Dollár Papa Gyermekei: Holtvágány; Y Csoport, LedPuppets: A legkisebb óceán / Dunapest 2018
2018.09.11.

A Dunapest idén harmadszor tudatosította Budapest lakóiban, hogy a város közepén ott folyik a Duna. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Igen, azt gondolom, hajlamosak vagyunk erről elfeledkezni, vagyis nagy szükség van arra, hogy különböző művészeti akciókkal felhívja rá valaki a figyelmet. A Dunapest háromnapos programkavalkádját pusztán áttekinteni is komoly kihívás, a nagyon különböző stílusú és hangvételű koncertek, kerekasztal-beszélgetések, gasztro, képzőművészeti vagy irodalmi programok célja mind hasonló: különössé, különlegessé tenni valamit, amit az év többi napján természetesnek veszünk. Engem persze az érdekelt, hogy a színház mit tud kezdeni ezzel a tematikával: a látott két előadástól végül kaptam is ajándékot meg nem is.

Schmied Zoltán, Láng Annamária és Rába Roland a Holtvágány című előadásban
Schmied Zoltán, Láng Annamária és Rába Roland a Holtvágány című előadásban

A hétköznapiban megbúvó különleges jelenlétéről beszél a Dollár Papa Gyermekei Holtvágány című, Ördög Tamás rendezte villamosszínháza. A Duna itt díszlet és háttér: a Jászai Mari tértől a Közvágóhídig és vissza utazunk a 2-es villamos fedélzetén, és közben két kis trag(ikom)édia nézői (és egy egészen picit a résztvevői) leszünk. Molnár T. Eszter és Totth Benedek dramolettje arcpirítóan banális, éppen ezért nagyon is működőképes szituációból indul ki. (A mondatok itt-ott még erősen csikorognak, de alapvetően ügyesen teremtik meg a fikció szabta kereteket.) A két rövid „felvonás” témájában, motívumaiban Feydeau-ra meg más jól megírt darabokra hajaz. A két férfi és egy nő (részben) véletlen találkozásába kódolva vannak a titkok meg a hazugságok, és persze a magát mindentudónak képzelő néző (kár)öröme is, de erről később. A két irány két idősík lesz, a második (talán) megmagyarázza az elsőt, és mint minden hasonló színpadi szövegnél, itt is van nem várt fordulat és csattanó. 

A DPGy nézőközeli, intim esztétikájának lelkes híve vagyok, és az első jelentős sikerek után kíváncsian vártam a folytatást: milyen terekben, milyen témákban sikerül megőrizni ennek a színházi beszédmódnak az erényeit úgy, hogy közben a megtalált formát sikerül továbbfejleszteni? A Holtvágány meggyőző választ ad a drukkereknek és a kétkedőknek egyaránt, van még muníció és fantázia ebben a rendszerben. Az elmúlt években Ibsen, Strindberg vagy Flaubert klasszikus szövegeit sikerrel állította új vágányra a DPGy, a mostani utazás fő tanulsága meg éppen fordított, vagyis mintha a nagyon maiban tükröztetnék okosan a klasszikus mintákat, miközben a végállomásra begördülve a korábbiakhoz hasonló konzekvenciákat vonhatunk le. 

Láng Annamária
Láng Annamária

Az utcán, a trolin, a boltban, utazás, várakozás vagy bambulás közben jönnek szembe velünk ugyanis ezek a figurák, ha akarjuk, ha nem, legfeljebb ott nem vetül rájuk éles fény, nem halljuk a történetük minden szaftos részletét. A rendszeresen tömegközlekedő néző otthonosan dől hátra a 2-es villamos mérsékelt komfortfokozatú székeiben, amikor rájön, hogy a férj (Rába Roland), a feleség (Láng Annamária) és a legjobb barát, illetve szerető (Schmied Zoltán) életébe leshetünk be. A három remek színész magabiztosan uralja a villamos hosszú, keskeny színpadát, és játékukból kirajzolódik a szöveg egy második, ironikus rétege hatalomról, irányításról, a szerencse forgandóságáról, meg arról, hogy vannak (még?) el nem mondott történetek a három ember között. 

Ez, a kukkolás amúgy alapélménye az utazóközönségnek (végre van értelme a szónak!), a maga kaján és kínos momentumaival együtt. Mégis csak olyasmit látunk, amit nem lehetne, nem kellene (azt nem mondom, hogy nem vagyunk rá kíváncsiak, ki-ki tegye a kezét a szívére, és úgy mondja hangosan, hogy a buszon ülve még soha nem fülelt bele akarva-akaratlanul magánéleti minidrámákba), ezért aztán erősen feszélyezve is érzem magamat. Aztán amikor a menetrend szerint érkező féltékenységi rohamban előkerül egy pisztoly is, szintet ugrik a történet.

És akkor most nézzünk ki a villamos ablakán, érdekes szociológiai kísérlet ez, hogy amikor a Fővám téren lassít a különjárat, és az odalent álldogálók egy fegyverrel hadonászó férfit látnak, meg a körülötte teljes lelki nyugalommal üldögélő utasokat, vajon milyen előadás zajlik le bennük? Vagy amikor a Közvágóhídnál a szakadó eső elől az épp akkor begördülő villamosra menekülő fiatal lányt nem tudják eltéríteni a színészek, és ő marad is végig (nem is tehet mást), döbbenten nézve-hallgatva a történteket? De odabent, a villamoson is érdemes nézelődni, hiszen amikor nagyon hasonló szituk akaratlan nézői leszünk, meg most, amikor nem BKV-jeggyel üldögélünk a helyünkön, hasonlóan próbálunk úgy tenni a mellettünk zajló lökdösődés, kiabálás, ún. botrányos viselkedés közben, mintha ott sem lennénk. Jó, persze, itt mindenki ismeri a (színházi) játékszabályokat, mégis eljátszom a gondolattal: mi lenne, ha valaki közbelépne? De az a járat egyelőre a remízben vesztegel. 

A legkisebb óceán
A legkisebb óceán

Az Y Csoport és a LedPuppets külön-külön is figyelemre érdemes fiatal csapat, ezért is gondoltam, hogy együttműködésükből valami izgalmas kerekedhet. Sajnálattal vettem tudomásul, hogy a Dunán lebegő, TRIP nevű hajón játszott A legkisebb óceánnak kifejezetten rossz közönsége voltam, még ha olyik elemében rokonszenves is a vállalás. A fő bajom a színlap által gondosan eltitkolt alapanyaggal van, amitől valamiért nem mertek elszakadni az alkotók. Véletlenül derült csak ki számomra, hogy egy Diana Son nevű amerikai szerző Halak című darabjából alakult a Makra Viktória rendezte előadás szövegkönyve. Nem tudom, hogy az alkotók hozzányúltak-e (nagyon remélem), és ha igen, mennyire (hátha alaposan), mindenesetre az allegorikus (durvábban: didaktikus) szöveg egyáltalán nem győz meg kvalitásairól. (A fordító kilétét is homályban tartja a csapat, és a szereplők forszírozott neveit vagy a sokszor tompán koppanó mondatokat hallgatva ez nem is olyan nagy baj). 

Volt egyszer egy fura család, apa, anya, két lánygyerek, akik egy családi kisállatkereskedést üzemeltettek. A családban mindenkinek megvolt a maga heppje és/vagy dilije, aztán amikor egy szomorú napon a kettő közül a szórakozottabb lányával szoros kapcsolatot ápoló anya meghal, az addig úgy-ahogy működő érzékeny egyensúly darabokra törik. Az anya egzotikus hal képében tér vissza a káosz örvénye felé sodródó üzletbe, így szolgáltatva alkalmat arra, hogy a szereplők elmúlásról, hiányról, traumáról gondolkodjanak. És így juthat hely végre pici csodáknak is, egyenesen az akváriumból levezényelve. 


Igen ambiciózus vállalás, már ha a tárgyalni kívánt témák leltárát nézem, a minimalista színrevitel azonban végig a komolyan vehetőség határán billeg. Az atkák tenyésztésére és likvidálására szakosodott Angyalka (Bognár Anita), a szíve szerint halként a habokat szelni akaró Katicabogár (Móga Piroska), az élet súlyos problémái elől gasztronómiai zsákutcákba menekülő Apci (Boros Ádám), a történet fonalát szelíden eleresztő Anci (Szőts Orsolya ragyogó, mert érthető, megindító, egyben szellemes játéka), meg a szomszéd házból az őrültekhez újra meg újra átlógó srác, Roló (György Zoltán Dávid öniróniától sem mentes alakítása) igencsak bizarr csapatot alkot. 

Az erőltetett és sok elemében hamis, a rögvalóságot nyögvenyelősen mesélő sztori egy józan ésszel felfoghatatlan, mert okok és következmények nélküli világban játszódik. Azonban amikor a terem sötétbe borul, és a játszók a LedPuppets jókora, világító halaival bábtáncot járnak, máris oda kell figyelni. Az anya átváltozása kacagtató és eredeti betét előtt nyit teret: a hal vetített árnyéka végre kimond néhány evidenciát, amire másfél órán át hiába vártam.