Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MEGINT JÓT BESZÉLGETTÜNK, LILIKA

Schaár Erzsébet (1908-1975) SCHAÁR + Válogatás Zimányi László gyűjteményéből / FUGA
2018. aug. 2.
Aki jó szobrászatot akar látni (vagy a mai köztéri bronz és fa viccekről azt hiszi, hogy komoly), menjen el a FUGÁ-ba, és nézze meg Schaár Erzsébet kiállítását. IBOS ÉVA KRITIKÁJA.

Schaár Erzsébet és Ország Lili barátok voltak. És nem csak ők ketten, a Vilt Tibor–Schaár Erzsébet-házaspár nagy társasági életet vitt, esténként vendégek gyűltek össze náluk, gyakran időzött ott például Körner Éva, Frank János, Berczeller Rudolf a képzőművészet oldaláról, Pilinszky János és Mészöly Miklós az irodalmi vonalról. Máskor Erzsébet ment Lilihez, s azok az órák egészen másképp teltek. Ilyenkor hosszan, némán, cigarettázva üldögéltek a festőnő kicsiny lakásában a heverő két legtávolabbi szélén. Aztán egyszer csak Erzsi felállt: „Megint jót beszélgettünk, Lilika.” – mondta búcsúzásképp, s távozott. (S. Nagy Katalin a szemtanúja volt.) 

Schaár Erzsébet műtermében
Schaár Erzsébet műtermében

A két művész élete hasonlóan pusztító múltban gyökerezett, innen az összekovácsolódás. Schaár Erzsébet a zsidóüldözések alatt végig hamis papírokkal bujkált Budapesten, Ország Lilinek a Kassáról Auschwitzba tartó tehervonatból sikerült megszöknie. Milyen érdekes, hogy még az emlékkiállításaik is összeértek, Ország Lili képeit tavaly láthattuk, Schaár Erzsébetnek idén rendeztek nagyszabású bemutatót a székesfehérvári múzeumban, és most ez az anyag érkezett Budapestre, a FUGÁ-ba.     

A könyvesbolton áthaladva, a kiállítótérhez közeledve elsőként azokat a fehér nőalakokat pillantjuk meg, amelyeket az 1970-es műcsarnoki tárlatban összeállt Utca című, 24 méteres (ma Pécsett látható) mű-együttesből ismerhetünk. „A lélekjárás fehérnél is fehérebb színe volt ez” – írta róluk anno Perneczky Géza. A fejek gipszből, a testek hungarocellből készültek, melyek mára anyagi valóságukban kissé megszürkültek, megsárgultak, de ez mit sem számít, mert a matéria öregedése mintha a mű természetes beteljesülése lenne. Hatásuk így is éteri, a figurák élet és halál mezsgyéjén lebegnek, az erodálás küszöbén. 

Főleg a termékeny 60-as évek alkotásai töltik meg a teret, azé az évtizedé, amikor Schaár egymás után valósította meg nem csak a saját, de a magyar szobrászat újításait. (A világért sem írnék korszakot vele kapcsolatban, nehogy utolérjen túlvilági hangja, s azt kapjam, amit a vele interjút készítő újságíró a távozása után: „Barom!… Nincs olyan betegség, hogy korszak!”) Szóval a terem két rövidebb végén ott áll egymással szemben egy-egy sokfigurás kompozíció, az egyiknek Kórus a címe, s 13 emberalak „röpköd” rajta a zenétől átszellemülten, míg a Székek című kisplasztikán két (néha három) apró bronzszék egymáshoz való viszonya bomlik ki lépésről lépésre a tisztes egymás mellett éléstől az összeakaszkodásokon és összeborulásokon keresztül a kölcsönös széttörésig. Az egyik mű csupa humor, a másik csupa bánat, ki tudja, utóbbi tán valóban a Vilt Tiborral kötött házasságának manifesztuma.

A kisplasztikák többsége építményszerű. Nyitott kapukban, boltívek alatt, erődítményként magasodó masszív falak között magányos (várakozó/ bolyongó) figurákat ábrázolnak. Sohasem egyformák, s bár a méretük kicsi, az egyedüllét szorongató kifejezései. Közöttük felbukkannak más világok is, például az ironikus hangú Nők bundában, melyben három piszkafa asszonyt vastagon hullámzó prémkabátjuk tesz láthatóvá, vagy a hosszan beteg apa megható szobrocskája, a Fotelben című, melyben a véznára fogyott alakot a saját, agyagformázó ujjai nyomával párnázta ki a művész.  

Tetszik a tárlat okosan fókuszált rendezése, a művek csoportosítása és elhelyezése, az első terem szobor-tengerében is hamar megtaláljuk a fonalat, mert a művek itt tényleg egymásnak felelgetnek. A terem két hosszanti szélén a méretre is nagy, a 60-as évtized legvégén alkotott művek kaptak helyet, bal kéz felől a már említett fehér nőalakok, jobbra pedig (a kisplasztikák során kikristályosodott) falak, ablakok – olykor figurával. Ami kicsiben megérint, ebben a méretben egyenesen megüt. Az Ólomfal, a Fal előtt és fal mögött című művekben egyszerre van jelen a líra és a dráma, az olthatatlan magány triviális és fenséges vetülete.  

Talán nem tévedek nagyot, ha azt gondolom, hogy a festészettel intenzívebb a kapcsolata a közönségnek, mint a szobrászattal. A képeket még a laikusok is viszonylag könnyen elhelyezik korban, s tudják, hogy mihez képest. A szobrászatban nehezebb viszonyítási alapot találni, pedig irányzéknak elég, ha a hazai köztéri művekre gondolunk. Nem hinném, hogy nagyon győzködnöm kellene a tisztelt olvasót arról, hogy a 60-as évtized naturális és/vagy heroikus figurativitásától mennyire elütnek Schaár Erzsébet individuális, építészeti elemeket szoborelemmé avató plasztikái, de még a portréi is! Pedig a lehető legklasszikusabb alapokról indult, hiszen a főiskolán Kisfaludi Strobl Zsigmond volt a mestere. Meg is tanult mindent, legkorábbi szobrai, például a Gyerekfej 1926-ból a lehető legtökéletesebb harmónia- és formaérzékről tanúskodnak.

A képek forrása: FUGA
A képek forrása: FUGA

Csak jó húsz év múlva tért vissza ehhez a műfajhoz, portréiból pompás, bő sorozat látható a belső teremben. Hatalmas megkönnyebbülés a sok lyukas vagy halott szemű, karót nyelt köztéri mellszobor után itt olyan térbeli arcmásokkal találkozni, amelyek nem egyszerűen „hasonlítanak” (persze nem azzal a kínos, ámbár eredménytelen igyekezettel, ahogyan a legújabb, bűnös mennyiségű köztéri emlékmű hibernálja a modellt), de az alany legmélyebb emberi (tehát nem közéleti) személyiségét láttatják. Benedek Marcell bölcs és megértő, az impulzívan mintázott Bartók- és Kodály-fejekben mintha a zene lüktetne, Petőfi hetyke és magabiztos, „lángolóra” formázott büsztje olyan türelmetlenül foglalja el a teret, mint az élete, Psota Irén még bronzba öntve is harsány, portréja a jellem- és karaktermegragadás jókedvű remeke. 

Rengeteget köszönhet a modern magyar képzőművészet Schaár Erzsébet formabontó tehetségének, rendhagyó anyaghasználatának. Például azt, hogy a 70-es évektől a magyar szobrászok körében (is) egyre fontosabb anyaggá vált a gipsz (gondoljunk csak Jovánovics György és Melocco Miklós munkáira), hogy földközelbe tette az alkotást, s az épített konstrukciókkal meghonosította a térinstalláció műfaját. Schaár azzal, hogy fizikailag és eszmeileg kitágította a szobormű tartalmi kereteit, az értelmezés újfajta lehetőségeit hívta életre, s ez által, nem mellékesen, a néző számára létrejöhetett a befogadás közvetlen, szubjektív élménye. 

Hogy Schaár Erzsébet életműve hogyan, milyen stációkon át teljesedett ki, arról a Zimányi László tulajdonában lévő, a FUGA könyvesbolt-irodájában, kvázi lakás-műgyűjteményként berendezett kísérő tárlat ad fontos információkat. Erről, vagyis a művek önfejlődéséről még hosszan lehetne értekezni, de ez kizárt, hisz’ akkor nem úsznánk meg a korszakolást, amiről meg tudjuk jól, hogy Schaár Erzsébet szerint marhaság. 

A kiállítás megtekinthető 2018. augusztus 27-ig.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek