Beszélgetés Kárpáti Péterrel
2018.09.05.

Kárpáti Péterrel generációkról, közösségről és a színházi szakma visszásságairól beszélgettünk. Sajnos pont leállt a diktafonom, amikor a Színikritikusok Díját ekézte, de aggodalomra semmi ok, így is megkaptuk a magunkét. PUSKÁS PANNI INTERJÚJA.

Revizor: A legjobb független előadás kategóriájában jelölt idén a Tótferi a Színikritikusok Díján. Szoktál kritikát olvasni a saját munkáidról?

Kárpáti Péter: Azon múlik, hogy ki írta és hova. Volt már olyan, hogy elkezdtem olvasni, de félbehagytam, mert láttam, hogy csak felbosszantanám magam.

R: És volt olyan, hogy azt érezted, nagyon nem értenek meg téged a kritikusok?

KP: Persze, de nehéz objektíven a saját előadásaim recepciójáról beszélni. Viszont a dramaturgosztállyal szoktunk kritikákat és szakmai beszélgetéseket elemezni. Van pár szempont, amiben hasonlít egymásra ez a két szakma, viszont a dramaturgok nem nagyon írnak előadásokról, így csak a kritikák segítségével tudunk bizonyos dolgokat tanulmányozni. Bocs, ezek általában az elkerülendő, a negatív jelenségek, de hát az oktatásban ez a hatékony. Persze, volt már olyan is, hogy arról beszéltünk, milyen pontos egy-egy gondolat.

R: Mondasz példát ezekre a jelenségekre?

Kárpári Péter
Kárpári Péter

KP: A mostani végzősökkel egy éven át a színészi játék volt a fókuszban. Sok oldalról közelítettük meg: egyrészt ők is csináltak jeleneteket, másrészt azt kutattuk, hogyan lehet a színészetről írni, beszélni. Volt olyan is, hogy kimentünk a Nyugatihoz, és le kellett írniuk kis történéseket, amiket az utcán láttak, úgy, hogy azok magukért beszéljenek, ne legyen a szövegben semmi magyarázat vagy minőségjelző. A minőségjelzőkkel általában meg szeretnénk úszni, hogy valamit valóban meg kelljen fogalmazni, meg kelljen érteni és érzékeltetni. Ráadásul használhatatlanná, mert bántóvá tesznek minden kritikai közelítést. Egy dramaturgnak meg kell tanulnia, hogyan tud akár nagyon éles kritikát megfogalmazni úgy, hogy az ne bántó, hanem konstruktív legyen.

Ami az én munkáimat illeti: nem esik jól, ha rosszat írnak róluk, de sokkal fájdalmasabb, hogy a kritika sokszor inkább értelmezés és bántóan rendezőközpontú. Sikeres, könnyű, de végtelenül elavult az a megközelítés, ami a rendezői koncepció elemzésével megelégszik.

R: De az esetek kilencven százalékában tényleg a rendező koncepciója fajsúlyos a magyar színházi előadásokban…

KP: A rendezői színház azt jelenti, hogyan tudsz a színházi jelek és eszközök komplexitásán keresztül közölni valamit. De mivel nagyon nehéz (főleg részletezően) írni arról, hogy mit ad ki együtt ez az egész, milyen rétegei és összetevői vannak, és azok hogyan hatnak egymásra, ezért a kritikusok nagy része egyszerűen kimetszi belőle az úgynevezett rendezői értelmezést, és mellesleg odaírja a végére, hogy milyen szépen játszott XY, vagy hogy milyen szép volt a díszlet. Ha a Titkos Társulattal csinálunk egy munkát, elsődleges az a szempont, hogy közösen hozzuk létre, és amikor ennek ellenére egy kritika mesterségesen elválaszt a társulattól, az rosszul esik akkor is, ha jót írnak rólam, hiszen a kollégáim nem kapják meg a kellő figyelmet és megbecsülést.

Másik probléma, hogy hogyan jelenik meg a kritikákban a dramaturg. Szakmai közhely, hogy a dramaturg munkájáról csak akkor írnak, ha probléma van a szöveggel vagy az előadás dramaturgiájával.  Amikor Novák Eszter A tanítónőt rendezte a Nemzeti Színházban, rengeteget dolgoztunk a példányon. Olyan volt ez, mint a restaurátor-munka. Finoman, óvatosan kapargattuk le az idő porát, hogy maiak, jól mondhatóak, erősek legyenek a mondatok, de azért mégis rajtuk maradjon a múlt századelő hangulata. Szinte minden mondathoz hozzányúltunk, de úgy, hogy az ne legyen feltűnő, sőt észre se lehessen venni. Vannak a darabban érdekes, vicces tájnyelvi kifejezések, és Eszter kitalálta, hogy ha már egy tanítónőről van szó, azokat vetítsünk ki, mint egy iskolai táblán, a korabeli tankönyvekből kiollózott magyarázatokkal. Ezzel megbíztuk Balassa Esztert, aki még a tanítványom volt, és gyakornokként dolgozott a Nemzetiben. Ő ezt a feladatot nagyszerűen megcsinálta. A kritikákban a kritikusok ezt tekintették az úgynevezett dramaturg-munkának, és engem dicsérgettek miatta. A dramaturgé egy ilyen szakma: a legtöbbször akkor igazán jó, ha láthatatlan.

R: Talán nem véletlen, hogy a fiatal dramaturgok közül sokan ambicionálják a rendezést is.

Jelenet a Tótferi című előadásból.
Jelenet a Tótferi című előadásból.

KP: Ennek több oka van, egyrészt jócskán beszűkült a hivatásos dramaturg-szakma, alig van már dramaturg-állás a színházakban. (Egyébként egy színház alkalmazott dramaturgjának lenni többnyire szörnyű rabszolgaélet.) Másrészt az elmúlt évtizedben gyökeresen megváltozott a dramaturg szerepe a próbafolyamatban, eleve közelebb került a rendező-szerephez. Én például még azt tanultam, hogy a dramaturg nem szólhat hozzá a próbához, és nem beszélhet közvetlenül a színészekkel, csak a rendezőn keresztül kommunikálhat, hogy ne okozzon zűrzavart. Mostanában azt látom, hogy ezt már meghaladta az élet, és ennél egy oldottabb, párbeszédesebb forma kezd kialakulni. Egyébként attól, hogy egy dramaturg elkezd rendezni, még nyugodtan maradhat dramaturg is meg bármi más, szerencsére ma már ezek a szakmák összefolynak.

R: Hogy fiatalokkal dolgozol, az szándékos, vagy csak így alakult?

KP: Mindig borzalmasan nyomaszt, hogy a nehéz körülmények között mit várhatok el a többiektől, nyilván fiatalabbakkal szemben kevesebb bennem a lelkifurdalás. Elsősorban a pénztelenségre és az éjszakai próbákra gondolok. De az a legnagyobb élmény, amikor generációk dolgoznak együtt. Például A negyedik kapuban, ahol a három huszonéves mellett ott volt Fodor Tamás, Nagy Zsolt és Tóth Ildikó. Ilyenkor megrázó tartalommal telik meg az a közhely, hogy a fiatalság nem életkori kategória.

R: Azt gondoltam, a fiatalok másfajta világlátása inspirál.

KP: Mivel folyton bent vagyok az egyetemen, ez a természetes közegem. Sokszor érzem azt, hogy nehezebb a saját korosztályomból kommunikálni valakivel, mert kevésbé vagyok arra kondicionálva.

R: Társulatvezetőként és művészként a helyeden érzed magad? Elég tered és lehetőséged van arra, hogy dolgozni tudj?

Fotók:
Fotók: Mónus Márton

KP: Most úgy tűnik, az van körülöttem, ami leginkább illik hozzám. Ha előadást akarnék csinálni, nem hiszem, hogy máshol szeretném, és a Trafó meg a FÜGE részéről minden lehetséges támogatást megkapunk.

R: Arra is utaltál előbb, hogy azért dolgozol fiatalokkal, mert ők akkor is jönnek, ha nincs pénz. Azért ez nem hangzik túl biztatóan.

KP: Bemegyek nagyszerű színházakba, látok remek színészeket, lenyűgöző előadásokat, elégedett nézőket, és nem tehetek róla, folyton eszembe jut a régi, nyugat-berlini állatkert, ahol mi, a vasfüggönyön átlibbent, büszke magyarok döbbenten és megalázottan bámultuk, ahogy azok a gyönyörű gorillák unottan rágcsálják az ananászt. Talán el se hiszed, de akkoriban nálunk még nem lehetett kapni ananászt, ugyanolyan hiánycikk volt, mint a szabadság. Arra a botrányos igazságra célzok most, hogy sajnos igaz, hogy minél rosszabb, annál jobb, mármint a kultúrának, nem nekünk. Nem szeretném ezzel cinikusan felmenteni a pályák és remények, az emberi szolidaritás aljas elpusztítását. Viszont aránytalanul sokat panaszkodunk és sajnáljuk magunkat, pedig Pest még mindig egy sziget, teli lendülettel és lehetőséggel, kiemelkedve a botrányos magyar valóságból, aminek szennyes habjai már-már a lábainkat mossák, és olyankor hisztériásan felsikoltunk. Tisztelet a kivételnek, de még mindig túl sok a pénzünk.

Szerző: Puskás Panni