William Shakesperare: A vihar / Budapest Bábszínház
2018.10.08.

„Jön a vihar, tajtékja ében,/ haragos bírák feketében…” szól József Attila bűnverseinek egyike, s e sorokat nem lehet elhessegetni, mikor átadjuk magunkat a bűnről és a büntetés kétes hasznáról szóló régi regének. GABNAI KATALIN KRITIKÁJA.

Jó, sűrű csönddel indul a játék. Gong jelzi, s aztán a megtöppedt öregember mondja is: „Itt az idő!”. Fodor Tamás mint Prospero, mintha valami óriás hal belsejében állna, varázsigét mormol a hajó bordáitól körülölelten. Különös nyelven szól, bájol, igéz, majd a csúcson egy mozdulattal lehúzza a villámot az égből. S ezzel elkezdődik az a látomásos nyitány, mely egyszerre dicséri a díszlettervező Cziegler Balázst, a bábtervező Hoffer Károlyt, a zeneszerző Dinyés Dánielt s a rendezőt, Szikszai Rémuszt. A bábszínház kisméretű terme, az Ország Lili Súdió egyszerre világméretűvé tágul, a fekete plasztikhullámok már-már a szánkig érnek, fullasztó félelem dagasztja a felénk csapkodó tengert, majd középen feltűnik valami apró és fényes. Egy hajó, két hajó, sok hajó… ó, de jó! A vergődésnek vége, Ariel, mint óriási dzsinn, közbeavatkozik, s valakik megmenekülnek. 
 
Pájer Alma Virág, Fodor Tamás
Pájer Alma Virág, Fodor Tamás
A rendezés egyik nagy ötlete, hogy Arielt, a légi szolgaszellemet, három példányban szerepelteti. Kiss Julcsi jelmeztervező barna fodrú bogárka-ruháiban látjuk a nagyszerű hármast, Pallai Marát, Blasek Gyöngyit és Spiegl Annát, akik nemcsak mozdulatokkal és bűbájakciókkal, de sejtelmes énekszóval is átszövik a mesét. A Dinyés Dániel komponálta varázshangzatokhoz pompásan illenek a Hoffer Károly-féle bábok elképesztően szép – és sokszor a mozgató arcát idéző – vonásai. 
 
Miranda (Pájer Alma Virág), Prospero lánya vallatja apját a történtekről, s a nagy panaszmonológból, meg a későbbi jelenetekből megtudjuk, mi is történt. Tizenkét évvel ezelőtt, Prosperót, Milánó akkor nagyon is könyvekbe feledkezett királyát az öccse, Antonio (Ács Norbert), Alonso, nápolyi király (Beratin Gábor) segítségével kibillentette a hatalomból, s erre a lakatlan szigetre száműzte. Hogy kislányával együtt megmaradt, az leginkább a titkon segítséget nyújtó nápolyi tanácsnoknak, Gonzalónak (Teszárek Csaba) köszönhető. Prospero most látta elérkezettnek az időt, hogy trónját bitorló öccsét és annak kompániáját a hajótöréssel kissé megleckéztesse, s ami fontosabb, idehozza lánya közelébe Ferdinandot (Barna Zsombor), a nápolyi trónörököst. Míg a többiek „varázsüttön” alszanak, Antonio megpróbálja rábeszélni Alonso öccsét, Sebastiánt (Kemény István), hogy nyírják ki együtt a szendergő nápolyi királyt. Sebastián hajlik is a gonosz szóra, ám a pengék megállnak a levegőben. A szigeten tilos a bűn. 
 
A bajkeverő fickók látványos hatástalanítása úgy történik, hogy Prospero a végső pillanatban bénító üvegbuborékba burkolja a renitens elemet. A buborék legtöbbször egy áttetsző – akár embernagyságú – plexihenger képében zárja körül a meggondolatlanul cselekvőt.  
 
Barna Zsombor, Pájer Alma Virág
Barna Zsombor, Pájer Alma Virág
A darabban, ahogy az Shakespeare-nél szokásos, lépcsőzetes dramaturgiai tükörrendszer működik, melynek most minden egyes szintjén a nem szabályos módon megszerzett vagy megszerezhető hatalom kérdését boncolgatják a szereplők, adott értelmi szintjükön bontva ki a morális problémákat és a technikai nehézségeket. Prospero és Antonio a milánói trónnal, Sebastian és Alonso a nápolyi királysággal van elfoglalva, míg a lerészegedő szolgahad két főalakja, Gonzalo borásza, Stephano (Pethő Gergő) és udvari tréfamestere, Trinculo (Tatai Zsolt) a sziget helyben született rémalakjával, Calibannal (Hannus Zoltán) szövetkezik azonnali hatalomátvételre. És itt körbeér az ármány: Caliban és Prospero kapcsolódik össze, mert azt meg a szörnyeteg emlegeti folyton, hogy annak idején anyjától, Sycorax boszorkánytól Pospero egyszerűen „einstandolta” a szigetet, őt pedig szolgaságra kényszeríti azóta is. Igaz-igaz, a fába szorult, szenvedő Arielt kiszabadította a nagytudományú öreg, no de azóta is szolgaságban tartja őt is.
 
Fodor Tamásnak nem ez az első találkozása Shakespeare Viharjával. 2007 tavaszán rendezett egy vendégszövegekben bővelkedő, bizarr szövegváltozatot belőle, a Stúdió K kicsiny terében. Ott is Hannus Zoltán volt „Kalibán”. Fodor a hipochonder Gonzalót játszotta elragadóan, míg Horváth Zsuzsára osztotta a lényegében kisszerű konspirátornak mutatott Prospero szerepét. Most azonban nem lehetett kitérni, személyesen kellett kezdeni valamit a dráma főalakjával. S Fodor láttatni engedi, ki is szerinte ez az ember. Vágyaktól sújtott férfiút látunk. (A beillesztett, kezdő varázsmondóka lényege sem a mágia, hanem az ámulat, a csodaváró vágyakozás, „Férfit énekelj nekem, Múzsa!” – mondja, csak hát görögül gurulósabban és rejtelmesebben hangzik.) Fő mestersége a gyönyörködés, de most feladatának érzi, hogy elrendezzen még pár dolgot a világon. Ez a Prospero már tudja, hogy a bosszúállás lényegében röhejes és piti akció. De még hisz a büntetésben. Mert a múltat cibáló bosszú silány és személyes valami, de a büntetéssel olykor egy élő közösség jövőjét próbáljuk megmenteni. 

Fodor Tamás Szikszai Rémusz segítségével megelevenedő Prosperója fájdalomtudó, földközeli lélek. Mindazonáltal azt a kabaréfogást, hogy az atyai tenyér merő szórakozottságból, ám férfi szakértelemmel markol bele leánygyermeke farába, majd hirtelen föleszmél, nyugodtan ki lehetne hagyni. Nem rendül meg, de léket kap a szerep építménye. A többi távolító tényező nem színészi, hanem teljes mértékben rendezői elgondolás eredménye. A démoni Prospero büntető műveleteit filmszerű horrorakciókkal dúsítja a játék. S ennek következtében, ahelyett, hogy rémüldöznénk vagy szánakoznánk, röhögni muszáj, akkor is, amikor az ebadta maffiózók mámorító éteknek hiszik és ezüstkanállal meregetik ki egy majmocska „zengő agyát”, s akkor is, amikor Prospero böllérpózban szabadítja meg hatalmas falloszától a nyüszítő Calibant. Érzelmileg menekülő folyosónak tetszik ez a vonal, olyan fogás, mely gyengíti az engesztelődés nagy próbatételét megélő főalak súlyát. Remekül működik viszont Caliban mancsában a túrórudi, mint a proletár kajamennyország vendégváró csemegéje. Az iróniával és humorral teli előadást egyébként - jó okkal -tizenhat éven felülieknek ajánlják. 
 
Kemény István, Ács Norbert. Fotók: Éder Vera, Budapest Bábszínház
Kemény István, Ács Norbert. Fotók: Éder Vera, Budapest Bábszínház
Van úgy, hogy csak egy bábufej s egy pár, könyékig érő kesztyű jelez egy alakot, de általában nyakuknál fogva mozgatott, szicíliai típusú bábokkal dolgoznak a játékosok. Remek a nagyhasú borosüvegként láttatott Stephano, és a vásári fabábként kukorékoló Trinculo, s felejthetetlen az Ariel által mozgatott Hárpia vörös, tengeri rákra hasonlító, hatalmas, ízeltlábú szörnyetege is.  Nem olvasható koreográfus neve a színlapon, gyanítható tehát, hogy csapatmunka és rendezői lelemény mozgatja meg a teret. Nemcsak Fodor Tamás nagyszerű. Minden szereplő nevét külön ki kellene újból írnom, nemcsak a ragyogó Hannus Zoltánét és az ezerszínű Trinculót játszó Tatai Zsoltét. Olyan egyenletesen magas szintű színészi és bábszínészi munka jellemzi az előadást, amely a színház eddigi csúcsteljesítményei közé emeli a produkciót. 
 
Oroszlánrésze van a sikerben Nádasdy Ádám friss, erőteljes fordításának. Életes, formás, jól mondható színpadi anyag ez. Szász Károly régi szövegét már nem is emlegeti senki, Babits komótos sorait még sokan olvassák, hisz a „sárga” Shakespeare kiadásban az jelent meg. Nádasdy pazar szövege még Mészöly Dezső 1959-ben készült, lendületes sorain is túltesz, s eléri, hogy ez a „szivárványos, színeváltó játék” – ahogy Mészöly jellemezte – kortársi örömmé váljék. 
 
Prosperónak nincs pálcája, nem is töri el. Könyve van, és múltja van. Nem a hatalmától, inkább saját erejétől búcsúzik, mikor elküldi szeretteit és ellenfeleit. „Menjetek!” – mondja belső nyugalommal. Az égiháború, amit a játék elején keltett, távolodó mennydörgéssé változik. Elköszön tőle az erő, mely mostantól másokat szolgál majd. Ő, aki mindvégig egyedül volt, míg a többiek bábok alakjában is éltek, most letérdel körötte heverő, apró társaihoz, s közéjük fekszik, le, a földre. Ahogy a versben van, a vihar múltán elsimul a fű is: „így adnak e kicsinyek példát,/ hogy fájdalmad szerényen éld át,/ s legyen oly lágy a dallama/ mint ha a fű is hallana,/ s téged is fűnek vallana.” Sikerült. Prospero el tudott köszönni önmagától. 
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található.