemzetiszocializmushoz fűződő ellentmondásos érzéseit és viszonyát, és aki annak a Johannes Müller nevű teológusnak az unokája, aki a Judenmissiont, a zsidók keresztény hitre áttérítését propagálta. A család hárításai és elfojtásai még két generációval lejjebb, Rubenen is tetten érhetők. És itt van Lívia, a rendező zsidó nagymamája, aki csodával határos módon túlélte a holokausztot, és a háború után hithű kommunistává vált, és az is maradt évtizedekig.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ennek a három, egyenként is különleges és drámai életútnak a párhuzamba állítására, összekapcsolására és ütköztetésére épül a film, mindvégig a három fiúunokának – és ezáltal tágabb értelemben a mai huszonévesek generációjának – a perspektíváján átszűrve. A szereplők egymáshoz való közelségének és a fiúk jó értelemben gátlásoktól mentes személyiségének köszönhetően a filmben olyan pillanatok születnek meg, olyan kérdések és válaszok hangzanak el, amik egy hagyományosabb filmes-és-alanya viszonyra alapuló dokumentumfilmbe sosem kerülhettek volna bele.

Az angol nagyi felé irányuló „Milyen volt kezet fogni Hitlerrel?” kérdés talán még elhangozhatott volna máshol is, de a holokauszttúlélő nagyinak feltett „Gondoltál valaha öngyilkosságra?”, és főleg a „Hozott létre értéket a holokauszt?” kérdésekhez nagyon-nagyon bizalmas viszony kell, ahogy ahhoz is, hogy a magyar nagymamát be lehessen rántani egy Hitler-bajuszos nácis játékba, a németből pedig egy zenei improvizáció közben bukjon ki egy sötét és rejtélyes emlékfoszlány. Itt már csak egy egész vékony réteg választ el minket a tudattalantól.

Fantasztikusan érzékenyek az alkotók, hebrencsen hülyéskednek a nagyikkal, viccet csinálnak egy csomó mindenből, amiből nem szokás, de fel sem merül, hogy elbagatellizálnák azokat a súlyos erkölcsi dilemmákat és traumatikus élethelyzeteket, amelyekkel foglalkoznak. Így lehet nagyon sokat nevetni (persze sírni is) egy olyan filmen, aminek a gócpontja azért mégiscsak a második világháború rettenete.

Révészék bátorsága, zabolátlansága és játékossága elképesztően erős pillanatok sokaságát szüli meg, amelyeket úgy vágtak filmmé (vágó: Szalai Károly), hogy nem érzünk semmiféle ráerőltetett koncepciót vagy erőszakoltan odasatírozott ívet, de ezekből a látszólag fésületlenül sorakozó pillanatokból mégis koherens, brutális érzelmi gyomrost bevivő anyag áll össze. „All killer, no filler” – ahogy a csupa ütős számot felvonultató albumokra mondani szokás. Nincs egy felesleges másodperc sem.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

A Nagyi projekt az interakciók lendülete mellett attól válik dinamikussá, hogy a beszélgetős jelenetek tulajdonképpen egy sokhelyszínes road movie-ba ékelődnek: az unokák ellátogatnak a nagyikkal fiatalkoruk meghatározó helyszíneire (Zannel például a Bletchley Parkba, ahol kódfejtőként dolgozott, Líviával Komáromba, ahol majdnem sikerült megmenekülnie a haláltáborba tartó menetből, és a fiúk elmennek Schloss Elmauba, Gudrun felmenőinek kastélyához is), és természetesen össze is hozzák a három teljes eltérő ideológia keretrendszerben létező, eltérő habitusú és közös nyelvet alig-alig beszélő nagyit, akiknek a megint csak hol torokszorító, hol egészen mókás kommunikációs aktusai újabb rétegekkel gazdagítják a filmet.

Történelmi és személyes emlékezet szintjei csúsznak egybe és ütköznek egymással, felvillannak a traumák feldolgozásának lelki egészséget támogató és kevésbé szerencsés módjai, a halállal való szembenézés a nagyik és az unokák szemszögéből, és még megannyi téma – lélektanilag hihetetlenül gazdag anyagot látunk, amiben bőven lehetne még kutakodni. De végső soron a személyesség, az intimitás, a nagyikat és az unokákat összefűző szeretet teszi élővé és varázslatossá a filmet – a Nagyi projektről mindenki úgy fog kijönni, hogy rohanni akar megölelgetni a saját nagymamáját.

Szerző: Bujdosó Bori
Címkék: Mozipremierek 2018