A fecsegő potyautas 50.
2018.10.18.

Ha focit nézek, én azért üvöltök, azért imádkozom és azért átkozódom, mert keresem az élet értelmét. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Amikor Mom harmadjára hívott föl, és egyre erőteljesebb hangon, hogy írjam meg, beadtam a derekamat. Mert sokáig úgy ódzkodtam, mintha a szüzességem forogna kockán, de amikor a szerkesztőségi állomány közös, sistergő nyilatkozatban csatlakozott a nyomásgyakorláshoz, mondtam, jó, spanyol harmadosztály. Vagy negyed. Elmegyek, megéneklem, a Revizor nagyrabecsült célközönsége úgyis szereti a labdarúgást, mert például Máté Gábor is rendszeresen ír focit, vagy ott van Mészáros Béla színművész, és például, óóóó Szamóca. De hát leginkább Gálvölgyi művész úr. (Én már Vásárhelyi Mária szociológussal is néztem több! nemzetközi mérkőzést, az egyiken meg is tetszett neki Jürgen Klopp, csak ennyit mondok.) 


Elég az hozzá, hogy volt a Marbella-Murcia mérkőzés, méghozzá a marbellai stadionban, tehát ott, illetve a komplexum környékén újfent alkalom adódott arra, hogy megtaláljam az élet értelmét. (Nem föltétlenül isten, nem is a labda, nem is a csel, néha egy letört szemfog elég, kapargattam már ki halott csatár homlokcsontjából stoplit.) Ha focit nézek, én azért üvöltök, azért imádkozom és azért átkozódom, mert keresem az élet értelmét. Ami különben kicsi. Olyan, hogy ssss. Olyan, hogy puff, és kész. Megmutatta magát, már el is ment, kámfor, látomás. Ennek ellenére többnyire meg szoktam találni. De tényleg. Jön egy öreg, lusta hímtagú középhátvéd, teknősbékából van a tag, úgy is közlekedik a tizenhatos előtti mindösszesen öt négyzetméteren, és azt is tudja, amit nem, ő az élet értelme. Ül mellettem a tribün kékszékén egy kicsi, álmatag nő, minden befújt lesnél rám pillant, elsírja magát, brühühü, pityeri-pityeri, jaj, ő az élet értelme. A kezdőkörben csipog a kis pilinszka középcsatár, az előbb szájba köpte az agg középhátvédet, aztán vihogva meg is búbolta, öt percen belül derékban el fog törni, édesanyja se ismeri fel a fuengirolai boncházban, ő az élet értelme. Csak egy csel. Maradandó, mint M. Liza mosolya. Egy középpályás, aki a hátával is lát. Lenyelte a labdát, úgy szaladt be az ellenfél kapujába, kicsit vitatkoztak a fiúk, ez így gól-e. Egy súlyos szerelmi drámát megélő vezető bíró ünneplő meccssípját egy használt gumióvszerben találta meg a kredencen, nem az övé volt, persze, így levezetni egy többsérülős, királydrámás, egzisztenciális, panorámatikus gyűlöletrangadót, na, most mondd meg. Ezek az élet értelmei. Hogy például lesz egyszerre egy megviselt puncika alakú felhő a pálya fölött, ragyog, hülyéskedik, küldi le az édes, mérgező gázokat, csöppen is mint az érett füge, megáll a játék, mindenik játékos őt nézi, ó, de szép vagy, de nagyon helyes, csak a vendégcsapat balhátvédje nem fölfelé pillog, ő a többi játékost nézi, mert az ő vonzódása ilyen, nem ez az élet értelme? 

A marbellai stadion alatt volt egy presszó=kocsma/pub. Délspanyol kiszerelés, ott tartózkodott Pedro, Lopez, több Torrente, Javier Bardem a … na, itt van a nyelvemen, amikor pszichopatán gyilkol, mint a szerencsekerék, Cohen testvérek, és laza végigvágottban Huanita Amanda Maria, a tarkójáig festődött a rúzsa. Trófeák is, és csillogtak. Fakeretes csapatképek a falon, még a bajusz a divat és a combizom. Az egységben például mindenki jól érezte magát, de nagyon, az összes vendég ordított, és én is ordíthattam volna, mert például spanyolul igenis tudok ordítani. De inkább figyeltem, mint az úttörővasutas kalauz. Két kicsike Cruzcampo fizet, ennyit mondok. Majdnem megtaláltam az élet értelmét. Kurvára szembe sütött a nap a tribünkén. Totál fény, mennyország, Goethe, élet értelme, most csak nyugodtan mondom, hogy kábé kétszer annyian voltunk, mint a szakrális lebegtette felcsúti taotemplomban. De itt milyen hegyek rajzoltak fenséget a háttér pálmafás poszterére, húúú. Amikor megláttam, hogy a nők, a lányok legyezővel jöttek, kék, sárga, okker, akkor majdnem azt hittem, meglesz. Legyezni helyzet előtt és után. Gólnál tépi vagy megeszi. Kihagyott tizenegyesnél öl vele. Hogyan. De nem. (Nem volt gól, ugye. Helyzet is alig, kapura lövés.) Egy pillanatra majd kiokosodom, mint egy brazil válogatott labdarúgó, akinek egy argentin bekk kinyomta a szemét, a szemgolyó le is esett a fűbe, vidáman elgurult, de a szemfüles? brazil hopp, már meg is találta, és úgy dekázta a kis vakgödörbe vissza, hogy nyomban látott vele (és jobban). Élet értelme? Kovács József református lelkész, irodalmi kritikus büntetésből viszi a kicsike, ártatlan gyerekeit magyar válogatott meccsekre, szelfizik is, na, ha ez az élet értelme, akkor. Kuss, kisfiam, jössz, csodálni fogod Kleinheisler Lacikát. Nem kell ahhoz a Nou Campba menni, hogy megtaláld. Én megtalálom falusi kispályán, gyepen, a hátsó salakoson, bárhol. Majd itt is meg fogom, egy tök unalmas, egy sértően semmitmondó, egy zakatoló, de mást véletlenül sem tudó spanyol negyed, vagy harmadosztályú szeánszon. Megsérült egy murcai fiú, le kellett vinni, fél év sín. Az ő fájdalma? Valahogy nem. Ettem szotyit, olyan lettem, mint a magyar futball Széchenyije, bocsánat, gróf úr, lila elefánt van a spanyol szotyi zacskóján. Na und. Szépen kérem legyen egy csel. Egy olyan támadás. Legyen egy háromszögelés, nem. Kérek szépen egy hibát. A marbellai kemény mag kábé húsz főből állt, volt zengő dobjuk, néha megverték, ennyi. Jött-e mattrészeg ősszurkoló a hátunk mögé? Jött, hát persze. Beszélgettem vele spanyolul, andalúz tájszólásban, el sentido de la vida. Folyékonyan, hosszan, tartalmasan, si, si. Nagyon sokszor hallottam a szót, Hombre. És ez sem lett az élet értelme. 
 
Szóval az embernek egyszer meg kell néznie a legrosszabb előadását, meg kell írni a legrosszabb cikkét, novelláját, kritikáját, darabját, el kell játszania a legrosszabb szerepét, meg kell csókolnia az élete legpocsékabb másik emberét, és meg kell néznie élete feltehetően legrosszabb meccsét. Ahol semmi. Se gól, se játék, se szellem. Semmiféle lélek. Se kint, se bent. Ez is az élet értelme lenne? Jól megfontolt, többször átgondolt, alaposan megvívódott válaszunk pedig: igen. 
Igen!