A Bonnie és Clyde-hoz hasonló musicalek legfőbb hátulütője, hogy a giccsességgel olykor-olykor okkal megvádolható műfaj alkotói csillogó-villogó produkciót csinálhatnak egy poros gengsztersztoriból. Ez azonban korántsem így volt a Városmajorban. Az előadásnak ugyanis atmoszférateremtő eleme volt a helyszín: a kevéssé patinás jellegű sátorszínpad, amelyben rögtön időutazónak érezheti magát a látogató.

 

Ódor Kristóf és Litauszky Lilla

Harangi Mária rendezése is ebbe a hangulatba kapaszkodott: a színpad egy egyszerű, de annál hasznosabb forgószínpad két felfelé vezető ösvénnyel, amely alá hol börtöncellák, hol borbélyüzlet, fodrászüzlet vagy bank kerül. Nagy Viktória díszlete tehát a musical legfőbb motívumát ragadja meg: a meredek felfelé törekvést, amelyet aztán minden átmenet nélkül zuhanás követhet. (A felfelé vezető ösvénynek hirtelen, mintegy két méterrel a színpadszint felett vége szakad.) A világításnak ugyan időnként keresztbetett a sátor viszonylag alacsony belmagassága, de a koreográfiának (Cortés Sebastián) kifejezetten hatásos tömörséget adott a kisebb tér.

 

Egressy Zoltán magyar dalszövegei remekül illeszkednek a zenéhez, cseppet sem erőltetettek, a szerző a közhelyeknek sem enged. (Egyetlen anakronizmus üti meg a fülem a prózai részben, amelyet Hubai Gergely fordított a színlap szerint: Clyde egy „színesbőrűtől” tanult ukulelézni, hangzik el az egyik prózai részletben. Hát még jó, hogy nem afroamerikaitól. Hadd kárhoztassák az amerikaiak Mark Twaint négerdzsimezésért, nekünk nem kell úgy tenni, mintha a jenkik mindig ilyen szépen beszéltek volna a feketékről.)

 

De vajon megcéloz-e Harangi rendezése mélyebb tartalmat a következő szlogenszerű szinopszistól eltekintve: „Fiatalok, szerelmesek, és – gyilkosok”? Nem, de nem is tekinti feladatának. Frank Wildhorn és Don Black alkotása egyenesen szerelmes a vagabund bűnöző pár történetébe, akiket persze jóadag romantikával tálal. Akit az érdekel, hogy micsoda szegénység dúlt akkoriban Amerikában, olvasson Steinbecket. Bonnie és Clyde nem a kor áldozata volt, nem is a sanyarú gyermeksors vagy a szegénység kárvallottjai: egyszerűen csak egomániás gengszterek. Autókat akarnak, címlapsztorit. Ezek a kölykök csak sztárok szeretnének lenni. Szerelmesek magukba, és elvárják, hogy a közönségük is szerelmes legyen beléjük.

 

Ódor Kristóf (Gálos Mihály Samu fotói. Forrás: Budapesti Nyári Fesztivál)

És ez többnyire sikerül is. Ahogy a vetített háttér is csak jelzésszerű, a történet hátterében húzódó (sejhető?) mélyebb valóság sem hangsúlyos. Viszont kiváló karakterekkel találkozunk, és az, hogy ezek interakciója végig működik, eleven, sodró jeleneteket hoz létre, a rendezés és a színészek érdeme, akiknek többsége egyetemi hallgató a Színművészetin. Litauszky Lilla jövőre végez, de éppen az teszi kiváló Bonnie Parkerré, hogy csiszolatlan, harsány és tiszta hangon énekel. Ódor Kristóf is fiatal, idén harminc, tavaly óta a Centrál Színház tagja; Clyde szerepében ő a belevaló gyerek, akinek minden cselekedete gúny, fricska, de véresen komoly. Lám, még életét is adja azért, hogy a világ arcába röhöghessen. A többi szereplő a két főhős viszonylatában jelenik meg. Buck (Imre Krisztián lendületes karaktermegformálásával) hűséges és odaadó, aki képes arra, amire Clyde nem – az önfeláldozásra. Blanche a vallási előírásokhoz ragaszkodó, cseppet sem laza lány, épp ellentéte Bonnie-nak: Bori Réka alakításában humoros, szerethető. A musicalek szinte kötelező eleme, a női hármas most valódi karaktereket és nagyszerű énekhangokat szerepeltetett Széles Flóra, Czvikker Lilla és Nagy-Bakonyi Boglárka személyében.

 

Hálátlan szerep Ted Hintoné (Hajdu Péter István), akinek a számai inkább visszahúzzák a cselekményt, de valódi ellenpólust nem képvisel. Ez nem a színész hibája, egyszerűen a karakter klisés. A lelkész szerepében Borsi-Balogh Máté viszont eksztatikus energiát hoz létre a színpadon a hatalmas hangjával, szerencséje, hogy rockos számaira igazán jó magyar szöveg készült.

 

Bonnie és Clyde végül elautózik a naplemente felé. Nem látjuk a halálukat – bár a darab utal rá már az elején –, mert nem halnak meg. Legendát gyártottak magukból.