Tegnap
2018.09.06.

Marokkó nem enged el, de nem is ragaszkodik hozzád. Kenyeres Bálint régen várt első nagyjátékfilmje nagyjából úgy kommunikál nézőjével, mint amennyire azonosulni lehet meglehetősen ellenszenves főszereplőjével. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Jössz vagy maradsz, én megyek – valami ilyesmit lehet érezni a film befogadása közben, s amikor egy mozgókép ennyire nem néz hátra, tart-e vele valaki, a néző teljesen érthetően inkább elengedné a dolgot. Pedig nem feltétlenül kellene sok ahhoz, hogy ő is hagyja perzselni magát az afrikai napon.

Kenyeres Bálint egészestés debütálása hosszú idő óta váratott magára: már 1999-es, első kisfilmjével, a Zárással is felhívta magára a figyelmet, de a legnagyobb visszhangot a 2005-ös, többszörösen fesztiváldíjas Before Dawn hozta magával. Kenyeres bravúrját aztán négy évvel később a patinás A repülés története követte – és közben ő is, no meg az érdeklődő közvélemény is várta, mikor juthat el végre a mozifilmes bemutatkozáshoz.

A Tegnap sokat szenvedett film, hosszú évek előkészítése és kínlódása után sikerült végre megszületnie, de ha valami, ez bizonyosan nem látszik rajta: Kenyeres alighanem ugyanolyan csökönyös filmnek tervezte, mint ami végül lett belőle. Főhőse egy barátságtalan üzletember, aki nem csak azért kavarog Marokkó egzotikus forgatagában, mert ott szakmai bonyodalmakat kellene megoldania, hanem azért is, mert visszahúzza egy régi szerelem emléke – s megpróbál utánajárni annak, hogy mi is történt vele és azzal a bizonyos nővel annak idején. Olyan régen, amire talán már nem is emlékszik pontosan. Vagy nem úgy, ahogy elsőre gondolná, hogy emlékszik rá.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Vlad Ivanov egészen kiváló, odaadó színész, ez nem is volt kérdés – olyan nagyformátumú művész, akinek teljesen mindegy, hogy a sivatagban ténfereg az ezer fokban, vagy egy autó kormányát tekeri unottan. Kenyeres azt akarja tőle, hogy mindvégig érzékeltesse, hogy ott bent, elzárva nagy titkok vannak – olyanok, amelyeknek kulcsát Ivanov karaktere, Victor Ganz se feltétlenül találja.

Az elzárás tehát tényleg központi motívuma a filmnek. Nekünk is címezték, meg a koncepciónak is. A múltjában feszülten tébláboló főhős egyre kétségbeesettebben szembesül azzal, ahogy elvész emlékei labirintusában, s bár lenne dolga ezen felül is, hisz Marokkóban egy igen problémás ingatlanbiznisz miatt kvázi gengszterekkel is szembe kellene néznie, egyre inkább elveszti az irányítást a különös kiruccanás felett – a nézők bizonyos része pedig félő, hogy a türelmét veszti el mindeközben, mert Ganz tényleg ellenszenves ember. Mintha ő is arra játszana, hogy lehetetlen legyen vele a közösködés.

Márpedig amikor egy ilyen pökhendi, önző emberrel kellene tartani egy ilyen lassan hömpölygő filmben, valamiféle engedményre szükségünk lenne. Fillenz Ádám képei, hiába gyönyörűek, tárgyilagosságukkal a fojtogatásunkat erősítik – a Tegnapban egyszerűen nem csak kellemetlen, de sokszor bizony lehetetlen érzelmileg is nehéz benne lenni, vagy egyáltalán érdeklődni iránta, hisz legtöbbször valóban pont úgy viselkedik, mint a főszereplő.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ami miatt mégsem ellenszenves a film annyira, mint Ganz, az az, hogy nem csak akkor egyértelmű, hogy Kenyeresnek valóban szívügye volt megcsinálnia, ha tisztában vagyunk vele, mennyit küzdött érte, milyen nehéz volt összerakni a költségvetést, s azt se kell tudni hozzá, hogy időközben új színészt is kellett keresnie a főszerepre, mert akit még annak idején kinézett magának, „kiöregedett” a figurából. Bármennyire is olyan a Tegnap, mintha nekünk háttal intézné az ügyeit, mi meg közben nézegessük Marokkót, a rendező-forgatókönyvíró kiemelten izgalmas dolgokról igyekszik a mozgókép nyelvén gondolkodni. Mi a rejtélyesebb: a múltunk, vagy a jövőnk? Illetve tényleg olyan biztonságban van bennünk az, ami velünk történt, mint ahogy azt sokszor gondoljuk, elképzeljük? Észrevesszük, ha emlékeinkkel kapcsolatban becsapjuk magunkat?

A felvetett dilemmákhoz pedig Afrika ideális terep egy olyan kiégett alak számára, mint amilyen Ganz, s ideális lehetne nekünk is arra, hogy belemenjünk Kenyeres játékába. Én legalábbis nyitott voltam erre, mégis sokszor az volt az érzésem, hogy a Tegnap tipikusan az a film, amiért a megboldogult Filmszemléken ölték volna egymást a kígyózó sorokban – aztán, amikor eljut a rendes moziforgalmazásig, már képtelen arra, hogy tényleg elérje azokat, akikkel együtt törhetné a fejét az élet nagy kérdésein.  Igen, sajnos a Tegnap bizonyos szempontból tipikus, önző magyar szerzői film – de valahol mégis ott van benne a vágy, hogy ne csak a saját köldökét nézegesse. 

Csak nagyon, nagyon nyitottnak kell lenni ahhoz, hogy ezt észrevehessük. Talán jobban, mint amennyire az egészséges mozizás közben ez elvárható.

Címkék: Mozipremierek 2018