A gonzó újságírás az újságírás új műfaja, az 1970-es években született. Feltalálása az amerikai Hunter S. Thompson nevéhez fűződik. A gonzó lényege az erős szubjektivitás, a tények és a fikció vegyítése a szerző által közvetített üzenet hatásának felerősítése érdekében, aminek a pontosság igényét is alárendeli, és így a stílus felülkerekedik a tárgyilagosságon. Thompson nyomán, az írás folyamatában gyakran játszanak közre különféle tudatmódosító szerek. A gonzó újságírás azt vallja, hogy a tényekhez való makacs ragaszkodás nélkül is lehetséges igazat írni.

 

Gonzó-e Jászberényi Sándor? Tények és fikció keveredését illetően az. Üzenete és stílusa erős. Tudatmódosító szerek jelen. Miként az igazság is. De mégsem: irodalom ez, a javából. Novellafüzér, majdnem egy regény fejezetei is lehetnének. Mikszáth, Kosztolányi, Bodor Ádám örökösei.

 

Jászberényi Sándor negyedik, Libri-díjas kötete egymással részben összefüggő novellákból áll, melyeket az azonos főszereplő mellett számos vissza-visszatérő motívum fűz össze. A kötet alcíme (Történet álmatlanságról és őrületről) ugyan egyes számban áll, de nem egyetlen történetről van szó, ha jócskán akadnak is összetartó elemek.

 

A legmeghatározóbb jegy a háború a Közel-Kelet különböző részein, melynek az elbeszélő (s nem mellesleg a szerző) tanúja, újságíróként – fotóriporterként résztvevője. A legutolsót kivéve minden történet, minden szereplő, minden helyszín és esemény ennek fényében értelmezhető.

 

A novellák túlnyomó többsége – a témából következően – kegyetlen, kemény, szókimondó. A katonás létforma a hétköznapitól, civiltől merőben eltérő magatartásmintákat mutat; a háborús és idegen kultúra megmutatása egy, az olvasóéhoz ugyan papírforma szerint hasonló szemszögből megértést éppúgy kiválthat, mint riadalmat, elutasítást.

 

A lélek legszebb éjszakája 14 novellából áll. Ebből 12 a Közel-Keleten játszódik, leggyakrabban Kairóban; az utolsó előtti Angliában; az utolsó Magyarországon. Két novellát kivéve (Marhanyelv és Varjúleves) az elbeszélő a főszereplő, egyes szám első személyű az elbeszélés. S hiába a kötet eleji obligát figyelmeztetés arról, hogy fikciót fog kezében az olvasó, szerző és elbeszélő/főszereplő közelsége itt nyilvánvaló. Jászberényi Sándor egyiptomi naplója, különböző portáloknak és lapoknak írott beszámolói nyilvánvalóvá teszik, hogy e novellák személyes élményből, közvetlen tapasztalatból születő műalkotások.

 

Mindegyik főszereplője és kettő híján mindegyik elbeszélője ugyanaz a személy, Maros Dániel, akit elhagyott a felesége és kisfia (hazament Magyarországra). Az arabul kimondhatatlan nevet többféle változatban használják a közel-keleti szereplők, illetve számos egyéb elnevezése is szerepel a főhősnek. Aki magyar újságíró-fotós, sokfele megfordul a Közel-Keleten: Irakban, Egyiptomban, Izraelben, a gázai övezetben; háborús területen és hátországban, külvárosban és belvárosban, katonákkal és civilekkel, nőkkel és férfiakkal, gyerekekkel és felnőttekkel, arabokkal, angolokkal, kurdokkal, pesmergákkal – és itt el is érkeztünk a kötet olvasásának problémájához.

 

Mennyire kell tisztában lennie az olvasónak a politikai helyzettel ahhoz, hogy a novellák érthetők legyenek? Mennyi fogalom (nyelv, vallás, nemzetség) ismerete elengedhetetlen? Az internet ugyan mindent megmagyaráz – de nem rontja-e el ez az olvasás élményét? Mennyi marad, ha eltekintünk az ismeretlenek megismerésétől? Nem tudható, hogy néhány év múlva az Iszlám Állam mint veszedelem része lesz-e a mindennapi híreknek (reméljük, nem), állandósul-e a háború az övezetben (reméljük, nem), különleges veszélyt jelent-e egy újságírónak a térségbe menni tudósítani (reméljük, nem) – s a megváltozott körülmények között lesz-e olvasója e kötetnek (reméljük, igen).

 

A kötet novelláit számos motívum fűzi össze. Ilyen a főhős álmatlansága. Ez fő témája, illetve kerete a kötet központi (középen álló és leghosszabb) novellájának, de másutt is nagy szerepet kap. Vissza-visszatérő elem az elveszített család (az utolsó, sok szempontból különböző novellában mintha visszanyerhető lenne legalább a gyerek). A nyitó novellában (Vigyen el az ördög) egy beduin átokmondó („szellemlovas”) szerepel; a címadó hosszabb novella (A lélek legszebb éjszakája) címe kongói szelleműzésre utal; az Angliában játszódó Valaki virraszt érted szintén afrikai átokról szól; az utolsó, magyarországi történet (Varjúleves) cigány babonát állít a középpontba. A hiedelmekről az elbeszélő egyfelől felvilágosult európaiként számol be, racionális magyarázatokat ad, másfelől a szellemek, átkok, transzcendens jelenségek élnek és működnek, hatnak (pl. az alcímben is jelölt álmatlanság ellenében). Állandó jelenléte van kábítószernek, alkoholnak, cigarettának és pénzügyi gondoknak. Jellemző a váratlan helyzetekben felbukkanó hightech kütyü: a szellemlovas Nokián beszél a ’beavatkozás’ közben, a sivatagban természetesen Google Mapsszel tájékozódnak.

 

A kötet történetei hol sokat, hol keveset árulnak el a történetek idejéről. A 11. novelláról (Bananasplit) kiderül, hogy csupán két nappal játszódik a 3. (A lét császárai) után. Ha az utolsó novellát a korábbiak folytatásaként értelmezzük, akkor évek teltek el: a Bananasplit szerint a főhős kisfia még nem beszél, a Varjúleves címűben pedig már jócskán beszél, és érdeklődik az élet jelenségei iránt.

 

Nem az az olvasmány, ami után felsóhajt az olvasó: de jó, hogy ez nem velünk, nem nálunk történik. Erkölcsi alapvetéseinket piszkálja például a Megölni egy arabot című novella rettenetes csattanója, vagy a Tél az ígéret földjén groteszk ellentétkavalkádja. Feloldozás, megnyugvás nincs. Talán csak a záró novella gyereke: meg lehet érteni a másikat. Higgyünk neki; hátha.