Petneki Áron: „Oh az ecset nagy szónok!” Jan Matejko és a magyarok
2018.10.09.

A művészettörténet egyetlen modern historiográfusa sem sorolná Jan Matejko művészetét a festészeti progresszió körébe, de ha ez így van, akkor csak arra bizonyíték, hogy a progresszivista unilineáris fejlődés-elv sem különb más ilyen fölfogásoknál. RADNÓTI SÁNDOR RECENZIÓJA.

Valóban, a későbarokk történeti festészet rendkívül időigényes, néha évekbe telő hatalmas vásznai jutnak eszünkbe, az, hogy a festőnek pictor doctusnak kell lennie, s talán még az is, hogy egy sokáig érvényben lévő XVII. századi – de Matejko korára menthetetlenül elavult – francia akadémiai döntés szerint a festészeti hierarchia csúcsán a történeti festészet áll, mert az más zsánerekkel ellentétben a festészetet a költészettel egyesíti.


Mindenütt magas körökkel áll kapcsolatban az ilyesfajta historista-realista festészet. Hans Makart a Habsburgok szolgálatában állt, Repin – noha személyesen nem volt a cár híve – történelmi fő művét hatalmas összegért maga a cár vásárolta meg, s a mi Munkácsynk is az haut volée tagja volt Párizsban. Ferenc József sem mulasztotta el Matejko műtermét meglátogatni Krakkóban. S ő maga is – ha csak egy akvarell erejéig – megörökíti, hogy a császár és király fölkeresi Sobieski János lengyel király sírját. Matejko helyzete mégis más: noha krakkóiként osztrák alattvaló, de a lengyel nemzeti újjászületés egyik legnagyobb alakjaként más motívumok igazgatják, mint a császári ház apoteózisa. Gondoljuk csak meg, Sobieski mentette fel Bécset a török támadás alól. Igaz, nagy történelmi vásznai inkább az oroszok egykori hódolását jelenítik meg a lengyel történelem dicsőséges idejében, s ezek közül az egyik a mi szívünknek különösen kedves, hiszen Báthory István győzelmét örökíti meg Pszkovnál. Máskor a poroszok hódolásáról, vagy a grünwaldi csatáról látunk képet. De azért a nemrég a Műcsarnokban is látott híres Rejtan a szejmen, vagy más néven Rejtan, avagy Lengyelország bukása című festményen, hiába Oroszország a főbűnös, s az ő fizetési listáján vannak a legfőbb árulók, de azért Lengyelország felosztásának haszonélvezője Ausztria is.

Matejkónak volt egy egészen különleges tulajdonsága – egyelőre még nem művészetéről beszélek –, méghozzá az, hogy noha értelmiségi családban született, semmilyen más nyelvet nem beszélt anyanyelvén kívül. Néha az embernek kételyei támadnak, hogy igaz lehetett-e ez egy ennyire soknyelvű társadalomban, mint amelyben élt. Tanítványa, Wyspiański mindenesetre etekintetben homlokegyenest az ellenkezője volt. De akár igaz volt, akár nem, az, hogy Európa nagy városaiban, ahol ünnepelték, egyetlen szót sem tudott – vagy talán akart – kiejteni franciául vagy németül, nagyon erős és jelképes bezárkózás a nemzeti hagyományba, amely Matejko küldetése volt.

Jan Matejko: Rejtan, avagy Lengyelország bukása
Jan Matejko: Rejtan, avagy Lengyelország bukása

Lényegében egy hatalmas történeti program megalkotására vállalkozott, amelynek már keletkezése pillanatában rendkívüli eszmei-politikai jelentősége volt a lengyel nemzeti tudat szempontjából, s úgy látszik, hogy ez ma sem csökken, vagy legalábbis a lengyel kultúra nagy, filmes mitológusának, Andrzej Wajdának a korszakában még rendkívül elevennek és aktuálisnak tűnt. Ez a program egy ország fölemelkedésének és bukásának nagy jelenetekben való szimbolikus összefoglalása; mintha Kölcsey Himnuszának sors-ellentételező soraiból épülne föl a festői életmű – mutatis mutandis persze: ezek a zászlók nem a vad török, hanem a vad porosz és vad orosz sáncára lettek plántálva, mintegy két pogány, a lutheránus és az ortodox között az igazhitű katolikus lobogójaként.

Mindez, amiről eddig beszéltünk, tartalmi kérdés. De van még valami más: az, hogy az illusztratívnak nevezett, gyakran kicsinyeskedően minuciózus, pontoskodó festészet, amelyet nagyerejű kivételektől eltekintve ebben a zsánerben a XIX. század közepétől találunk, Matejkóra egyáltalában nem jellemző, sőt, azt lehetne mondani, hogy egész oeuvre-je maga a nagyerejű kivétel. S a nagy erőt leginkább az képviseli, amelyet a maga korának általában lelkesen értékelő műítészei mégis csak bíráltak képein: a kivehetetlen gomolygást, amihez hozzátehetjük a horror vacui-t. Vegyünk példát erre Petneki Áron könyvéből, A grünwaldi csata bírálatát a Vasárnapi Újság azonosítatlan szerzőjétől, aki „»a csata gomolygását« nem csupán eltúlzottnak, de egyenesen kaotikusnak tartotta. »A kép maga tele van mozgással, nyüzsgéssel, szinte képzelhetetlen rajta a halmozottság közönkint, s ez, és a lég- és a színtávlat hiánya egyik legnagyobb hibája… Száguldó és roskadó lovon, gyalog, dárdával, karddal, buzogánnyal, foggal és körömmel tépik, vágják, marczangolják itt egymást az emberek néhol oly gomolyban, hogy szinte stúdiumba kerül összeszedni az egymáshoz tartozó tagokat.«”

Benczúr Gyula: Rákóczi elfogatása
Benczúr Gyula: Rákóczi elfogatása

Igen, Matejkót semmilyen kompozíciós megfontolás nem térítette el a képtér teljes kitöltésétől, amely éppen ezáltal embertömegek egymásnak feszülését, khtonikus erők fölszabadulását jelenítette meg, s a történelmet nemcsak a győzelem és hódolat, a megalázás és megaláztatás, a heroikus áldozat és elégtétel színterévé tette, amelyben gőgös uralkodók hétrét görnyedő veszteseket fogadnak, vagy ahol egy kétségbeesett köznemes saját testével próbál ellenállni az ország teste szétdarabolásának, hanem ennél – hogy úgy mondjam – transzcendensebb erők is működnek. Éppen ez választja el az anekdotától Matejko csataképeit, győzelmi apoteózisait, ami – teszem azt – Benczúr Gyula igen jól sikerült Budavár visszavételéről már nem mondható el. S Székely Bertalannál és Madarász Viktornál sem emlékezem sehol arra, hogy a történeti esemény – amely kétségtelenül ő általuk került be a magyar vizuális történelmi képzeletbe: Vajkot (még Benczúrnál) így keresztelik meg, Zrínyi és Frangepán így búslakodik Bécsújhelyen, II. Lajost így találják meg a Csele pataknál, s az egri nők is így állnak a várfokon – valahol is továbblépne, megfontolva, hogy mit is csinál a történelem velünk és mi a történelemmel.

Matejkónál a történelem színpadi jellege éppen ezekben a felbonthatatlan és analizálhatatlan gomolygásokban szűnik meg.

Matejko magyarországi recepciója részben világhírével függ össze, de sokkal sajátosabb okai is vannak. Nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy valamiképp a magyar hazafiak azt várták volna el, hogy valaki megcsinálja Matejko életművét a magyar történelmi anyagon, mintegy borsot törve Bécs orra alá, de nem olyan nagyon. Hiszen Buda visszavétele mégis csak a kép közepén álló Karl von Lothringen – és ezzel a Habsburgok – apoteózisa, s a jellegzetes magyar alakoknak, mint a kürtösnek, vagy a sebesült Petneházy Dávidnak hozzá képest alárendeltebb szerep jut. A II. Rákóczi Ferenc elfogatása Nagysáros várában történelmi tárgya szerint Habsburg-ellenes, de talán épp ezt tompítandó rokokó, majdhogynem fragonard-i pikantériával megfogalmazott boudoir-kép, intim kép, távol minden történelmi-politikai reprezentativitástól. S ha a tartalmi elvárás nem is hangzik el nyíltan, annál sűrűbben az általános óhaj, s nem akárkiktől: Ipolyi Arnoldtól és Keleti Gusztávtól, Magyarhon vezető konzervatív műértőitől. Petneki könyvéből tudom, hogy Ipolyi Munkácsy nagy Krisztus-Pilátus-képének üzleti sikertelensége miatt is, de nyilvánvalóan mélyebb, és egy katolikus püspök részéről némiképp paradox motívumoktól vezettetve az emigráns Munkácsynak Matejko követését ajánlja: „Matejko hazátlan s mégis lengyel festő! Olvasd a magyarok történetét s te is magyar művész leendsz, múltunkból festesz és nekünk festesz.”

Diego Velázquez: Breda átadása
Diego Velázquez: Breda átadása

Petneki Áron egy egészen különleges mikromonográfia megírására vállalkozott, amely tartalmazza Matejko életének és művészetének minden magyar vonatkozását. Ez első sorban recepciótörténet, s ha meggondoljuk, Matejko korabeli recepciójának egy fontos szelvénye szinte a teljességig menő kidolgozásra kerül. Petnekinél olvasom azt is – mint ahogy egész eddigi tudományom zöme is az ő könyvéből származik –, hogy báró Nyáry Gyula 1874. március 27-én a felsőházban emlegeti Matejkót, s majd’ húsz évvel később Thaly Kálmán még mindig azon a nézeten van, hogy „Fájdalom, hogy nincsen magyar Matejko-nk, aki a lengyel történetnek minden mozzanatát oly dicsőségesen megörökítette”.

„Képei olyanok, mint egy-egy festett proklamáczió” – írja a Vasárnapi Újság névtelen cikkírója, akitől Petneki könyvének idézet-címe is ered. S ez a proklamáció újra és újra végigjárta az országot. Eredeti műveket, nem is keveset, főképp budapest vendégkiállításokon lehetett látni, de az újságok reprodukciós technikái lehetővé tették, hogy sokkal szélesebb körben ismerjék meg a műveket. 

A legnépszerűbb természetesen – megvásárlásáért komoly erőfeszítéseket is tettek – a Báthory Pszkov alatt, amely – ahogy Petneki mondja – annyira „»belefotografírozta magát« a nézők emlékezetébe”, hogy Mikszáth is többször említi, méghozzá egyszer a Beszterce ostromában, és egyszer az Új Zrínyiászban. Kalandos adalék, hogy Pásztor János, a parlamenti II. Rákóczi-lovasszobor alkotójának 1937-es – de rejtélyes okokból csak 1958-ban (!) elhelyezett – Báthory-szobra Matejko elképzelt alakját, s annak gesztusát másolja nagy pontossággal. Természetes, hogy Matejkónak ez a képe díszíti könyvünk fedél-oldalait is; annál is inkább, mert nemcsak Világos emléke, hanem később 1945 utáni emlékek hatására is jó érzéssel tölthették el a nézőt, látva, hogy a magyar szuverén előtt Rettenetes Iván küldöttei térdelnek vagy hétrét görnyednek, vagy egyenesen földre borulnak. Ennek a keleties hódolatnak az ellenoldalon sincs valamiféle kompenzációja; magunk közt szólva Báthorynk ritka gőgösen és ellenszenvesen fogadja a hódolatot. Nyoma sincs a Breda átadásán, Velázquez képén tanusított győzői emberségnek, mely mögött az a humanista nézet, a hadviselés egyfajta párbajjá civilizálódása áll, hogy „a győztesnek a legyőzött vitézsége ad nagyobb hírnevet”.

Jan Matejko: Báthory Pszkov alatt
Jan Matejko: Báthory Pszkov alatt

A Krakkóban megforduló Rátz István – olvasom Petnekinél – észre is veszi, hogy „[A] hangulat erősen ki van emelve, de azonnal szembeötlik, hogy az oroszok jellemzésénél, a nemzeti gyűlölség vezette a művész ecsetét”.

Petneki elemzi és ismerteti azokat a képeket, amelyek 1868 és 1889 között – tehát a festő életében és egyszer jelenlétében – láthatók voltak Budapesten. Bemutatja azokat a magyar műkedvelőket, akik Matejko-képeket láttak külföldön. Számba veszi a magyar tulajdonba került Matejko-műveket, s foglalkozik a Matejko-oeuvre technikai reprodukálásának beláthatatlan jelentőségű következményeivel a kultusz szempontjából. Foglalkozik azokkal az ideológiai-politikainak nevezhető összefüggésekkel, amelyeket – mivel leginkább érdekeltek – a fentiekben a leginkább zsákmányoltam ki.

Szeretnék írásom végén Petneki Áron egy igen finom elemzésére kitérni, mely mindjárt könyve első oldalán olvasható, a Bevezetésben. Matejko 1892-es kitűnő önarcképéről van szó, amely egy 54 éves, szellemileg élénk és tetterős aggastyánt ábrázol. Fényképet használ, nem tükröt. De a fényképen egyszerű tonettszéken ül, amit a festményen „trónushos hasonló barokk támlásszékkel, poltronával cserél fel. Igaz, hogy szerény ember, ahogy külseje is mutatja, ám tudatában van jelentőségének, elért eredményeinek”. S ezeket az eredményeket nem aggatja magára például komoly kitüntetései formájában, a királyi jogar sem látható sehol a képen, amelyet Krakkó város tanácsa adományoz neki, a művészet királyának. Mindezek helyett elég „a trónszék sötétvörös bársonya”.

Szerző:  Petneki Áron,  Cím:  „Oh az ecset nagy szónok!” Jan Matejko és a magyarok,  Kiadó:  Rézbong Kiadó, Felczak-könyvek,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  128 oldal,  Ár:  4490 Ft