Egy kis szívesség
2018.09.14.

A Koszorúslányok, a Női szervek és A kém rendezője ezúttal sötétebb oldalát mutatja meg, de szerencsére nem mellőzi a humort sem. Enyhén spoileres kritika. FÁTRAI KATA ÍRÁSA.

A könyvből mozivászonra álmodott thrillerek aranykorukat élik. A Holtodiglan hozta meg azt az áttörést, amelynek köszönhetően a nézők már hisznek abban, hogy kedvenc bűnügyi történetük filmvásznon lehet éppolyan izgalmas és lebilincselő, mint papír formájú változatuk. Majd jött A lány a vonaton és a Hóember, amelyek sikeresen megcáfolták az előbbi kijelentést, de a műfaj és a film alapjául szolgáló mű kedvelői még mindig bíznak David Fincher 2014-es bravúrjának megismétlésében.  

Az Egy kis szívesség című film alapjául szolgáló Darcey Bell-regény megfilmesítési jogait még a könyv megjelenése előtt megvásárolták, így nem volt alaptalan a reménykedés, már csak azért sem, mert a vérbeli komédiák koronázatlan királya egy új, sötétebb hangulatú műfajban bontogatta szárnyait. Az alaptörténetről, a látszólag makulátlan női főszereplőről akarva-akaratlanul is a Holtodiglanra asszociál a néző, viszont ahogy azt az előzetesek is ígérték, Fincher alkotásához hasonló, de annak light verziójára számíthattunk. Azonban mielőtt bárki megijedne: ha Paul Feig valamihez nagyon ért, az a humor, a szokatlan műfajjal való vegyítésnek köszönhetően pedig teljesen egyedi élményt kapunk tőle.

A Feig korábbi rendezéseit is jellemző humor főleg az egyedülálló vlogger anyuka, Stephanie (Anna Kendrick) és a gyönyörű, titokzatos Emily (Blake Lively) megismerkedése, majd összebarátkozása során csillog. Ezt követően hamar megjelennek a thriller, illetve krimi zsánerére jellemző elemek, ugyanis egy nap Stephanie-t felhívja újdonsült barátnője, hogy egy kis szívességre kérje, ami aztán váratlan események sorozatát indítja el. Emily rejtélyes módon eltűnik, és az aggódó Stephanie vlogja nézőihez, valamint Emily jóképű férjéhez, Seanhoz (Henry Golding) fordul segítségért. Az eltűnt nő utáni nyomozás során sötét titkok kerülnek a felszínre. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

A film megidézi nagy kedvenceimet, többek között a Született feleségeket, a Hatalmas kis hazugságokat és a Rossz anyákat is. Az elegáns stílus, a gyönyörű képi világ, a francia zene kontrasztban áll a film narratívájával, de megtámogatja a film által boncolgatott erős témákat, úgy mint a sötét múlt, a modern anyaság, a szociális média árnyoldala vagy a hatalom. Emellett a pörgő cselekmény, a megszokott vontatott tempótól eltérő gyors információáradat, a francia jazz vagy az izgalmas betétek mind fokozzák a feszültséget. Az akciójelenetek, az éles helyzetek ezúttal is megállják a helyüket, bár tűzpárbajra ne számítsunk, Feig kifinomult szcénái ezúttal többet érnek egy vágatlan lövöldözésnél. 

A direktor műveire jellemző szabadszájú és erős női szereplőt főként Blake Lively reprezentálja, akinek elképesztően jól áll ez a karakter, főleg azért, mert eddig leginkább elegáns, finom nőként láthattuk. Egyes jelenetei annyira őrültek, olyan tökéletesen és szórakoztatóan hozza a kattant pszichopatát, hogy már csupán ezekkel ellopja a show-t a játékidő nagyobb részében szereplő Anna Kendrick elől. A helyzetkomikumot, a poénokat jókor és jó helyen tálalják, így nem teszi komolytalanná a filmet, és az alaphangulatot is csak árnyalja, ugyanis a vészjósló atmoszféra ránk telepszik, és végigkísér minket a vidámabb pillanatokban is. Feig mesterien vegyíti a veszélyt és a humort, a noir és a komikus elemeket, akár egy jeleneten belül is. 

Habár humorban Lively viszi a pálmát, a Kendrick által életre keltett anyuka figurája a nyomozás előrehaladtával fejlődik, és eközben a nő érdekesebbé válik, mint a központi kérdés: hova lett Emily? Ugyanis Stephanie nem az a cuki kis stepfordi feleség, akinek eleinte hisszük, ez főként a nagyobb csavarokból derül ki. Figyelemre méltó az igazság leleplezésének módja is, ugyanis nemcsak a múltat, de a szereplők által elmesélt esetek valós verzióját is flashbackeken keresztül ismerhetjük meg. A két főszereplő barátsága sok ponton egyezik A kém Susan Cooperjének (Melissa McCarthy) és Rainájának (Rose Byrne) kapcsolatával. A hatalommal rendelkező nő az ujja köré csavarja a látszólag esetlen felet, aki utóbb változtat az erőviszonyokon.; emellett Emilyt is ugyanúgy imádjuk és utáljuk egyszerre, mint Rainát. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Az Egy kis szívesség egyik legnagyobb erőssége az a fajta őrület, ami a kétórás játékidő utolsó fél órája körül kerül igazán előtérbe. Blake Lively és Anna Kendrick között "működik a kémia", briliáns játékuknak köszönhetően az abszurd szituációkon egyszerre nevetünk és borzongunk, hiszen ha mások megtréfálásáról van szó, Emily gyakran túlzásba esik. Habár Fincherhez hasonlóan néha Feig is megszorongatja a lelkünket, hamar ki is simítja a gyűrődéseket, ugyanis kötélként kezeli a feszültséget: néha old rajta, néha pedig szorít. Feig számára a humor és a dráma, a feszültség ugyanúgy elfér egymás mellett, mint az ötvenes éveket idéző tüllszoknyás ruha és a pisztoly.  Így lesz igazán egyedi a végeredmény, hiszen egy unalom és üresjárat nélkül abszolvált thrillert kapunk, amely – mintha patikamérlegen mérték volna – csak épp annyira nyomasztó, amennyire azt a műfaj megköveteli. Emiatt vélhetőleg a publikum számára kellemes, nem pedig megrázó emlékként rögzül. 

Paul Feig tehát egy rendkívül egyedi és eredeti neo-noirral örvendeztetett meg bennünket, bebizonyítva, hogy a komédia nem csak fekete humor formájában fér meg egy sötétebb tónusú műfajjal. A kém mellett jó eséllyel az Egy kis szívesség is kultuszfilmmé válhat a maga nemében; ha mégsem, ezentúl bizton állíthatjuk: ha egy Feig-féle alkotás nem sikeres, akkor nem a rendező kicsi a produkcióhoz. A produkció kicsi a rendezőhöz. 

Szerző: Fátrai Kata
Címkék: Mozipremierek 2018