„A remete visszatér” fantáziacímű koncerten persze nem léptek fel remeték – viszont egyik előadott szerző sem panaszkodhatott az introverzióra való hajlam hiányára. Igaz, remete nem lett egyikükből sem, legfeljebb különc.

Danjulo Ishizaka

Az első különc Prokofjev volt – aki, mint tudjuk, partitúrái gyorslejegyzésére saját, személyre szabott notációs eljárást fejlesztett ki –; tőle egy kíséret nélküli két hegedűre komponált, kuriózumszámba menő darabot hallottunk: az op. 56-os C-dúr szonátát Alexandre Dimcevski és Ökrös Attila előadásában. Ez igen ritka hangszerösszeállítás – jószerével csak Bartók kevéssel korábban komponált, de a Prokofjev-művet nem befolyásoló 44 hegedűduójára gondolhatunk jelentékeny előzményként. A barokkos tételrend és a meglehetősen konzervatív nyelv egy végeredményben sok irányban kísérletező, üde hangvételű darabot rejt, amelyet érdekes volt Dimcevski és Ökrös választékos és áttetsző előadásában meghallgatni, de átütő élményt nemigen jelentett.

Nem úgy, mint az összes többi műsorszám.

A következő darab ugyanis Sosztakovics megrázó szépségű 8., c-moll vonósnégyese (op. 110) volt, amelyet egy erre az alkalomra összeállt együttes adott elő: Jurij Zsiszlin és Natalja Lomejko hegedült, Razvan Popovici brácsázott és Danjulo Ishizaka gordonkázott. Előadásuk az első pillanattól az utolsóig magával ragadó volt, s tökéletesen egymásra hangolódva szólaltatták meg Sosztakovics egyik legmélyebb s talán legmegrázóbban kitárulkozó alkotását, amelynek öt tételéből három Largo tempójelzésű, s amelynek tragikumát semmiféle felszabadult hangú „vörös farok” nem relativizálja. Nagyszerűen sikerült a gyors tétel részben diabolikus, részben groteszk világának felidézése, s a gyász hangjait is hitelesen, valódi átéléssel szólaltatták meg; különösen emlékezetes volt Ishizaka előadásában az a fenséges nyugalmú szakasz, amelyben a cselló legfelső szólamként játszott dallama mintha mégiscsak valamiféle vigaszt sugározna egy transzcendens magasságból.

A szünetet követően egy másik és egészen másféle felemelő és nagyszerű zenemű, Schubert „Lebensstürme” néven ismert, kései négykezes a-moll Allegrója (D 947) hangzott fel, Alexander Ullmann és José Gallardo tolmácsolásában. Egy kellően felhangolt zongorán bizonyára még jobban élveztük volna az előadást, amelynek során – az előzőleg hallott számmal ellentétben – azért hallhatóvá vált, hogy két nagyszerű, ám nem maradéktalanul összecsiszolódott, együtt lélegző művészről van szó. Nagyon tetszett a főtéma roppant súlyú akkordjaink tőszomszédságában az áttetsző és hajlékony játékra való képesség; s többszörös ízelítőt kaptunk Gallardo legendás, varázslatos könnyedségű nonlegato oktáv-skálameneteiből is.

Horti Lilla

Mindeme jelentős és sokszínű zenei élményeket káprázatos módon koronázta meg egy Poulenc-gyöngyszem, a Le bal masqué című „profán kantáta” (ha tetszik, cantata profana). Ebben a műben a sokarcú, újra és újra meglepetésekkel szolgáló és gyakran ellenállhatatlanul szellemes és elegáns komponista polgárpukkasztó arca mutatkozik meg. Nem is csoda, hiszen Poulenc és a szöveg szerzője, Max Jacob ugyanannak a többek között Picassót, Apollinaire-t, Modiglianit magába foglaló körnek volt tagja; Cocteau például mindkettőjük legközelebbi barátai közé tartozott. A Le bal masqué szövege színtiszta és csúfondáros szürrealizmus és dadaizmus, olyannyira az, hogy nincs is értelme összefoglalóan értelmezni: tulajdonképpen abszurd panoptikumról van szó, a nyelv lehető legkreatívabb dekonstrukciójával és újrahasznosításával fűszerezve. Poulenc, a 20. század legcsodálatosabb latin nyelvű motettái közé tartozó kórusművek szerzője pedig itt is elemében van, zenéjének szellemessége mindvégig nemes versenyt folytat a szövegével, s a music hallok és a cirkusz zenei világának anyagából is bőven merítve olyan koncentrált és igényes partitúrát hoz létre, amely Stravinskynak sem vált volna szégyenére.

A fesztivál vezetői nem haboztak a lehető legkiemelkedőbb előadókat felkérni a mű előadására. Horti  Lillán, a fesztivál „rezidens” énekesnőjén kívül a darabban fellépett – érdemes végigsorolni – Kelemen Barnabás (hegedű), Natalie Clein (cselló), Philippe Tondre (oboa), Klenyán Csaba (klarinét), Lakatos György (fagott), Nemes Balázs (trombita), Weisz Nándor (ütők) és Balog József (zongora), Jan Latham-Koenig lehengerlő hatású vezényletével. Horti Lilla nagyszerűen vette a lapot, éneklése nem csupán precíz és virtuóz, de ellenállhatatlanul humoros is volt – s ez elsősorban nem helyzetkomikumon alapuló, hanem tudatos és intellektuális humor volt. A többiek pedig kirobbanóan játszottak, különösen a négy fantasztikus fúvós és Balog József volt elemében. Kitűnő választás volt!