1944. március 19-én a hetvenkét esztendős Heltai Jenő naplóírásba kezdett. A történelem meg egy előző évi kartörés által tétlenségre kárhoztatott és a nyilvánosságból kiszorított író (egyszersmind volt színházigazgató és könyvkiadó, a Magyar Színpadi Szerzők Egyesületének meg a Színpadi Szerzők Világegyesületének hajdani elnöke) természetesen korántsem véletlenül éppen Magyarország német megszállásának napján szánta rá magát erre a tevékenységre. Dokumentálni kívánt egy tragikus történelmi végjátékot, amelyet mindazonáltal ő maga és kiterjedt baráti-ismerősi körének legtöbb tagja is gyorsabb lefolyásúnak és sokkalta kevésbé véresnek remélt és becsült az utóbb a valóságban lezajlottnál.

 

Az elkövetkező egy évben Heltai lelkiismeretesen feljegyzett a naplójába minden hírt, álhírt és rémhírt, s feljegyezte a legsötétebb rémhíreknél is rémesebbnek bizonyuló valóságot is. Naplójegyzetei nyilvánvalóan ebből a szempontból is izgalmasak és forrásértékűek, ám azt azért nem állítanánk, hogy Heltait olvasván gyökeresen mást és újat tudhatnánk meg Budapest 1944-45-ös kataklizmájáról – amennyiben korábban foglalkoztunk már ezzel a témával. Lehet, tévedek, de megkockáztatom, a Heltai-napló igazi érdekességét és egyszersmind fontosságát másban lehet felismerni: Heltai Jenő rendkívüli személyiségében és világlátásában. Az egymás után sorjázó bejegyzések ugyanis a józan ész, a sohasem szenvelgő, sőt olykor egyenesen kegyetlen vagy épp kaján reflexió és önreflexió megőrzésének bámulatos bizonyítékai. Valamint tanúságai az életkorra és a történelmi korra egyaránt rácáfoló (majdnem) kifogyhatatlan humorérzéknek, amely a futtában elhullajtott szóviccektől a groteszk vagy bohózati helyzetek fölismeréséig a legkülönfélébb szinteken és minőségekben jelenik meg a Négy fal között lapjain.  

 

„A veszendő kedély ragyogása” – jellemezte Heltai stílusát és írói világát pár évtizeddel korábban Kosztolányi Dezső, s ez a háborús és ostromnapló mintha a veszendő létre rácáfoló kedély ragyogását tárná elénk – a legváratlanabb közegben. Merthogy másként aligha értékelhetnénk a bezúzásra ítélt életmű megalkotójának legfentebb, a címben idézett szóviccét, vagy akár azt, ahogy a magyar nyelvet heves szerelemmel szerető Heltai – az ostrom és a pincelét legnehezebb óráiban! – derűsen rácsodálkozott az alábbi gyermekszájra: „A 7 éves kis Gabit megkérdeztem, jóllakott-e az ebéddel. Azt felelte: »Nem laktam jól, rosszullaktam.«” (1945. január 8.)

 

S mindez korántsem az önvédő fél-szenilitás gyermekded mórikázása volt a szivarjait akkurátusan számon tartó Heltainál. Merthogy mindeközben kíméletet nem ismerve vizsgálta a környezetét: őszintén írva az üldözöttek és rejtegetőik között megtapasztalt, a hálát és a hősiességet átszínező/felülíró ellenszenvekről, de éppígy az üldözöttek mély megosztottságáról, akár egyetlen családon belül is. S hogy a könnyebbik utat sosem kereső reflexiói milyen mélyen hasítottak bele a legkülönfélébb érzékenységekbe, annak érzékeltetésére legyen elég néhány mondat az 1944. május 18-i bejegyzésből: „…a magyarországi zsidó azért olyan hitvány, mert hitvány a magyar úr is. Nem az a baj, hogy a zsidó nem asszimilálódott, hanem az, hogy túlságosan asszimilálódott. A szegény zsidót éppen úgy lenézte, ahogy a magyar középosztály meg a dzsentri. A zsidó bűnök elsősorban magyar bűnök.”

 

Nem zsidó és nem is magyar öngyűlölet ez, inkább egyfajta minden irányban illúziótlan ítélet, s ugyanilyen józanul mérte fel Heltai a saját személyes kitaszítottságát is: "Noha soha semmi közöm nem volt a zsidósághoz, és vele semmi közösségem, mégis örökké éreztem azt, hogy zsidó vagyok, és ez mindig nyomott és bénított. Fiatal koromban még mertem magyarnak érezni magamat, ostobán büszke voltam rá. Később semminek sem éreztem már magamat, se magyarnak, se zsidónak, legföljebb olykor-olykor nagy ritkán embernek. Ma már annak sem, legföljebb növénynek." S az 1944. április 5-i bejegyzés így folytatódott, a világra és önmagára kimért gúny csattanója gyanánt: "Megjött a sárga csillag, 1 pengő 50 fillér az ára. Nem szép. Fölvarrtuk."

 

Heltai az általános üldöztetés, a folytonos életveszedelem heteiben és hónapjaiban sem mondott le az öngúnyról és az önkritikáról – az önsajnálat javára. Miközben visszatérően restelkedett élete "szégyene", vagyis a János vitéz dalszövegei miatt, ilyen és ehhez hasonló mondatokban tette mérlegre egész életművét és literátori-magánemberi irályát: "Végérvényesen megállapítottam, hogy tapintatlan, ostoba és patetikus és pózos ember vagyok. A pátosz írásaimból ragadt rám, be kell ismernem, hogy az a kritikus, aki írásaimban ezt a pátoszt fölfedezte, fején találta a szöget. Ez részint líra, részint a humor eszköze volt nálam, mindaddig, amíg a lustaság következtében rutinná és modorrá süllyedt. Mind kevesebbet gondolkozok, nem gondolom végig a dolgokat, ennek következménye az, hogy hallgatás és fecsegés között imbolygok ide-oda. Kedvenc szórakozásom a baklövés." (1944. augusztus 26.)

 

Saját pózának folyamatos leolvasása még a vészkorszak közepette sem szünetelt tehát – részeként Heltai illúziótlanságában is kiegyensúlyozott, és majd’ mindig mélyre hatoló, általános reflexiójának. Az író, akiről Karinthy hajdan nem minden alap nélkül állapította meg, hogy "mindig a nagy és égető problémák közelébe kacérkodott, s soha egy pillanatra nem égette meg magát, s nem vált problematikussá", a légópincében dekkolva a gyermekek játékát figyelve ráismert a céltalan, az automatikusan ismételt mozdulatok örömére. És ez csak egy a seregnyi lényeglátó megállapítás közül, amelyek hol a szemérem és az erkölcs szabályainak felmorzsolódását, hol a személyes gyász rutinszerűségének és földolgozhatatlanságának kettősségét írták le. Részben a naplójegyzetekben itt-ott koncipiálódó, de utóbb soha meg nem születő regény számára gyűjtve az adalékokat: a neveket, a motívumokat meg a nagyon is emberszagú konfliktusokat.

 

A legkedélyesebb pesszimista, egyszersmind a legillúziótlanabb optimista életszerepét bizonnyal nem 1944-ben öltötte magára Heltai Jenő. Nem is vetette le az ostrom végeztével. S ez a rezzenetlenül megőrzött önazonosság alighanem sokkal fontosabb, mint az a – jelenkori olvasót okkal megdöbbentő – fanyar érzéketlenség, amellyel Heltai az orosz katonák által "megünnepelt" lányokról és asszonyokról írt a Négy fal között több helyén is. Mert hát, ne kerteljünk, annak nincs a jelenkor ítéletével összebékíthető értelmezése. Igazán nem ezért szeretjük Heltait. De szeretjük. A naplójegyzetei olvastán alkalmasint még jobban is, mint eleddig.