Rimini Protokoll: Nachlass / 52. BITEF Nemzetközi Színházi Fesztivál
2018.10.03.

A félhomályos, ovális és eléggé szűk előtér plafonján a világ térképe dereng, és hol itt, hol ott villan fel rajta egy kicsi zöld pont. Tekerem a nyakam, megkeresem Magyarországot, aztán megvárom, míg ott is felvillan a pont. Most meghalt valaki. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Ebbe a szűk előtérbe egy sötét, kanyargós folyosón jutottunk be; a belgrádi Terazija Színházban vagyunk, de már fogalmam sincs, azon belül hol. Nyolc ajtót látok, mindegyik fölött számlálós óra, az egyik 6.27-et, a másik 2.45-öt mutat: ennyi idő múlva nyílik majd az ajtó, és bemehetünk egy kis szobába.

A szoba valakié, pontosabban valakinek a jellegzetes élettere - olyasvalakié, aki valószínűleg már nem él, vagy ha él is, közel a halála, és erről fog beszélni nekünk.

Az előtér
Az előtér

A Rimini Protokollt elég jól ismerik Magyarországon azok, akiket érdekel a színház, hiszen többször járt már nálunk, és egyébként is, a külföldi fesztiválok rendszeres vendége. A dokumentarista színház megújítója és művelője, minden produkcióját többéves kutatómunka előzi meg; a "rendezők" (projektvezetők inkább) gyakran dolgoznak civilekkel, valódi aktorokkal, akik saját magukat teszik bele az előadásokba. Most is ez a helyzet: két évig kutattak olyan emberek után, akik tudják, hogy hamarosan meghalnak, viszonyuk van a saját halálukhoz, és ezt hajlandók megosztani másokkal is. A produkció címe - Nachlass - hagyatékot, elengedést, de akár árengedményt is jelent, és ez a jelentésbeli balladai homály fontos. Mert szabadon engedi a gondolatainkat, nem terel szigorúan semmilyen irányba.

Ezért aztán Annemarie és Günther beszélgetését hallva bennem nem az hagyott mély nyomot, hogy hosszú házasság után az idős pár Svájcba készül, hogy ott együtt fejezhesse be az életét; még csak nem is az, hogy a magasrangú bankember felesége engedelmesen végigszolgálta az életet a férje mellett afféle mindenesként, hanem az, ahogyan a Günther be- és elszámol azzal, hogy fiatalkorában inkább híve, semmint ellensége volt Hitlernek. Elhitte neki, hogy új és jobb kor köszönt Németországra, és szomorú, bár tán szükséges mellékkörülménynek tekintette, hogy a zsidó gyerekek eltűntek az iskolából. (Nota bene: a feleség azóta elhunyt, Günther a bemutató időpontjában még élt.)

Günther irodája a bankban
Günther irodája a bankban

A kis szoba rendre fölidézi a beszélő számára fontos környezetet. Alexandre, aki negyvennégy éves, és egy ritka, genetikus eredetű rákbetegség sújtja, egy motelszobát választott, mert sokat utazik Marie-val, kiskamasz lányával együtt. Tudatosan igyekszik átadni neki mindent, amit a világból fontosnak tart, miközben - mint meséli - egy utolsó nagy élményt köszönhet neki, a horgászat iránti szenvedélyét. A tér egyszerre sivár és otthonos - ez utóbbihoz alig néhány apró tárgy elég. Alexandre még él - de Marie-ért már fáj a szívem...

És akkor bemegyünk Celal kis imaszobájába, levesszük a cipőnket, eszünk egyet abból a fura, porcukros, puha micsodából (lokum), és hallgatjuk, ahogy ez a Zürichben élő török boltos elmondja, hogy Isztambulban szeretne eltemetkezni, mert "lehet bármilyen arany a kalicka, a madár mégis haza akar repülni". És akkor elkísérjük őt a temetkezési vállalkozóhoz, aki elmeséli és megmutatja, mi és hogyan történik. Különleges koporsóban szállítják majd haza a holttestét a repülőn (a muzulmánokat egyébként nem koporsóban, hanem lepedőben temetik), ezt alaposan szemügyre veszi; aztán Isztambulban látjuk őt, egy utcán, majd a temetőben, ahol a leendő nyughelyét szemléli elégedetten, a nagyanyja, nagynénje és az egész rokonság nyughelye mellett. Kisimult arc, derűs tekintet: elintézett egy nagyon fontos, de végső soron mégiscsak pragmatikus dolgot. Hetvennyolc éves, életerősnek, egészségesnek látszik, és nyugodtan várja a halált.

Gabriele kis szobájában mindenfelé dobozok, bennük akták, fotók, elszámolások, térképek, különféle hivatalos papírok. Gabriele az Európai Unió afrikai nagykövete volt huszonnégy évig, és mint mondja, afrikai országokban, Kamerunban, Burkina Fasóban, Nigériában Etiópiában, Szenegálban és az Elefántcsontparton kísért európai küldöttségeket. Iskolákat, egészségügyi központokat, utakat, mezőgazdasági telepeket létesítettek a vezetésével. Sok minden sikerült, mondja, de a szegénység, a nyomor maradt.

A végső utazására készül. Családja nincs, örököse nincs, és mivel Belgiumban az örökösödési adó nyolcvan százalék, Gabriele úgy döntött, hogy létrehoz egy alapítványt, és arra hagyja a vagyonát. Az alapítvány gondnokának Torsten Masst jelölte ki, akit sokan ismerünk a színházi világban, hiszen több évtizeden át a Berliner Festspiele, aztán a Theater der Welt igazgatója volt.

A demenciáról beszélnek nekünk
A demenciáról beszélnek nekünk

Praktikus ügylet ez is. Hallunk néhány telefonbeszélgetést - mikor kezdheti meg a működését az alapítvány, mennyi lesz az induló vagyon, hogyan kell majd eladni Gabriele házát, és így tovább -, derűs, intézkedős a hangnem mindvégig. Megráz és megnyugtat egyszerre. "Megkönnyíti a távozásom", mondja Gabriele, és miután figyelmeztet, hogy mindent tegyünk vissza a dobozokba, kitessékel  bennünket a szobából.

És akkor Michaelhez látogatunk, a falakra, a padlóra hegycsúcs és rémisztő sziklás hegyfal van vetítve: Michael bázisugró. A halált kísérti szenvedélyével, de persze nem ezért, hanem az állítása szerint fantasztikus, semmihez sem hasonlító élményért ugrik: a repülésért a levegőben. Negyvennégy éves, fiatal, erős, egészséges. Családja van, gyereke. Nagyjából apatikusan hallgatom az áradozását, a magyarázatát arról, milyen gondosan kell összehajtani az ernyőt, hogy biztosan kinyíljon; de amikor lazán, leginkább közönyösen hozzáfűzi, hogy minden ugrás előtt fölhív valakit - nem a családját, sosem őket -, hogy ha negyedóra múlva nem jelentkezik ismét, akkor "tudják, mi a dolguk", akkor megüti az embert ott legbelül, hogy igazán számol a halállal, minden egyes ugrásnál. Még él, szerencsére.

Richard neurológus, a demencia a szakterülete, az öregedéssel járó szellemi leépülés. Elmeséli, hogy egy fiatal vagy középkorú egészséges felnőtt agya körülbelül másfél kiló; az öregedéssel zsugorodni kezd, akár hetven-nyolcvan dekáig. Elég rémületes perspektíva, és a szenvtelen - illetve nem is szenvtelen, inkább szenvedélyesen magyarázó - hangnem csak fokozza a rémületet. A demencia a haldoklás kezdete, mondja; előbb az emlékezet, aztán az érzelmek tűnnek a semmibe. Ami őt illeti, mondja Richard, nem óhajt végigmenni ezen az úton; "vannak barátaim, akik tudják, hogy segítsenek rajtam", mondja. Aztán még ezt mondja: pont.

Jeanne egy öregek otthonában él. Egy fotókkal borított asztalnál ülünk, gyerekek, unokák, rokonok, barátok. Jeanne nincs egyiken sem, ő készítette mindet. Kilencvenegy éves, a cukorbeteg fiát már eltemette, a férjétől hosszas tipródás után elvált. Sok halottat látott, akik mind szebbek voltak holtukban. Reméli, hogy ő is szebb lesz. Jeanne elégedett, és készen áll az utolsó útra: mindenkinek megbocsájtott mindenért.

Jeanne asztala a fotókkal. Forrás: bitef. Fotó: Samuel Rubio.
Jeanne asztala a fotókkal. Forrás: bitef. Fotó: Samuel Rubio.

Nadine - őt nem tudom feledni. Tizenkét éves volt, amikor a színpadon elénekelte a Tom Pillibit, de nem, nem lett sem színész, sem énekesnő, hanem titkárnő lett. Mi most mégis egy nézőtéren ülünk, szemben a bársonyfüggönnyel, majd mikor az fölmegy, egy széket látunk, rajta Nadine sajátkezűleg kötött kendőjét.

Huszonöt évig szenvedett a szklerózis multiplextől. Sokkal tovább a férjétől - de végül összeszedte magát, és elvált tőle. És most vidám, szinte csengő hangon újságolja, hogy két nap múlva Svájcba utazik, meghalni, "mert ott szabadon dönthetek úgy, hogy meghalok". És tényleg. Két nappal a magnófelvétel után Nadine meghalt, de itt és most még elénekli nekünk a Tom Pillibit, úgy, mint egykor régen.

Mindenféle, tényleg mindenféle haláltörténet. A halál olykor az élet szinonimája. Praktikus: egy utolsó életfázis. Akit vallás vagy hit segít, annak tán könnyebb, de most épp azt láttuk, hogy másoknak sem nehéz.

Nekünk, nézőknek azért nem volt könnyű.

És nem lehetett könnyű Nadine fiának, a rendőrnek sem, aki kocsival vitte az anyját erre az utolsó útra, Svájcba. Hát ez... talán ez a pokol maga.

De az jó volt, hogy az 52. BITEF zsűrije egyhangú szavazással ennek az előadásnak, a Rimini Protokoll Nachlass című produkciójának adta a nagydíjat.
Szerző: Csáki Judit