MDLSX / Motus (IT), Trafó
2018.10.08.

Silvia Calderoni előadása arra kényszerít minket, hogy egy peep show kukkolóiként viselkedjünk. A különbség annyi, hogy nem csak a testét mutatja meg nekünk, hanem azt a szorongást és fájdalmat is, amit valaha testi különbözősége miatt érzett. PUSKÁS PANNI KRITIKÁJA.

A voyeuri pozíciót nem mi választjuk, az előadás helyez minket bele. Egyrészt az anya figyelő szemének aspektusával azonosulunk, aki Silvia Calderoni kicsi korától fogva, mint fegyvert szegezte a kézikamerát családjára, hogy megörökítse közös hétköznapjaikat, ünnepeiket. Ennek következményeképp láthatunk az előadásban rengeteg gyermek- és fiatalkori felvételt Calderoniról, akire köznapian azt mondanánk, hogy fiús kislány volt, ha az előadás után kedvünk lenne még ezekben a köznapi kategóriákban gondolkodni.

Silvia Calderoni
Silvia Calderoni

Másrészt azonosulunk azoknak perverz férfiak tekintetével is, akik a történet szerint abba a peep showba jártak kielégülni, ahol Calderoni (vagy az általa játszott szereplő) androgün testének mutogatásából élt. Nagyon akarjuk tudni, mi van a performer lábai között, ezért feszülten figyelünk annál a jelenetnél, amelyben alsóneműjétől megszabadulva egy vékony lézerfényben mozgatja nemi szervét. Kíváncsian bámulunk, és talán még azt is képzeljük, hogy a felfedezés hatására valami lényegi tudás birtokába kerülünk, hogy megtudjuk róla, s így az egész jelenségről az igazat. Hogy milyen nagyot tévedünk ebben a pillanatban, azt maga az előadás teszi számunkra világossá, hiszen a probléma sokkal bonyolultabb, mint egy férfi nemiszerv megléte vagy hiánya, gyökereit pedig nem Silvia Calderoniban, hanem magunkban kell keresnünk, abban a társadalmi tekintetben, amelyet e pillanatban Calderonira szegezünk.

A transzneműségről való gondolkodás a XXI. században paradigmaváltást sürget: kijelenti, hogy az a bináris skála, amelynek egyik végén a férfit, a másik végén pedig a nőt képzeljük el, nem alkalmas a nemi identitás pontos meghatározására. Helyette egy spektrumot ajánl, amelynek segítségével a férfi-női distinkciót hátrahagyva az egyén szabadságának tekinti önnön nemi identitásának meghatározását. Hogy melyik gondolkodás a helyesebb, arról ma is rengeteg vita folyik a genderkutatók között, ami viszont biztos: az MDLSX című előadás a spektrum-elmélet mellett érvel.

A Motust alapító két rendező, Enrico Casagrande, Daniela Nicolò munkájának egyik legizgalmasabb része, hogy teljességgel eldönthetetlen, mi a fikció benne és mi a valóság. A sztori nem túl bonyolult: Silvia Calderoni lánynak születik, lánynak is nevelik szülei, ám kamaszkorában felszínre kerül genetikai mássága. A történet egyik legmegrázóbb fordulata talán az, amikor Calderoni azt a javaslatot olvassa kivizsgálása utáni orvosi kartonjában, hogy mivel eddig lánynak nevelték, ezért érdemes lenne egy műtét során valóban nővé alakítani őt. Magyarul: a társadalmi nem akkor is felülírja a biológiait, ha az számos negatív következménnyel jár az egyén szexualitására és reprodukciós képességeire nézve. A Calderoni által játszott karakter ekkor megszökik szüleitől, egy darabig férfiként éli az életét, majd egy peep show látványosságává válik, végül visszatér családjához, hogy így, interszexuálisként élje tovább az életét.

Az előadásban több vendégszöveget hallunk feminista kiáltványokból és esszékből, valamint Jeffrey Eugenides regényéből, a Middlesexből, amelynek rövidítése az előadás címe, az MDLSX. Ugyanakkor az is egyértelmű, hogy a háttérbe vetített családi felvételeken Silvia Calderonit látjuk különböző életszakaszaiban. Görcsös vágyunkban, hogy megtudjuk, hol húzódik pontosan a valóság és a fikció közötti határvonal, ugyanazt a gyakorlatot fedezhetjük fel, mint abban, ahogy szeretnénk eldönteni, a színpadon álló performert inkább nőnek vagy inkább férfinak kell-e tekintenünk. Kategóriákban gondolkodunk, és ez teljesen normális, hiszen kategóriák nélkül nem tudnánk eltérni sem a bevett kategóriarendszerünktől, hogy mást ne mondjak: az interszexualitás is csak egy a kategória. A problémát inkább a kategóriákba kényszerítés gesztusa jelenti. Vajon miért gondoljuk, hogy egy történet csak attól válhat hitelessé, ha pontosan szét tudjuk benne szálazni a valóságot és a fikciót? És miért gondoljuk, hogy egy ember csak úgy lehet teljes jogú tagja a társadalmunknak, ha el van döntve róla, a két nem közül melyiket képviseli?

És hiába merülnek fel az előbbi kérdések már az előadás közben is a közönség tagjaiban, nagyon nehéz kikapcsolni tanult viselkedésünket. Persze, erre némileg az előadás is rájátszik, amennyiben a performer testét és arcát mesterséges eszközökkel választja el egymásatól. Calderoni ugyanis csak akkor néz szembe a közönséggel, ha épp nem beszél, szövegeit háttal mondja el egy mikrofonba, olyankor arcát egy kamera veszi, a háttérben, a kivetítőn látjuk. Mindenféle közvetettség nélkül szemlélhetjük viszont karcsú, izmos testét, mely néha szokatlanul erős női testnek, máskor nagyon vékony férfi testnek tűnik (ez nyilván azon is múlik, hogy épp férfi vagy női ruhadarabokat visel – Calderoni az előadásban többször átöltözik). Nem tudom megmondani, melyik az a pillanat, de egyszer csak átlendülök egy holtponton, amely után képes leszek kilépni ebből a kategóriarendszerből, már nem a férfi és női jellegzetességeket keresem ezen a testen, hanem elfogadom olyannak, amilyen. Ebben sokat segít Calderoni izgalmas személyisége, önazonossága és szuggesztivitása is – különlegesnek látom és szépnek.

Fotók: Trafó
Fotók: Trafó

Az előadás úgy épül fel, mint egy jó alterbuli a 2010-es évek elején. A jeleneteket alternatív zenei popszámok strukturálják a 90-es és a 2000-es évekből. Ezeket a számokat Calderoni teszi be a tér hátulján álló asztalra tett laptopról, mellette keverő, egyszerre játszik és dj-zik, az arcára fordított GoPro kamerát is ő kezeli. A számok néha jobban, néha kevésbé illeszkednek az elmesélt történet egyes részleteihez, inkább Calderoni elmúlt harminc évének hangulatait közvetítik: Nick Hornby Pop, csajok satöbbije óta tudjuk ugyanis, hogy életünket főleg a popzene képes korszakolni. Vagyis Silvia Calderoniét mindenképp, múltjának stabil pontjait a The Smith, a Vampire Weekend, a The Knife, az Air és a Yeah Yeah Yeahs jelentik.

Mikor arról van szó, miben különbözik tőlem a másik ember, és nehezemre esik őt megérteni, vagy talán nem is vagyok rá képes, annyira más élethelyzetben van, mint én, akkor a legegyszerűbb módon úgy tudok hozzá kapcsolódni, ha elgondolkodom rajta, mi az, amiben hasonlítunk. Kategorizálok: közös halmazt, mindkettőnkre jellemző szokást vagy tulajdonságot keresek. Kevés olyan ember van, akivel ilyen határozott közös pontot tudok mutatni, mint Calderonival, ugyanis az elmúlt húsz évben egymástól függetlenül ugyanazokat a számokat hallgattuk rongyosra, és ha csinálnék egy előadást dög unalmas ciszgender életemről, én is ugyanezt a tracklistet akarnám hozzá betenni.

Az előadás adatlapja a Trafó honlapján itt található. 

Szerző: Puskás Panni