Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KRITIKUSOM SZÉP NOVELLÁJA

A fecsegő potyautas 49.
2018. okt. 11.
Írtak magáról sok kritikát, Ernő? Írtak, Marika néni. Például néha jól megkapta a tockost, Ernő? Csillagokat láttam, Marika néni. És ha megkapja, megfontolja, okul, vagy dührohamot kap, fenyegetőzik, köpköd, nem alszik, még jobban inni kezd, baszogatja a szeretteit, a legsűrűbb éjszakának megy, összeveszik, átvérzi a pelust, mit tesz, Ernő? SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Hol volt, hol nem volt, nem olyan régen elfogyott a tüdőm, következésképpen erősen halálközeli állapotba kerültem. Mária doktor mondta is a gyereknek, hogy szerezzen be valami fekete szövetneműt, talán szükség lehet rá. (Metaforikus átköltés.) Hanem amikor lett annyi erőm, hogy már dadogva jártam, egyedül pompáztam a kórházi toaletten, és például gumiköteles gyakorlatokat végeztem sok, titokban dohányzó idősb hölggyel, illetve kis színeseket pofáztam, na, akkor a számítógépemet is használni kezdtem, előbb az intenzív osztály illiberális diktatúrájában – rendszeresen megborotváltak, pedig hogy tiltakoztam -, majd pedig a regenerációs tanszék levegősebb, otthonosabb helyszínén. Ott igazán tetszettek például az ajtók. Nagyméretű és hagyományos ajtók, polgári beütéssel, jókora rézkilincsekkel, óvatos nyikorgással. És már lehetett aludni is. A számítógépem velem volt, okosom nincsen azóta se, azt nézegettem hírek végett, hogy vagy világ, heló, és bizony cset. Cseteltem is, egy neves – tanszékvezető – esztéta küldött széket!, na, akkor cseteltem csak igazán, bár két óra múlva kidőltem így is, a szerelmem még tutujgatta volna a világmindenséget, de azért mindennek van határa. Kérem, ha élek, írok. Fecsegek. Kiabálok, mondom, motyogom, elzörgetem, ilyenek. Kisdobos a tengerparton. Viszont ez még az intenzíven volt: „Nővérke, kérem szépen, jöjjön hozzám, beszélgessünk kicsit.” „Beszélget a faszom, Ernő, most szóltak, hogy a szomszédban a négyeskét újra kell éleszteni. „Hát ott, a szép Korányi kórház méltóságteljes fenyőire, a zöld tüdejű parkra néző, klasszikus teraszán olvastam egy kritikát a legutolsó regényemről, amely recenziónak az utolsó mondata úgy foglalta össze a mű és alkotója mibenlétét – összefoglalva lenni, wow!  -, hogy igencsak buta vagyok, nem is írok igazán jól, meg még valami, arra már nem emlékszem, de ez az utolsó ténymegállapítás se volt túl kedves. Ez azért is volt érdekes, mert író írta. 
 
Szokták kérdezni úgynevezett író-olvasó esteken, mit szól az író a kritikához. 
Írtak magáról sok kritikát, Ernő? 
Írtak, Marika néni. 
Például néha jól megkapta a tockost, Ernő? 
Csillagokat láttam, Marika néni. 
És ha megkapja, megfontolja, okul, vagy dührohamot kap, fenyegetőzik, köpköd, nem alszik, még jobban inni kezd, baszogatja a szeretteit, a legsűrűbb éjszakának megy, összeveszik, átvérzi a pelust, mit tesz, Ernő?
 
Én a legnagyobb őszinteséggel mondom – ami még mindig nem feltétlenül igaz -, hogy nem nagyon lehet helyesen válaszolni. Oké, biztosan van jó válasz, frappáns, tehetséges, szellemes, ügyes, de attól még az nem feltétlenül jó. Kritika, kritika, ja, igen, megértem, tanulok, okulok belőle, a kritika nem nekem szól, az olvasó iránymutatója, őt inspirálja, a másik kritikust híjja csatába, ilyenek. Lenne énnekem itt egy speciális szempontom, hogy ti. a kritikus író is. Hogy kolléga, bajtárs, szintén zenész. Na, és például egyszer morálisan! is megsemmisítettek, szintén egy regény miatt, és mert nem voltam tisztában egészen a kritikus író írásművészetével, kattintottam néhányat. Kicsoda is az illető. Miért a túlfűtött, szenvedélyes, gyilkos hang (női). (Ez most ennyire gyűlöl? De tényleg, miért?) (Azóta tudom.) Az volt az érdekes, hogy nem az élete értelmét, a kritikai tárgyú alapvetéseit kínálta föl a net, hanem az úgynevezett kisprózáit, novellákat és tárcákat, meg még talán egy regényrészletet is, és én, akit ez a kritikus a mellettem heverő hetilap publikációja alapján irodalmi börtönbe toloncoltatott volna záros határidőn belül, olyan fogalmazási és ábrázolási bizonytalanságról, olyan lírai és gondolati esetlenségről, olyan mesterkéltségről tett tanúbizonyságot, amit csak íróiskolákban – akadémia! – tapasztalok, viszont ott se minden délelőtt. De tényleg. Egy Nádas-epigon. Egy Kertész-epigon. Egy EP-epigon. Bodor Ádám, te drága. Állj, állj, ne tovább! Mert igenis lehet, hogy igaza van a regényemet, a novelláskötetemet illetően, zúzda, máglya, slag. Ragadós kezű kisfiam, legyen lektorod Prohászka Ottokár, illetve a jobboldali Józsefváros tiszta tekintetű olvasói népképviselete, csak a F. (Írja a népnek, ha csak azt nem.) Szóval hogy soha nem szabadna többé egy mondatot is leírnom, vissza kellene menni horgolni, követ fejteni, menzapedagógusnak lenni, jó, de akkor ő… hát, hogy vele mi is van? Kritikusom szép novellája. Oké, mert Kosztolányi is nekiment Adynak, és lehet még sok példát találni, de az mégis csak egy Kosztolányi volt, vagy nem? Egy igazi, egy hamisítatlan Dezső! Nagy eszmény nagy eszménynek nekisistereg, más esztétika kell, kérlek alássan. (bazmeg, te magadat, Bandi). Vannak kritikusok, akik írók is, és ez, akárhogyan is, de babérhajsza, és amit én, nincs igazam nyilván, valahogy mégsem tudok összeegyeztetni a kóserrel, hacsak úgy nem, mint ahogy Szilasi vagy Márton László csinálja, akik rendre a tetszésük virágoskertjéből okosították ki a kritikák után tomboló tömegeket. Írni színházról, moziról, kiállításról, oké – ezt magamnak mondom. De ugyanarról a relációról, amiben te magad is nyakig, vagy, jó, derékig? Amikor tudod, milyen sekélyes, milyen kiszámíthatatlan, amikor tudod, milyen reménytelen gyakran, amikor össze-vissza dobálgat az üres égben a hiábavalóság jobb és bal keze, amikor tudod, hogy mindenhez hozzá a kritikai tárgyú – irodalom – megszólalás még el is vesztette a rendszerét, a valamilyen iskolai struktúráját, a nyugodt tempóját, és a sorozatlövésekre, az úgynevezett nagyvadak kilövésére és vegzálására, meg a kicsi reménytelen tologatására specializálódott, csak mert nincs igazi tere, helye, amikor a ranglista lesz az etalon, mintha az irodalmi teljesítményt lehetne mérni, számozni, négyeskézni. (Újraéleszteni!) A kritikus, aki tudja, miről beszél. Egyik keze sk. regényt ír, másik keze regényt ver. Oké. Tudja, mit tesz. Eszem ágában sincs azt föltételezni, hogy ne érezné, milyen az, amikor eltéved, amikor megbillen, amikor az esendőség ordít a lelkében, és sejtekre szedi a félelem. Na. Így történt, hogy egyszer meg kellett vigasztalnom az egyik ismerősömet. A vigasz, ugye. Kritikus volt, és a vállamon sírt. Eléggé gyilkosan leteremtett egy recenziójában, de azért úgy érezte, nem sikerült az írása. Reménytelenül el volt keseredve szegény. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek