X - A rendszerből törölve
2018.10.26.

Fővárosunk nyomasztó rémálomba fordul a Liza, a rókatündér rendezőjének sorozatgyilkosos thrillerében. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Az X az a film, amely leginkább az ambíciójával nyűgöz le. Sajátos látványvilágot teremt, a bűnügyet politikusra hangolja, a hősnőjét pedig kőkeményen traumatizálja. Ujj Mészáros Károly új filmje korrektül összerakott sorozatgyilkosos thriller, amire ha akarjuk, a skandináv címkét is ráragaszthatjuk, amennyiben tényleg fagyos a hangulata, lelki beteg a nyomozója, és úgy kritizál politikát és társadalmat, mint az északi bűnfilmek szoktak. Az X mégsem váltja maradéktalanul valóra, amit az erős felütésben beígér: ahhoz nem elég punk, nem elég mélyre ásó.

Pedig minden esélye megvolt rá, hogy felnőjön az Aranyélethez, és betetőzze a magyar bűnfilm-hullámot. Azt, amely már A martfűi rémmel, Kojottal, Viszkissel már jelezte, hogy a társadalmat emésztő fekélyeket kézenfekvő bűnügyi zsánerekben filmre vinni. Mert így nemcsak az izgalom garantált és a csavaros narratíva, de az is, hogy az elmúlt 30 év kibeszéletlen traumái, a nagypolitika hallgatólagos beleegyezésével, vagy épp aktív közreműködésével zajló korrupció, és a cselekvésképtelenségbe belenyugvó polgárok szerepe, felelőssége is felmerülhet.

Ha az X csak egy szimpla zsánerfilm lenne, amely meghonosítja, a magyar viszonyok közé importálja, és azokon keresztül itt-ott (például látványában) egy kicsit fel is frissíti az északi krimihagyományt, akkor kevés gond akadna vele. Történetvezetése magabiztos, a nyugtalanító hangulatot jókor lazítja fel a humor, a punkzenére vágott klipszerű montázsok vagányak. A színészi játék, különösen a táskás szemű, pánikbeteg rendőrt játszó Balsai Mónié, kiemelkedő, Szecsanov Martin operatőr pedig a hideg, króm színekkel hátborzongatóra fotózza Budapestet. Ha valamire, hát arra biztosan emlékezni fogunk a filmből, ahogy a főváros fejjel lefelé úszik el a szemünk előtt légi felvételeken, mintha űrturistaként figyelnénk egy haldokló bolygó végóráját. Az X-et egyszerűen jó nézni: az akciókban, üldözésben, helyszínelésben rendre akad egy kis csavar, egy fanyar poén, érdekes operatőri megoldás.

De Ujj Mészáros Károly, és írótársa, Hegedűs Bálint ennél többre vállalkozik: az X-ben az elmúlt 30 év magyar valóságát gyúrják össze. A Liza, a rókatündér Csudapestjével, mekkburgeres, sosemvolt fogyasztói szocializmusával szemben ez már nem mesevilág, hanem a velünk élő, véressé túlzott múltunk és jelenünk, m7-tel, TV6-tal, és NEP-pel, a Nép Pártjával, meg a 2006 őszére emlékeztető zavargásokkal. És olyan bűnüggyel, amely feloldatlan nemzeti traumákat, rutinszerű politikai korrupciót, és a mindezt passzívan, beletörődve figyelő állampolgárokat is érinti.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Csakhogy ez az egész papíron sokkal merészebbnek tűnik, mint a vásznon. Mert ott mindössze kissé üresen csengő általánosítások hallunk arról, miért nem nézünk szembe a múlttal, és miért vagyunk képtelenek bármiféle értelmes cselekvésre. A politika, a tüntetések, az eltussolt korrupció csupán díszlet marad a történetben. Az anarchista lázadó nem hús-vér személy, csak szlogeneket gyártó dizájnpunk, aki jól mutat egy klipszerű montázsban a rendőrök elől menekülve. Rendszerkritikája ügyesen dramatizálva igazán tökös filmet eredményezett volna, mert olyan pontok vannak köztük, mint az értelmiség többszörös árulása, vagy a hatalom erőszakos megtartása. De a szlogenek most tényleg csak szlogenek maradnak. A halálos áldozatot követelő tüntetések, a lázongások nem szervesülnek a történetbe. A nézőt félrevezető gyanúsított szála kidolgozatlannak hat, átsüt rajta a dramaturgiai funkciója. Sokkal érdekesebb lett volna, ha a múltból előásott piszkos ügyek a konfliktusok, a dráma részét képezték volna. Konkrétumok csak a filmvégi magyarázatban kerülnek elő, amit a főgonosz ad elő önelégülten, hogy mit miért csinált, de ez csak műfaji kellék, hogy értsük a sztorit, és annak is elcsépelt: nem több pársoros lábjegyzetnél, amit a történethez mellékeltek.

Öt-tíz évvel ezelőtt revelatív lett volna a puszta szándék, hogy valaki egy magyar zsánerfilmben hajlandó komoly politikai és társadalmi reflexiókat tenni, de azóta az Aranyélet látványos akciók, fajsúlyos drámázások és pimasz aktuálpolitikai áthallások közepette, mélységében kifejtette mindezt három évadban, és az X ehhez képest nem hat elég bevállalósnak. Se úgy igazán, zsigerien izgalmasnak – bár ez inkább egy műfaji döntés eredménye. Nevezetesen azé, hogy a nyomozónőt pánikbetegség sújtja: még a pisztoly is kiesik a kezéből, a hullák látványától ájulás közeli állapotba kerül. Az X ezzel pedig megfoszt minket a nyomozás jóleső borzongásától: a sorozatgyilkosság felderítése nem feszült, hanem traumatikus, szorongásos élmény lesz.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Érteni vélem a párhuzamot, a lelki betegség metaforikus jelentőségét, ami arra utal magánéleti szinten, mint a film a társadalmin: a szembenézéstől való félelemtől, a múlt megértésének elmaradásáról, az általános cselekvésképtelenségről. Csakhogy a beszűkülő terekkel, felerősödő zihálással túl sokszor és túl hatásosan érzékeltett pánikbetegség az ellen dolgozik, hogy gördülékenyen működjenek a thrillersémák. A Sicario, az elmúlt évek legeredetibb amerikai bűnfilmje, úgy tudta például elérni, hogy átérezzük a nyomozó kiszolgáltatottságát, hogy közben elképesztő feszültséget pumpált a történetbe. Ott a mexikói drogkartellek után nyomozó CIA-ügynök fokozatosan szorult partvonalra, került passzív helyzetbe, a film így átélhetően dramatizálta a tehetetlenségét. Az X ezzel pont ellentétes utat jár be: onnan indít, hogy a rendőrnő lelki roncsként próbál helytállni a bűnügy felgöngyölítésében, amivel elmélyíti az empátiánkat, viszont kilök a krimiből. A mélypontról való felkapaszkodása, meglepő mértékű aktivizálódása pedig nem áll összhangban az addig felrakott világképpel, és inkább vágybeteljesítésnek hat, nem a karakterből vagy a kisembereket letaposó miliőből fakadó, elkerülhetetlen végkövetkeztetésnek.

Az X ettől függetlenül hozza a kötelezőt a műfajban: a véres rögbrutált, a stílusos krimit, és hiába mondják, a fejjel lefelé úsztatott Budapest képét, akárhányszor vágják is be, nem lehet megunni. De az a plusz, amitől maradandó filmélménnyé válna, ami katarzist hozna, fájóan hiányzik belőle. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018