Hat év telt el azóta, hogy 2012-ben útjára indult a rádiójáték, és hamarosan regényként is komoly népszerűségre tett szert Gimesi Dóra, Jeli Viktória, Tasnádi István és Vészits Andrea közös munkája, az Időfutár. A sorozatot a befejezőnek szánt hatodik könyv után épp idén tapsolták vissza egy újabb kötettel, október 13-án pedig a Pesti Magyar Színházban mutattak be színpadi adaptációt Tasnádi Csaba rendezésében. Elöljáróban jó, ha az Időfutár rajongói inkább egyfajta univerzumbővítésre számítanak, mert a szöveg ugyan táplálkozik a második évad, második-harmadik regény cselekményéből, de lelkiismeret-furdalás nélkül el is rugaszkodik tőle.

 

Az újradagasztott történetben Hanna az osztályával töltött múzeumlátogatáson akad rá Kempelen Farkas sakkozógépére, és minthogy maga is tehetséges játékos, nem bír ellenállni a kísértésnek, és folytatja az elkezdett játszmát. A gép azonban több, mint aminek látszik, és a meccs megnyerése után Hanna a 18. századi Bécsben találja magát, méghozzá Kempelen társaságában. A titkosrendőrség azonnal meggyanúsítja boszorkánysággal és francia állampolgársággal, bár teljesen logikusan üldözhetnék egyszerűen azért is, mert ezzel a monarchiaellenes szabadkőműves-brigáddal lóg. Öltöztetőfiúnak álcázva A varázsfuvola bemutatójára készülő színházban rejtik el, de hiába próbál észrevétlen maradni, a jelenléte drasztikusan megváltoztatja a történelmet.

 

Noha a rádiójátékban állítólag azért írták lánynak, hogy elkerüljék a Harry Potter-analógiát, a talpraesett, vagány Hanna megformálásban rengeteg potenciál van azon túl is, hogy nem hozzák zavarba a múzeumi szalagkorlátok. Külön izgalmas felvetés volt, hogy hogyan birkózik meg ezzel a karakterrel a naiva alkatú Döbrösi Laura – és nem is alakít rosszul, de még így is pont a főszereplőn bicsaklik meg a rendezés. A burleszkbe illő, folyamatos poénkényszer és az ezt szolgáló toporzékolás minden jól sikerült pillanat ellenére is olyan karikatúraszerűvé és disszonánssá teszi Hannát, hogy jóformán minden más szereplő konzekvensebbnek tűnik nála.

 

Ez még úgy is áll, hogy az Időfutár szerepgárdája valójában meglehetősen kétdimenziós. Fillár István visszafogott, méltóságteljes játékával bele tud állni Kempelen menőségébe és emberi mivoltába egyaránt, és Gémes Antos is telitalálat a kedvesen otromba sidekick szerepében, ők különösen szerethetőek. Az osztály történelemtanárát és a császárnét megformáló Bede-Fazekas Anna halálos profizmussal képes ugyanarról a csattanóról újabb és újabb bőröket lehúzni, és mindig tarol vele. Tóth János Gergely kicsit őrült és nagyon gyámoltalan Mozart, a rendőrkapitány Szatmári Attila végig komolyan vehető fenyegetés, Wégner Judit rekedten is díva mint Jozefa, és Pavlevits Bélának is sikerül megrajzolnia egy számító, de nem gyűlöletes, a színházért mindenre képes Schikanedert. Blahó Gergely eleinte lehengerlő módon minden ripacskodás nélkül játszik nárcisztikus ripacsot Benedictként, de mintegy varázsütésre elveszíti ezeket a vonásait, amikor szerelmes lesz, így a Hanna és közte kialakuló vonzalom teljesen érdektelen marad egyszerűen azért, mert a karakterek külön-külön sem igazán állnak össze.

 

Kárpótol viszont, hogy ha Hannához nem is, a tizenévesekhez közelebb jut a darab. A szöveg persze jóhiszeműen szalonképes, és a felhasznált szleng nagyrészét valószínűleg már a kétezres évek elején kivetette magából a diákzsargon, de a közönség visszajelzéseiből ítélve még mindig váratlan és felemelő élmény színházban olyan szavakat hallani, mint a tipli és a basszuskulcs. (Dobai Attila mint Bulcsú helyenként még azt is majdnem elhiteti, hogy a humanoidot minősítésként bárki használta valaha is.) Valójában természetesebben hatnának középiskolásként ezek a fiatal színészek, mint felsősként, de Kovács Yvette Alida legalább úgy öltözteti fel az osztályt, hogy egy valóságos osztály sem öltözhetne fel jellegzetesebben, és gonoszul szakszerű a tanárnő slampossága is. Bóbis László koreográfiái annyira autentikusan iskolásak, hogy egy szalagavató műsoron is megállnák a helyüket, viszont a hatodik bé A varázsfuvola-parafrázisa annyira azért nem jó, hogy többször is megérje elővenni. Eleve kissé ellentmondásos, hogy az opera köré épített cselekmény instant zenei megoldásokat kínál, Monori András viszont annyira óvatosan adagolja Mozartot, hogy az Éjkirálynő áriájából is csak másodperceket hallunk, és a sok megszakítás után már igazi katarzis lenne hallani, ha Hanna playback pantomimje nem lopná el a pillanatot.

 

A frappáns, videóbázisú látvány is komolyan veszi, hogy megkísérelje bevonzani a Z-generációt, Zöldy Z. Gergely mértéktartó díszlete hagyja érvényesülni Csontó András videóit. A vetített hátterek a forgószínpaddal erőteljes, dinamikus látványvilágot alkotnak, pörgősek a helyszín- és idősíkváltások, felülnézetből látjuk a sakkjátszmákat, és ahogy az eredeti történetben hangsúlyos volt a Facebook-üzenetek szerepe, a videóchat által ez a vállalás a színpadon is érvényes marad. A Hanna barátait megformáló Pásztor Ádám, Kádas Petra és Dobai Attila csaknem végig chatablakba kényszerítve is jól teljesítenek, különösen szuggesztív Kádas Petra arcjátéka. A nagyrészt vetített díszlet letisztultsága megengedi, hogy a kosztümök annyira túlzóak legyenek, amennyire ezt a rizsporos korstílus nem szégyelli, viszont a nyílt térnek alighanem része van abban is, hogy a színpadi mozgás folyton önmagát ismétli, és jelenetváltás gyanánt a szereplők többnyire néhányszor átrohannak a takarás egyik oldaláról a másikra, az esés, földön hempergés pedig mintha kötelező elem lenne.

 

Miközben tehát a rendezés túl sokat áldoz fel azért, hogy elsősorban vicces legyen, ez az Időfutár is tud működni ismeretterjesztő és színházi kapudrogként. Már-már hihetővé teszi azt a jelent is, ahol kamaszok Kempelen sakkgépéért lelkesednek, a Mozarttal való találkozástól jobban zavarba jönnek, mintha élő világsztárt látnának, és személyes veszteségnek élnék meg azt, ha A varázsfuvola nem lenne a kultúránk része – és végül, miközben Hanna megpróbálja helyrehozni a jelenben esett károkat, az előadás szinte észrevétlenül hat a legbanálisabb, magától értetődő hazaszeretet idegpályáira is. 

 

Az itt visszatükrözött Magyarország törékeny, de otthonos és ismerős, minden időben van mire büszkének lennünk, a briliáns feltaláló üldözöttsége rezonál ugyan a magyarságtudatunk kissé patologikus aspektusaira is, elsősorban azonban mégiscsak büszkék vagyunk, mert szupermenő és a miénk. Ezért megéri felelősséget vállalni kamaszként is, nem mártírságból, hanem egyszerűen mert a részünk, ebből nőttünk ki, mert nekünk kell, és Habsburg-címer nélkül kell a Hősök tere, és kell az iskolánk névadója és a Rákóczi-túrós, és kellenek az olyan minták, mint Kempelen, meg egy másik előadásban esetleg Hanna.

 

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.