Szvetlana Alekszijevics: Secondhand - szovjetűdök / Örkény Színház
2018.10.14.

Nem Alekszijevics világa a Secondhand című előadás, hanem a kelet-európai emlékezetpolitika kis tükre: egyszerre van jelen benne amnézia, nosztalgia és egy mitizált posztszovjet társadalomkép. KOLLÁR ZSUZSANNA KRITIKÁJA.

Merész vállalkozás az Örkény Színház részéről a Secondhand címmel bemutatott előadás, amelyet az alkotók szovjetűdökként határoztak meg. A Szvetlana Alekszijevics irodalmi Nobel-díjas író műveiből válogatott szövegekre épülő előadás végzős hallgatók, a harmadéves rendezőosztály, valamint az Örkény kiváló színészeinek közös munkája. A Bagossy László és Kovács D. Dániel által összefogott alkotás, amely kőszínházi hagyományokat és egyetemi színpadok formanyelvét elegyíti, hónapokig tartó próbafolyamat eredménye, több generáció közös munkája. Legnagyobb rákfenéje és egyben legérdekesebb vonása pedig az, hogy finom részleteiben fel-felbukkan az államszocializmus nosztalgikus múltállapota.

Vajda Milán
Vajda Milán

Hatalmas halom színes, rongyos, retró stílusú ruha hever a színpadon, és egy vidám szovjet rádió számol be egy kenyérsütőversenyről. Mozgalmas színpadképpel, durranó energiával teli jelenettel közelít az előadás az utca emberéhez és a versenyzőkhöz, akiknek egy-egy mondatnyi megszólalásaiból fokozatosan kapunk egyre szélesebb képet a posztszovjet társadalomról. Az etűdökből építkező, dalbetétekkel, fény- és hangeffektekkel, Bagossy Levente díszletével, illetve Ignjatovic Kristina jelmezkavalkádjával operáló előadás a rendszerváltás(ok) előtti és utáni társadalmak vergődését tematizálja, s egyéni sorsok, egyaránt névtelen áldozatok és gyilkosok valaha magnóra rögzített szólamaiból épít múltat. A színpadkép színes szemétdombhoz vagy csatatérhez hasonlít, és a színészek merészen ki is használják ezeket az asszociációkat. Olykor ezen a puha rongyrétegen imbolygó sámlikon egyensúlyoznak, máskor kényelmesen elfekszenek benne, esetleg épp dobálják őket, egyes elemeit kiguberálják és magukra veszik, de az előadás végén a ruhadomb egyiküket el is nyeli.

A színes mozaikokból felépített múlt emlékezetét zenei betétekkel és közös énekléssel gazdagították. Kákonyi Árpád sokszínű színházi zenéje egyenletesen van jelen az előadásban, és hol átdolgozott kommunista dalok, hol a nyolcvanas évek eleji szintipop, hol áttetszőbb zenei aláfestés határozza meg a hangulatot. A dinamikusabb etűdök egyének magánvéleményeit jelenítik meg például Brezsnyevről, Sztálinról vagy a peresztrojkáról, de épülnek jelenetek visszaemlékezésekből is. Ilyen például a hősiesség szovjet értelmezése kapcsán a Koller Krisztián és Novkov Máté által alakított két gyermek játéka az Epres Attila által alakított apával, aki szó szerint eljátszatja gyermekeivel a hősi halált. Zsigmond Emőke metrómerénylet-túlélőjének a baleset előtti gondolatait és a merénylet pillanatának megjelenítését is ide sorolhatnánk, vagy Vajda Milán figuráját, azaz a csernobili állatok egyik likvidátorának beszámolóját is. Komolyabb hangvételű azonban minden olyan monológ, amely az egykori bűnösök felelősségre vonását vagy az áldozatok fájdalmát hangoztatja, mint például Polgár Csaba operatőrének, vagy a Csuja Imre által megformált gyászoló apának a szavai.

Polgár Csaba, Máthé Zsolt
Polgár Csaba, Máthé Zsolt

Alekszijevics múltábrázolását azonban átalakította az Örkény fiatal színész- és rendezőgárdájának memóriaprotézise: a nosztalgia, amely az egykori keleti blokk utódállamaiban illúzió- és identitásvesztetten élő társadalmak jellemzője. Alekszijevics tárgyilagosan, dokumentarista igénnyel térképezi fel a tragikus kelet-európai események egyéni lenyomatát. Személyes történetek segítségével, köztes, értékelő elbeszélői hangtól mentesen, fragmentáltan, de valószerűen jeleníti meg a hidegháborút, az afganisztáni háborút, a hetvenes-kilencvenes évek metrómerényleteit, az azeri–örmény konfliktust, a csernobili nukleáris katasztrófát. Miközben ez a próza a posztrevizionista múltértelmezés irodalmi kapcsolódási pontja, az Örkény Színház előadása a felelőskeresés és a nosztalgia határmezsgyéjén ide-oda billeg. Alekszijevics homo sovieticusa a kommunizmus maradékán szocializálódott átlagember, a diktatúrák legkártékonyabb és legelveszettebb maradéka. Az Örkény homo sovieticusa huszonegy színész, két énekes, hat hallgató, egy végzős dramaturg és két osztályfőnök tarkabarka, másod-harmadlagos emlékezetéből tevődik össze, s körüllengi az egykori szocialista Magyarország iránt érzett empátia.

Az előadás címe a szerzőnek arra az észrevételére utal, mely szerint az orosz társadalom egyfajta történelmi időhurokba keveredett, s valószínűleg ebben az évszázadban sem fog túllépni ideológiai berögződésein, ehelyett, mintha nem emlékezne átélt szenvedéseire, újrajátszatja a múlt század hibáit. Az előadás figyelmeztet is erre, és fel is sorakoztatja az önmagát nem találó nép traumáit, ám a posztszovjet társadalom klasszikus karaktereinek gúnyos, karikatúra-szerű megjelenítésével és a kabaréhumorral relativizálja az átlagember egyéni tragédiáját és egyben felelősségét is. Nevetnünk kell például az alkoholista vén tömeggyilkos alakján, mert részeg és káromkodik, leendő vejének dicsekszik, vagy a Pogány Judit által megformált asszony Sztálin iránti szerelmén. A félelemből vagy épp elvhűségből legitimált elnyomó rendszer alkotóelemei, a kisemberek közhelyes öltözékük és ismert klisék segítségével jelennek meg, ezért az előadás bizonyos pontokon kimerül az usánkás, vodkavedelő, barna egyenruhás, nyugalmazott katonatisztek kiabálásában és a szlávos nevű, nejlonmelegítős, szétsminkelt proletárnők merengésében. Szvetlana Alekszijevics szomorú, sorstalan monológjait időnként csehovi karakterekhez kapcsolják az alkotók, így az előadásnak – szemben annak alapanyagával – egyáltalán nincsen referenciális olvasata. Mintha a fikcionált karakterek és események mögött nem húzódna meg egy igazi szovjet világ. Talán érdemesebb lett volna a sivár és kegyetlen kelet-európai valóságot nem az alkotók saját szocializmus-emlékezetéből felépíteni, és a dramaturgiai lendületet az ideológia abszurditásának megjelenítése által biztosítani, a kabaréhumor eszköze helyett. Az előadás vége el is jut ebbe az állapotba, amikor a Znamenák István által játszott idős asszony az afganisztáni háborúban elvesztett fiának sírjánál ücsörög, és az elhunyt katonákat játszó színészek porcelán vécécsészék műanyag ülőkéi mögül figyelnek. Az arcaikat keretező ovális ülőke a fiatalok kereszteken díszelgő miniatűr portréira emlékeztet.

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Az persze az előadás kétarcúságának a hozadéka, hogy a kommunizmus ideológiájából magához nem térő orosz társadalmat magányosnak és szerencsétlennek, de egyúttal büszkének is látjuk. Nem a nyomort, az elemi szintű igazságtalanságot ábrázolják a színpadon, s nem is azokat a tényezőket, amelyek e rendszert kialakították, csupán egyéneket, akiknek megvan a véleményük, és öntudattal, de vakon teszik a dolgukat ebben az időhurokban. Ezt szintetizálta az előadás másik dramaturgiai csúcspontja, a Csákányi Eszter által játszott sztahanovista marketingmenedzser is, aki a közönségnek mesél saját sikereiről, imádott magányos életéről, önszeretetéről, 14 órás munkanapjairól, miközben öngyilkos nők felett ítélkezik mosolyogva. S ahogy Csákányi jelképesen vörös harisnyában és blézerben, enyhe cinizmussal, de beleéléssel dobálja egymásra a business English szókincstárát, láthatóvá válik, mit eredményezett a kapitalizmus és a kommunizmus házasítása: a gazdasági rendszer önző kis hajtóelemei magukévá tették az ideológiából visszamaradott legyőzhetetlenség illúzióját, és szorgalmasan dolgoznak tovább a komfortos mókuskerékben.

S ahogyan a színpadon megjelenített társadalom önreflexió nélkül éli tovább mindennapjait zárt, kései szocialista kozmoszában, úgy a Secondhand sem reflektál saját nosztalgiájára, így az előadás legnagyobb erénye lényegében annyi, hogy különböző generációk egymást inspirálva frissíthették egy folyton megújulást kereső belvárosi színház repertoárját.
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
 
Csáki Judit válaszcikke itt olvasható.