Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

FEJEST UGRIK A NYÚLÜREGBE

Kaliforniai rémálom
2018. aug. 22.
A Valami követ rendezőjének új filmje lenyűgöző tévedés, amit még a cannes-i cinefilek is döbbent katasztrófaturistaként néztek végig. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.
Szerettem volna szeretni ezt a filmet. És még csak nem is azért, mert az a David Robert Mitchell rendezte, aki a Valami követtel friss vért injekciózott a horrorfilmbe, a The Myth of the American Sleepoverrel pedig megcsinálta a legőszintébb amerikai kamaszfilmet, amióta Richard Linklater átengedte másnak a terepet. Mitchell a tengerentúli független színtér immár két filmmel beváltott ígérete, aki jó érzékkel kaparja felszínre a csillámló külső mögötti egzisztenciális horrort, az egyedülléttel, megcsalatással, elmúlással kapcsolatos félelmeinket – és fűszerezi mindezt fanyar humorral, újszerű csavarokkal és elismerésre méltó filmtörténeti tudással.

Sokkal inkább azért volt szimpatikus a cannes-i versenyprogramban debütált Kaliforniai rémálom, mert valami mással, valami merésszel próbálkozott a szabványfilmek Amerikájában. Az ambíció nagy, a stílus pedig relatíve egyéni: napsütéses noir Los Angelesben, a szórakoztatóipar fellegvárának groteszkre görbített tükre. Szatíra morbid humorral és a szabályokat szembeköpő sztóner hőssel, aki tojással tömi be a suhancok száját, amiért péniszt firkáltak a kocsijára. Sam (a higanymozgású, kócolt hajú Pókember, Andrew Garfield) amúgy se magánkopó, csak a tömegkultúra meg a bikinis csajok iránti megszállottsága miatt kezd nyomozni, mikor eltűnik a szomszédból az a kalapos szöszi, akibe előző este belehabarodott.

S hogy mi kerekedik ki ebből? Meglepően és talán túlságosan sok minden. Hollywoodi kisokos, borzongató városfilm, szemöldökráncolós füves vígjáték – de leginkább egy olyan hóbortos detektívnoir közel két és fél órában, amilyet Robert Altman abszolvált A hosszú búcsúval, amiben nehezebb volt megetetni Philip Marlowe macskáját, mint kinyomozni a gyilkost. Ahol nem a megfejtés volt a fontos, hanem a csetlés-botlás, amíg az ügyet felgöngyölítik – és a bizarr látomás, ami közben Amerikáról körvonalazódott. Csakúgy, mint a Kaliforniai rémálomban, amit sokáig szórakoztató nézni, ahogy egy hagymázas rémálom is szórakoztató, ami nem azzal rémiszt meg, hogy csuklyás gyilkos lopakodik a sarkon, hanem azzal, hogy az otthon válik benne otthontalanná, és elcsúszik minden – a helyek, az arcok – pár centiméterrel, és nem ismerünk rá arra, amit amúgy ismerni vélünk.

Mitchell ennek a bőr alá kúszó nyugtalanításnak a mestere: ezt bizonyította már a Valami követtel is, ami azzal a levakarhatatlan érzéssel paráztatott, hogy valaki folyamatosan követ minket. Annak a filmnek a trükkje egzisztenciális volt: nem egy őrült sorozatgyilkos fenyegette a fiatalokat, akik szex közben passzolták át egymásnak az átkot, de még csak nem is az AIDS vagy a nemi erőszak traumája, ahogy azt egyesek éles szemmel kielemezték a filmből, hanem maga a két lábon járó, elkerülhetetlen halál. Sajátos variációja volt ez a felnövés-filmnek, amelyben az ártatlanság elvesztésével és az elmúlás gondolatával kellett szembenéznünk, amikor lecsupaszított, tébolyult testek, ráncos nagymamák és kétméteres óriások képében vigyorgott ránk a halál.

Ha jól olvastam a sorok között, a Kaliforniai rémálom is erre a mitchelli gondolatra rímel, csak itt a halál helyett azzal kéne kibékülni, hogy az életet átszövő rejtélyeket sosem lehet maradéktalanul felfejteni. Nem tudjuk meg, mit károg a szomszéd papagája, és ha értelmet akarunk csiholni a gazdagok titokzatos összeesküvéséből, akkor sem lesz egyszerű a dolgunk. Pedig Sam mást se szeretne: gyakorlott összeesküvés-hívőként úgy sejti, a tömegkultúra szinte minden termékében, filmben, popslágerben, müzlis dobozban rejtett üzenetek találhatók. És ő legalább annyira szeretné ezeket az üzeneteket kibogarászni, hogy megértse a világ rendjét, mint megtalálni a bájos szöszit, akivel osztozott egy romantikus jointon.

Bár ne tenné. A Kaliforniai rémálom ugyanis csak addig izgalmas, amíg nem tudjuk, mire megy ki a játék; amíg abban sem vagyunk biztosak, hogy van-e itt rejtvény, amit meg kell fejteni. Épp az benne az újszerű, hogy a célirányos detektívtörténetekkel ellentétben nem a megoldásról, hanem a mindig tovább bonyolódó, egymással talán összefüggésben sem álló enigmákról szól. És közben maga a film is egy rejtvénnyé válik, film- és popzenetörténeti idézetek, Nirvana-anekdoták, elegáns némafilmek, és temérdek Hitchcock-idézet kusza szövevényévé. Egy olyan rejtvénnyé, amit csak addig lehet élvezni, amíg fejtjük, mert amikor felkínálja a megoldást, csalódást kelt: ilyen sekélyes, hagymázas gondolatokért kár volt pazarolni az energiánkat.

Mitchellnek ugyanis csak a szórakoztatóiparról alkotott, szürreális vizuális koncepciója izgalmas, amelyben gótikus popzenekarok (Jézus és a Drakula menyasszonyai) uralják a slágerlistákat, temetőkben tartanak szabadtéri vetítéseket, és a szépségkultúra valami furcsa fétisimádattá alakul át. Lépten-nyomon bedob valami elszállt geget, megmagyarázhatatlan ötletet, hogy aztán gyorsan tovább araszoljon. Hiába oldódik meg a rejtély, a film egyre jobban szétesik, és öncélú, részegnek tűnő eszmefuttatásokba fullad, amik nem szórakoztató agymenésekkel, hanem elcsépelt teóriákkal szolgálnak. Hogy a kapitalizmus az ellene való lázadást is felzabálja, mert a tinikorunk slágereit is egy rejtett központban írják, a világ folyását pedig a pénzbe és szexizmusba belebolondult gazdagok kénye-kedve szabályozza. Ja, és a sikerért persze prostituálni kell magad – hogy máshogy, mint szó szerint.

Még a ’90-es évek végén készült egy szuper neonoir, Szigorúan bizalmas volt a címe, az egyik legemlékezetesebb motívuma pedig az eszkortszolgálat, amely híres filmsztárok, Marilyn Monroe-k és Veronica Lake-ek hasonmásait közvetítette ki a kliensekhez. A Kaliforniai rémálom ezt idézi, csak egy csavarral: ebben a Los Angelesben már a legalább egy sikeres filmet jegyző, de megélni abból nem tudó színésznőket lehet megvásárolni egy éjszakára. A Shooting Stars, az Üstökös eszkort pedig jól leírja ezt a másolat másolatát másoló filmet, amely magát is híres filmek, A hosszú búcsú, a Beépített hiba, a Szédülés, vagy a Mullholland Drive omázsaként fogalmazza meg. Mitchell fejest ugrik a szimulákrumok nyúlüregébe, hogy felrajzolja az önmásolásba végleg belezavarodott, a tehetséget aprópénzre váltó Hollywood portréját, de ő maga is belegabalyodik a szerteágazó utaláshálóba, és a bizarr részleteken felül semmiféle érdekeset nem halász elő annak mélyéről.

Persze, a cinefilek így is értékelhetik a tömérdek Hitchcock-idézetet, a Hátsó ablak pimasz parafrázisát, vagy a Bernard Herrmann szellemiségét feltámasztó, igézően régimódi kísérőzenét. Elmosolyodhatunk a Pókember-utaláson, a fordulatokat előrejelző plakátokon (Hogyan fogjunk milliomost?), és szimpatizálhatunk a Los Angeles utcáit veszélyövezetként felfestő, kacskaringós hosszúbeállításokkal, vagy a mindent átitató szürrealitással. De Mitchell így sem tudja fenntartani a figyelmet 140 percen keresztül, és bár az animált képregény-betéttől a flaszteren szétplaccsanó borz fura horrormotívumáig mindent bevet, filmje nem lesz több eszelős ötletek első blikkre érdekes, de hosszú távon inkább fárasztó füzérénél.

 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek