Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

LEVESBETÉT, OSTOR, KORSZERŰTLENSÉG

Bán Zoltán András: Betűtészta. Esszék, kritikák, emlékezések. 2009–2018
2018. szept. 11.
Mára – ilyen és olyan, cifrábbnál is cifrább, itt most nem részletezendő okokból – Bán Zoltán András és az általa képviselt műveltségeszmény, irodalomképzet és ízlésvilág, sok más mindennel együtt: végérvényesen múlttá vált. BAZSÁNYI SÁNDOR KRITIKÁJA.

Noha a kilencévenként új esszé- és kritikakötettel előrukkoló Bán Zoltán András harmadik ilyen műfajú könyve, az idén megjelent Betűtészta jóval szelídebb címet visel, mint az előző kettő, Az elme szabad állat (2000) és a Meghalt a főítész (2009), mégsem mondhatjuk, hogy az ideologikus vagy patetikus „főítészet” korának végét harsonázó „szabad állat” immár engedelmes óvodásként kanalazná az irodalom „betűtésztával” tálalt levesét. Ami nem jelenti azt, hogy a levesbetét alapja, maga a leves, minden esetben híg lenne. Ám ha mégis valami baj volna az irodalmi egytálétel minőségével, akkor biztosak lehetünk abban, hogy Bán most ugyanúgy szóvá teszi a neki nem tetsző ízeket, miként korábban, a rendszerváltozást követő, az irodalomtörténés szempontjából immár legendásnak számító évtizedben sem tett lakatot vagy hangtompítót a szájára akkor, amikor a Népszabadság, a Holmi vagy a Beszélő (egyik sincs már) egykori kritikusaként éles és harsány mondandója volt – akár az „új prózának” nevezett irányzatot folytató „üresség könyveiről”, akár Ottlik posztumusz Budájáról, akár a teljes kortárs magyar próza prasnya állapotáról (mínusz Bodor Ádám és Kertész Imre).

És nem lehet véletlen, hogy mindhárom kötetben olvashatunk egy-egy tárgyában és méretében fajsúlyosabb írást, mondhatni programdarabot. Az előző kötetekben ilyenek voltak a házasságtörési regényekről és a kritika közelmúltjáról szóló, szépirodalmi igényességű szövegek (A szív örvényei; Meghalt a főítész); most pedig a Betűtészta első harmadát kitevő, A holokauszt-irodalom zsánere című esszét fogadhatjuk harsányan nyomatékos nyitányként – amelyet logikusan követ a csavaros észjárású Márton László Tiszaeszlár-regényéről szóló elemzés, csak hogy ezután Kertész Imre utolsó esszékötetének kritikájával folytatódjék a fordításkritikát (Camus Közönyének jogos újramagyarításáról) és emlékezéseket (Esterházy Péterről, Réz Pálról és Fekete Éváról szóló) is magában foglaló, Önismeret című könyvfejezet. A másik két nagyobb, izgalmasan vegyes tartalmú fejezet címei: Krimi, bűnregény, spiclik, emberek (benne írások a „magyar krimitől” Roberto Bolaño 2666 című regényén át a „magyar politikai költészetről” szóló levélváltásig Radnóti Sándorral) és Magyar örvényes (Csurgó Csaba fantasybe áztatott Kukoricza Jancsijától az ikercsillag Jászai Marin és Blaha Lujzán át Bartók Béla költészeti utóéletéig).

Vegyes érzelmek töltenek el Bán új kötetének lapozgatása során: egyfelől a régi örömmel ízlelgetem a túlzásairól és sarkosságairól, de ugyanakkor anyagismeretéről és ízlésérzékenységéről is jól ismert szerző számomra kedves fordulatait; másfelől meg elszomorodom a tényen, hogy bizony már végképp elmúltak azok a daliás idők, amikor volt még erős és működőképes irodalmi kultúránk, amelyben mérvadónak, igaz, vitathatóságában mérvadónak bizonyult mindaz, amit az önmagát Bornemisza Péter nyomán „szabad állatnak” valló kritikusunktól olvashattunk a kilencvenes években és az ezredforduló tájékán. Mára – ilyen és olyan, cifrábbnál is cifrább, itt most nem részletezendő okokból – Bán és az általa képviselt műveltségeszmény, irodalomképzet és ízlésvilág, sok más mindennel együtt: végérvényesen múlttá vált. (Ahogyan a Holmit főszerkesztő Réz Pálról szóló nekrológ végszava is sugallja: „Halála feltehetően lezár egy korszakot. Azt, amely 1908-ban kezdődött a Nyugat folyóirat megalapításával." – 140.) Szerzőnk hangja a múltból szól. Ámde mégiscsak a jelenben. Mérsékelten szellemes szójátékossággal úgy mondhatnám, hogy Bán korszerűsége éppenséggel a korszerűtlensége – mégpedig a veretesebb, Nietzsche-féle értelemben, az Utószóban idézett Vas István pátoszával: „Vagyunk azonban néhányan, akiknek sem okunk, sem kedvünk mást folytatni, mint amit elkezdtünk.” (326.) Ebből a rezignáltan és ironikusan korszerűtlen nézőpontból, archaikusan modernista metaforával: magaslati elefántcsonttoronyból teszi Bán a maga pikírt megjegyzéseit a korszakról, a korszak kulturális és irodalmi teljesítményeiről vagy termékeiről, valamint a megelőző korszakok és a saját korszakunk között kibontakozó hagyománytörténések és -ficamok szépséghibáiról – legyen szó az utóbbi esetben akár a Feszty-körkép „ősmagyar zsibvásárának” kacifántjairól, akár a magyar költészet „Bartók-képének” változásairól, akár a „holokauszt-irodalom zsáneréről”. Nézzük meg röviden, mintegy kedvcsiholásul, az utóbbit.

A híres Adorno-tézis, miszerint „Auschwitz után barbár dolog verset írni”, Bán számára már az új „barbárság” fogyasztóbarát és piacirányult övezetében, a „kultúripar” kiterjedt mátrixában fogalmazódik újra, illetve íródik teljességgel át – mégpedig a „tizedik múzsaként” működő „politikai korrektség” önparodisztikus jelenségekben dúskáló irályának jegyében: „Míg a hatvanas–hetvenes években a lágerirodalom valamiféle meghökkentő jelenség volt, valamiféle határsértés, nem utolsósorban a téma rettenetes mivolta miatt […], mára megszokottá és családiassá vált, beköltözött a mindennapokba, akár a homoszexuális, fekete bőrű rendőr a tévésorozatokba.” (38.) Sommásan, a Bánra jellemző tömörséggel: „lehetséges-e Hollywood után, Hollywood közben verset írni?”. (45.) És ha verset nem is, ironikus prózát igen – és erre elsőrangú, már-már egyedülálló példa Kertész Imre teljes életműve (tehát nem csak a Sorstalanság); vagy éppen Halasi Zoltán „rendkívüli tette”, tudniillik Jichak Katzenelson Auschwitz borzalmával egyidejű poémájának (Ének a kiirtott zsidó népről) alázatos lefordítása és lidércesen furmányos továbbírása (Út az üres éghez; Függelék. Da capo – középkor).

De megfontolandó még nagyon sok minden a Betűtésztából: például amit az epikusként több szempontból is bírálható Szomory Dezső „dallásának” alapértékéről olvasunk; vagy amit a magyar festészeti „monumentalitás” hagyományába nem illeszkedő Mokry-Mészáros Dezsőről ír szerzőnk; vagy amit Bolaño regényének árnyékában mond „a mai irodalom unalom-sivatagáról”… Vagy ahogyan a különböző nemzetek krimiváltozatait taglalja – hangsúlyosan a kortárs magyarra futtatva ki a sort: „Georges Simenon és Alain Robbe-Grillet összeegyeztethető; Elmore Leonard és Raymond Chandler ugyanannak a roppant tágas és plasztikus tagoltsággal berendezett epikus világnak legitim és öntörvényű szereplője, mint Hemingway vagy Thomas Pynchon. Wolf Haas ugyanannak azt osztrák bornírtságnak a szatirikusa, mint Thomas Bernhard. Esterházy és Kondor Vilmos azonban gyökeresen eltérő világok lakója.” (157–158.) És ráadásul az előbbihez vagy az alábbihoz hasonló szövegfutamokból az is kiderül, hogy Bán nem csupán vadul tud gondolkodni, hanem analitikusan is: „Úgy tűnik, Vas István verse a legerősebb költői ellentételezése Illyés és Juhász egyetemessé, heroikussá felnövelt Bartók-képének, mely nem hamis, hanem csupán elavult. De Vas hangszerelésének már nemigen van folytatása…” (324.)

Én mégis a vadságáért szeretem a Betűtészta korszerűtlen íróját. A Bartók mellett Adyt is többször megéneklő, kötetünk szerzőjétől szinte minden szempontból távoli Nagy László szavait kölcsönvéve: nekem Bán Zoltán András ostora tetszik.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek