Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A VALÓSÁG GYÁSZKOCSIJÁN

Terézia Mora: Szerelmes ufók
2018. okt. 21.
Kényszercselekvés, megfosztottság, veszteség, azaz általában a hiány jellemzi és köti össze Terézia Mora elbeszéléskötetének hőseit. SÁNTHA JÓZSEF RECENZIÓJA.
A kritikus zavarban van, ha hiteles képet szeretne adni Terézia Mora új elbeszélés-kötetéről. Mert a valóság ábrázolásának pesszimizmusában a hagyományt teremtő és lassan klasszikussá nemesedett nagy elődöket (Bernhard, Jelinek) is lekörözi, miközben az irónia, a távolságtartás és főként a humor tökéletesen hiányzik az írói eszköztárából. 
 
Ahogy már a jelentős sikert elért A szörnyeteg című regényéről is csak félénken mondanánk, hogy igazi remekmű, bár anyagában, az emberi lélek ábrázolásában nagyon is rétegzett, sokféle olvasói értelmezést nyitva hagyó, alapjában véve mégis inkább egy, helyenként szentimentális mázzal ízlésesen leöntött emberi tragédiát bemutató, „megrázó” nagyregény. (A sokféle életrajzi elemet felhasználó történet hőse, Darius Kopp, felesége, a magyarországi kis faluból Berlinbe származott Flora öngyilkossága után hosszú útra indul, mondhatnánk, az asszony temetetlen urnájával a poggyászában, ezen a gyászkocsin akarja tölteni az életét, bejárja a Sopron környéki falut, Budapestet, mindenütt a fiatal Flora életének szétfoszló nyomai után kutat. És semmiféle hajlama, hogy ettől a gyásztól megszabaduljon: „Hova mehetsz, ha nem egy hely, hanem egy ember az otthonod?”– teszi fel magának az egész regényre releváns kérdést.)
 
Tágabb értelemben is úgy érezzük, mintha az író szenvedélye lenne, hogy a valóság reménytelenségét egy efféle gyászhintón élje meg. Míg a nagy sikerű regényben néhány száz oldal után kissé feszeng az olvasó, mert a szerencsétlen asszony pszichiátriai tesztjeit, a betegségéről szóló orvosi szakvéleményeket is át kell tanulmányoznia, itt csak kisebb adagokban részesül az efféle mániákból, anélkül, hogy mindez eluralná a szövegeket. A kötet változatos élethelyzetekkel, de mindig deviáns személyiségek, a társadalom peremén élők, sőt, azon kívül rekedtek tudatvilágával foglalkozik, és mindezt olyan szenvtelen objektivitással, igazi katarzis, feloldás nélküli monotóniával, hogy a legtöbb írás alig mozdul el a kezdetektől a vég felé. A rejtély, a kimondatlanság azonban semmi feloldást nem sugall.
 
Már talán eddig is kiderült, hogy a kritikus kifogásai ellenére is egy nagyon tartalmas, olvasmányos kötetet tart a kezében, amelyben több kitűnő írás található, de összességében hiányzik belőle egy erős és mindent kijelelő irály, amely az olvasó sűrűn támadó kétségeit eloszlatná. 
 
A szerelmes ufók egyik legjobb darabjának főhőse két szerencsétlen kamasz, Tim és Sandy. A társadalmon önhibájuk miatt rekedtek kívül, csak a pillanat rabságában élnek, a füves cigik és egymás iránti elvakult szenvedélyük éltetik őket. Nem áll mögöttük család, minden tekintetben sodródó és tragikus alakok, egyedül a fiú munkaadója figyeli távolról a két szerelmes vergődését. Miután egy nyári napon elhatározzák, hogy elutaznak a tengerhez autóstoppal, Sandy nyomtalanul eltűnik a szerek hatása alatt kábán alvó fiú mellől. Tim semmiféle motivációt, értelmet nem talál a dologban, így a patrónusuk is hiába próbálkozik a lány megtalálásával. Utóbb hiába szeretné a csalódásából kimozdulni képtelen fiút talpra állítani, egy napon ő is láthatatlanná lesz, csak egy lepusztult lakás érintetlen rongyait találja meg Tim helyett. 
 
A német földön játszódó történetek mindig árvákat, csalódottakat, súlyosan hátrányos helyzetűeket ábrázolnak. Ezek az emberek képtelenek arra, hogy igazán helyt álljanak a modern társadalomban. Még a vágy sincs meg bennük, hogy boldoguljanak, apatikusan fogadják a sorsukat, sem öröm, sem pedig a tudatukat megrázó tragédia nem képes kimozdítani őket a már csaknem légmentesen bezárt világukból. Az Eltévedtek az erdőben hőse recepciósként dolgozik egy szállodában, egyetlen öröme, életének legnagyobb élménye a nap fénye reggel és este, jövet és menet a munkahelyére. Semmi más nem érdekli, a mostohanővérével való évenkénti egyszeri találkozás az egyetlen emberi kapcsolata. Egy házaspár, talán képzőművészek, (Önarckép konyharuhával) egy lepusztult lakásban próbálkozik önmaga fenntartásával. A feleség idegen lakásokban takarít, a férj örökké önarcképeket fest. Csak egymásért élnek ők is, hiszen semmi más tartalmas dolog nincs az életükben, mint az egymás iránti érzelem. De lehet-e így élni, amikor még a férj időleges távozása is tökéletes káoszt, tanácstalanságot és kétségbeesést okoz a nő életében? Kiderül, hogy a társadalomhoz ilyen vékony szálon kapcsolódó emberek mennyire sérülékenyek, mennyire ki vannak szolgáltatva akár a legértelmetlenebb pusztulásnak is.
 
Az Á la recherche magyar gyökerekkel rendelkező hősnője egy nyolc éves kapcsolat után határozza el, hogy ezentúl ösztöndíjakból él. A szerelme elhagyja, éppen a nő hirtelen érzelmi kitörése miatt. Te vagy az életem, mondta neki, amit a férfi képtelen felvállalni. A nő ezután Angliában, puritán körülmények között kutat, tanul, de érzi, hogy mindez csak valamiféle, sehova nem vezető menekülés. Itt talán valóban megidéződnek Terézia Mora gyermekkorának viszontagságos élményei. A tehetséges gyereket érteni képtelen falusi közeg, az örökös menekülési vágy ebből a szűkre méretezett kelet-európai világból, az állandó különcködés, a filmek iránti szenvedély, a gyaloglás, mint örömforrás, az önállóság, a függetlenség iránti vágyakozás, mindaz, ami az igazi felnőtté váláshoz feltétlenül szükséges. „Attól féltem kicsit, hogy a petőháziak direkt megfeleléseket látnak majd bele, és botrány lesz – de vagy nagyon jól tudják Petőházán, hogyan kell fikciós szöveget értelmezni, vagy egyszerűen nem olvasta senki.” – mondta A szörnyeteg megjelenésekor némi malíciával az író.
 
A kötet talán legjobb írása se nem személyes, se pedig nem melankolikus. Jól példázza, hogy még ezeknél a rövidebb írásoknál is mennyire tápláló talajt jelent a humor. A Például a gepárd fiatalon alkoholba temetkező hőse egy állami tisztviselői állásra áhítozik, és egykori állatgondozóként szeretne a háziállatok tartásának jogi problémáival megismerkedni. A felesége már elhagyta, csak az anyja támogatja, ő pedig a vizsga utáni öt napban alaposan felönt a garatra, miközben az olvasó hiteles szövegként olvassa a gepárd tartásának alapján készült szöveget, és az erre adott jogi válaszokat; kiderül, hogy ezek voltak a vizsgafeladatok, amelyekre képtelen volt a gepárd háziasításának lehetetlensége miatt megfelelő válaszokat adni.
 
A kötetben található néhány könnyed megoldású, az érzelmeket túlságosan súlytalanul előtérbe állító, kissé szentimentális darab. Az Ella Lamb Mullingarban, a Perpetuum mobile, A portugál panzió című írásokban a szerző csak felületesen vagy hiteltelenül siklik át a szereplőket mélyebben érintő sorstragédiákon, és nem sokat bíbelődik azzal, hogy az ábrázolás többrétegűségével, a konfliktusok mélyebb bemutatásával komolyabban megérintse az olvasót. Az elidegenedés, az individuum korlátai között vergődő szereplők kissé a hatvanas évek szocreál önáltatásával képtelenek belakni az új évezred prózai megújulásának hiteles terét. „Mindent felhasználhatok, ami a rendelkezésemre áll, nincs mitől félni, nincs veszítenivaló. A mondat annak az oldalán áll, aki írja”- idézi a szerző Esterházyt az említett interjúban. Utolsó novellájában (Az ajándék, avagy az irgalmasság istennője elköltözik) aztán sikerül végletesen odakötnie magát a legragacsosabb giccshez, ami visszatekintve is újabb rossz érzésekkel búcsúztatja az olvasót. A fordító, Nádori Lídia, úgy gondolom, mindent megtett a szöveg elevenre csiszolásáért, és ennek a szubkultúrának a nyelvét hitelesen adja vissza. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek