Who Is America?
2018.09.04.

Azt mondják, Sacha Baron Cohen humora felett eljárt az idő, pedig most lett csak igazán aktuális. Kár, hogy ezt Baron Cohen maga sem vette észre. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

Öreg hiba, de ha mégis akad még olyasvalaki, aki nem ismeri Sacha Baron Cohent, a brit származású, de már jó ideje Amerikára célzó humoristát, aki abból épített magának stílust és karriert, hogy különböző – jellemzően gyermetegen idióta és felettébb előítéletes – karakterek bőrébe bújva készített álinterjúkat hírességekkel, az mindenképp alapozzon egy kicsit Baron Cohen új sorozata, a meglehetősen felemás, de megkerülhetetlen Who Is America? előtt. Már csak azért is, hogy képben legyen nem csupán Baron Cohen hol szenzációsan pimasz, hol szimplán kegyetlen, de mindig meghökkentő humorával, és telitalálat figuráival, a kenyérre kenhető, de a zsidókat, a homoszexuálisokat és az üzbégeket gyűlölő kazah tévériporterrel, Borattal, vagy a magát fekete rappernek képzelő hófehér Ali G-vel, hanem hogy lássa, honnan hová jutottunk az elmúlt évtizedben. Hová jutott Baron Cohen, és hova a világ, vagy legalábbis Amerika, a politikusai és szavazói, akiket egy félrecsúszott hollywoodi kitérő (Agyas és agyatlan) után Baron Cohen újfent a tévében kérdez és provokál.
 
Ebben, vagyis a Borat óta eltelt időben és megváltozott világban kereshetünk megnyugtató választ arra, miért nem tudunk felszabadultan nevetni a Who Is America?-n. A kevésbé megnyugtató válasz persze az, hogy Baron Cohen humora már nem olyan friss és forradalmi, mint tizenpár évvel ezelőtt, de ettől még vegyük észre, hogy a világból is kiveszett a humor. Átejtett riportalanyai szemében már nincs ott az a cinkos nevetés, amivel az idiotizmus két lábon járó karikatúráját köszöntik. Már Donald Trump se azért kerül a képernyőre, mert Ali G egy értelmetlen találmánnyal próbálja bepalizni a milliárdost, és a Buzz Lightyearként emlegetett Buzz Aldrint se lehetne azzal húzni, hogy mit szól az összeesküvés-elmélethez, miszerint nem létezik a Hold, mert Ali G hülyeségeire már rég rátromfoltak az interneten keringő álhírek és laposföld-hívők.
 
Dick Cheney és Sacha Baron Cohen
Dick Cheney és Sacha Baron Cohen
Megváltozott a politikai kultúra – eltűnt a kultúra belőle –, és ez Cohen humorának is kihúzta az egyik méregfogát. Az álinterjúk döntő hányada arra futott ki, hogy leleplezze a politikusok, celebek valódi nézeteit: hogy a távolról jött bohóc mellett biztonságban érezzék magukat, és hozzá leereszkedve felfedjék az előítéleteiket, vagy legalább egyetértően bólogassanak Borat rasszista agymenéseire, netán együtt énekeljenek vele, amikor a „Kútba a zsidóval” kezdetű kazah „népdalt” pengeti egy westernbárban. Manapság viszont már nincs mit leleplezni: a politikusok a tévében sokkal, de sokkal vadabb dolgokat mondanak, mint amiket Baron Cohen ki tud húzni belőlük egy álinterjúban.
 
Ha Dick Cheney volt alelnököt nem számolom, aki mosolyogva nosztalgiázott az öbölháborún és szignózta a militarista ál-Cohen kínzókészletét (ún. waterboardját), akkor úgy tűnik, a nagyvadakkal felsült az angol provokátor. Trump egykori kampánymenedzseréből, Corey Lewandowskiból, aki csak annyit mondott, brühühü, amikor az amerikai határon szétszakított migránscsaládok, köztük egy Down-szindrómás lány történetével szembesítették, semmit nem tudott kihúzni, amikor Trump nőügyeiről kérdezte. Egy olyan kétes figura pedig, mint a kiábrándult baloldaliak minden (irreális) vágyálmát beígérő és erre fel komoly kampánytámogatást bezsebelő zöldpárti Jill Stein, egyenesen respektálható tudósként jött le a vászonról, mert csak annyi volt a dolga, hogy cáfolja Baron Cohen álhírgyártó alteregójának nézeteit, miszerint a klímaváltozás egy ordas nagy fake news.
 
Baron Cohen hat új, amúgy szinte egytől egyig viccesen felrajzolt karakterrel vágott neki a sorozatnak, de ezeknek a fele teljes zsákutcának bizonyult. Legfőképp a finn Youtube-műsorvezető, OMGBrunyaBoyOMG, aki rosszhírű republikánusokat, például a menekültek sátorvárosát büszkén koncentrációs tábornak nevező és a hatáskörével visszaélő Joe Arpaio seriffet interjúvolta meg, de hiába, mert csak némi önfényezést sikerült kicsikarnia belőle.
 
A másik két figura a két politikai szélsőség karikatúráját nyújtotta: Billy Wayne Ruddick Jr., PhD az igazficko.com álhírgyártó újságírója, aki a Breitbart kommentszekciójából gurult elő a kamu kerekesszékével, hogy a legképtelenebb összeesküvés-elméletekkel bombázza a riportalanyait, de csak udvarias lenézést, vagy épp józan cáfolatokat hozott elő nemcsak Bernie Sandersből, de a legvállalhatatlanabb politikusokból is. Dr. Nira Cain-N'Degeocello, aki hisz mind a 24 nem egyenlőségében, és a világ legveszélyesebb fegyverének a tesztoszteront tartja, szintén nem tudott érdemi reakciókat kiprovokálni Trump-hívő alanyaiból (egy komplett kisvárost azért így is feldühített, amikor elújságolta nekik: milliárdos beruházás érkezik a településre, hipermodern, fasisztabiztos mecsetet fognak építeni a muszlimoknak). De ha a vacsora mellett előadott meséjével, miszerint a felesége megcsalta őt egy delfinnel (!), csak azt bizonyította, hogy felesleges általánosítani, mert igenis vannak normális Trump-szavazók, akik még Nira fölött sem akarnak ítélkezni, legalább karikatúraként telitalálatos volt mindkét figura, akiken akkor lehetett jóízűen nevetni, ha Baron Cohen állt elő valami rafinált viccel, például azzal az elmélettel, hogy az élelmiszergyártók beálltak a feminista lobbi mögé, és a transzzsírokkal transzneművé változtatják az embereket, hiszen neki is mellei nőttek a sok zabálástól.
 

A Who Is America? sikerületlen provokációiból egyértelműen látszott: annyira megosztott már az ország, hogy nem lehet előcsalogatni egyik oldalt sem az árkaiból. Az emberek azoknak nyílnak meg, akik egyetértenek velük – nekik viszont szíves-örömest. Így lehetett a sorozat legnépszerűbb karaktere a fegyverviselést népszerűsítő Moszad-ügynök, aki republikánus politikusokat vagy lelkes Trump-szavazókat vett rá különféle terroristaellenes akciókra. Neki köszönhetjük azt a videót, amelyben amerikai képviselők az óvodások felfegyverzése mellett kampányolnak, és Jason Spencer lemondását is, aki letolt gatyával, az arabokat sivataginiggerezve próbálta nekifutásból hozzányomni fenekét Baron Cohenhez, merthogy a terroristák attól félnek leginkább, hogy egy (seggre)csapásra meleggé válnak.
 
A hiteltelenül elmaszkírozott, de a férfiakból übermacsóságával egyetértést és alázatot kiváltó Erran Morad Baron Cohen humorának leghatékonyabb élét villantotta fel. Az izraeli titkosügynök nem leleplezni igyekezett a politikusokat, és a művelet közben felmutatni egy-két rasszistát, hanem azt illusztrálta, hogy milyen mértékig vakítják el az embereket az ideológiák. Akiket bepalizott, nem feltétlenül hittek abban, hogy az óvodásokat tényleg fel kéne fegyverezni – de abban biztosak voltak, hogy a saját pártjukért és ügyükért (fegyverlobbi) mindent meg kell tenniük. A Who Is America? legjobb pillanataiban a stanfordi börtönkísérletre licitált rá, hogy rámutasson: nincs olyan határ, amit a kételyeitől megfosztott kisember ne lépne át dühében, mert nem tudnak annyira képtelen gonoszságot állítani neki a másik oldalról, amit ne hinne el. A záró epizódban így tudott Baron Cohen a legröhejesebb kémfilmes közhelyeket életre keltő akcióba bevonni egy Trump-rajongót, aki különösebb ellenkezés nélkül ment bele abba, hogy egy távvezérelt chippel felrobbantson egy liberálist a feminista felvonuláson. Hiszen ha ők hormonokat rejtenek a tömeggyártott pelenkákba, hogy az összes csecsemőt transzneművé változtassák („Ez népirtás”, szörnyülködik emberünk a nevetségesen túlzó álhíren), akkor közülük is le lehet szedni egyet-kettőt. Először megcsapja ugyan a rosszullét, amiért „gyilkolt”, de pár órával később már kedélyesen cseveg arról, hogy nem emlékszik, a dagi nőt vagy azt a pipogya férfit ölte-e meg a nyomkövetővel.
 
Bernie Sanders és Sacha Baron Cohen
Bernie Sanders és Sacha Baron Cohen
Ahogy haladt előre, a Who Is America? egyre jobb, súlyosabb és sokkolóbb lett, még ha jó párszor lukra is futott, mint például O.J. Simpsonnal a fináléban, akiből Baron Cohen milliomos olasz playboy-fotósként próbált kicsikarni egy beismerő vallomást – sikertelenül. Ha egyenetlennek, néhol üresnek és életlennek, máskor viszont meghökkentően aktuálisnak tűnt a sorozat, az annak köszönhető, hogy Baron Cohen sem ismerte fel előre, hogy melyik karikatúráját kéne kispadra ültetni, és melyiket tartani többet a politika frontvonalában. Ha felismerte volna, talán azon sem kéne most sokat agyalnunk, hogy mi olyat mondott Amerikáról, amit eddig ne tudtunk volna. Hiszen az derült ki a sorozatból, hogy a celebek még mindig bármire hajlandóak a hírnévért, és akár egy afrikai gyerekkatona-örökbefogadási programot is szponzorálnának, a milliomosok előtt minden akadály elhárul, még ha szíriai menekülteket akarnak is a tengerbe lövetni egy luxushajóról, az állását és hazáját féltő kisember iszlámellenessége mögött pedig legalább annyi előítélet lapul, mint egzisztenciális szorongás.
 
Azt viszont talán nem sejtettük, vagy nem fogalmaztuk meg ilyen tisztán a vakhit veszélyeit mindkét oldalon felmutató Who Is America? előtt, hogy mennyire a vége felé járunk az emberek fanatizálásának, a világ végletes megosztásának, és ezzel párhuzamosan a józan ész és a hétköznapi morál elbontásának. Lehet, hogy Sacha Baron Cohen humora néha öncélú, kegyetlen, vagy szimplán csak vulgáris, de amikor elővillan belőle a zseni, és például egy Michelin-csillagokról döntő étteremkritikussal mondatja a kamerába, hogy köszöni szépen a kínai családnak, amelynek a fiát, de legalábbis a lábát éppen megette (!), nagyon finom volt, porhanyós és ízes, akkor tudjuk: már régesrég a szakadék szélén táncolunk. Idő kérdése csak, hogy mikor fogunk beleesni, és még véletlenül se reménykedjünk, mert az idiotizmust és a hazugságokat leleplező humor már senkit nem tud visszarántani onnan – legfeljebb egy utolsó mosolyt rajzol a szánkra a mélybe tartó zuhanás közben.

A sorozat kizárólag az HBO GO-n érhető el.
Szerző: Soós Tamás