Bohém rapszódia
2018.10.26.

A Freddie Mercury-biopic kapcsán nem véletlenül ugrik be a nézőnek a film címeként is szolgáló Queen-klasszikus, a Bohemian Rhapsody eleje: „Is this the real life? Is this just fantasy?” HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Zavarba ejtő mozi a Bohém rapszódia. Egyfelől hemzseg az idegesítő életrajzi pontatlanságoktól, más részről azonban ezeken a filmidő alatt nem sok időnk marad rágódni, mert kioltják őket az olyan szuperszonikus Queen-klasszikusok, mint a We Will Rock You, a Killer Queen, az Under Pressure vagy épp az Another One Bites The Dust. 

Legyek kicsit konkrétabb: első koncertélményem volt a Queen 1986. július 27-i budapesti fellépése a Népstadionban, egy évvel korábban pedig, 1985. július 13-án a tévében néztem végig az együttesnek azt a bizonyos legendás bő húszperces műsorát a Live Aiden, ami ennek a filmnek is gerincéül szolgál. Zavar támad az Erőben, pontosabban a kollektív emlékezetben, ha azt látjuk, hogy Mercury a Live Aid előtt jelenti be a tagoknak, hogy HIV-fertőzött – mégis, hogy volna már ez igaz?! Épp azért lett a Queen történetében a Magic Tour az utolsó koncertsorozat 1986-ban, mert Freddie-t 1987-ben diagnosztizálták, ráadásul a hivatalos életrajzok szerint a zenekarnak csak 1989 májusában hozta a tudtára, hogy beteg. 

Dokumentarista pontosságot persze még egy életrajzi filmtől sem várhatunk el, de az azért elég frusztráló, hogy a Bohém rapszódia magát az élettörténetet (és így a néző emlékeit) írja minduntalan felül (élesebben fogalmazva: hamisítja meg) a művészi szabadságra hivatkozva, vagyis annak érdekében, hogy a filmet arra a bizonyos húszperces Live Aid-es fellépésre hegyezze ki, és így minden fontosabb életrajzi mozzanatot valahogy bezsúfoljon elé, azokat is, amelyek egyébként később történtek. Miközben pedig az is vitathatatlan, hogy a rövidke show megidézése majdhogynem tökéletes illúziót teremt. 

Az említett Live Aid-műsor a mozi kerettörténeteként szolgál, és mint ilyen, már a film legelején hangulatba hozza a nézőt a David Bowie-hommage-zsal, no meg persze annak a még visszafojtott, de perceken belül kirobbanó energiának az érzékeltetésével, ami láthatóan ott munkál már a Mercuryt alakító Rami Malek minden mozdulatában. És persze ott lüktetett a valóságban is szöges karkötőt, koptatott farmert és Adidas sneakerst viselő Mercury pózokba merevedő, jellegzetes voguing mozgásában is, amit a meleg közösség ballroom világából emelt át a színpadokra.   

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Rami Malek a rocksztár imágót, a koncertek fekete párducát, a gátlástalan showmant, aki tisztában van a saját tehetségével, és azt képes újra és újra bebizonyítani a közönségnek, a szakmának és az együttes tagjainak, miközben élvezettel sütkérezik a sikerben, hitelesen hozza. A filmnek ezek a részei egy időre mindig képesek felülírni azokat a bénázásokat, amiktől viszont mindeközben a falat kaparjuk. Ezek közé tartozik például az a folyamatosan hangoztatott üzenet, amely szerint Mercury családja tulajdonképpen a Queen volt, a kokainos meleg szexpartikkal pedig csak rossz útra tévedt, de aztán a tékozló fiú még időben észbe kapott, és visszatért a szeretteihez. 

A Bohém rapszódiának valószínűleg épp a még élő zenekartagok kontrollja ártotta a legtöbbet, akik családbarát verziót akartak faragni és faragtak is a történetből, és üzenetként rámentek az „igaz szeretet” hangsúlyozására úgy az együttes és Mercury, mint az apa és fiú kapcsolatban (annak következtében, hogy Mercury pénzt gyűjt az afrikai éhezőknek a Live Aiden, az apja végre felül tud emelkedni a lelki megpróbáltatáson, hogy a fiából csak egy meleg szupersztár lett, akiért megőrül a világ). És ugyanezen okokból vált sokkal hangsúlyosabbá a filmben a Mary Austin (Lucy Boynton) iránt érzett szerelem is, szemben bármelyik hedonista vagy éppen érzelmi kötődéssel is bíró meleg kapcsolattal. 

A zenekar egyébként nem csak a korhatáros besorolást kivédő Mercury-olvasatban, de az önfényezésben sem fogta vissza magát – a film egyik mélypontja az a jelenet, amelyben Bob Geldof (Dermot Murphy) kétségbeesetten figyeli a számlálót, amely szerint nem gyűlik elegendő pénz az afrikai éhezőknek, a Queen fellépése azonban mindent megváltoztat: a mágikus húsz perc alatt elképesztő méreteket ölt az emberek adakozási kedve.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

De, mint mondtam, ezeken a jeleneteken lendíti túl a nézőt fél perc Somebody To Love, és ez a zenei élmény a Queen klasszikusainak hála olyan erős, hogy még attól sem esünk különösebben kétségbe, hogy az énekhangot, amit a filmidő folyamán hallunk – valami egészen perverz módon – Freddie Mercury, Rami Malek és egy hanghasonmás hangjából keverték össze. 

Pedig ennél semmi nem szemlélteti pontosabban, miért is olyan ellentmondásos filmélmény a Bohém rapszódia. Nyomokban tartalmazza ugyan azt a Mercuryt, akit imádtunk és ismerni véltünk, miközben mégis – Malek vitathatatlan átváltozási képességei ellenére is – furcsán és idegenül hat az az idealizált és „feljavított” rocksztár, aki uralja a vásznat. Az érzés pedig, hogy másfél óra erejéig inkább valami pótlékot, cukormentes verziót kaptunk az eredeti helyett, csak még erősebbé válik, amikor a stáblista alatt végül felbukkan maga Mercury is, hogy a fekete bőrdzsekijében, állva zongorázva előadja a Don’t Stop Me Now-t. Úgy, ahogyan arra csak ő volt képes. 

Címkék: Mozipremierek 2018