Krusovszky Dénes: Akik már nem leszünk sosem
2018.08.01.

Krusovszky regénye azoknak a műveknek a sorába illeszkedik, melyek a történelmi múlt dicstelen eseményeit beszélik ki. MODOR BÁLINT KRITIKÁJA.

A Mészölyön és Nádason iskolázott olvasó talán túlságosan is kerekdednek találhatja Krusovszky Dénes korábbi novelláskötetének, A fiúk országának egyes tematikáit és poétikai eljárásait (impresszionisztikus hasonlatokban gazdag, mégis finomra stilizált élőbeszédre emlékeztető nyelvét) regényformába transzformáló  Akik már nem leszünk sosem című, a könyvhétre megjelent regényét. Különösen, ha Nádas Péter ’87-es, szintén betétregénnyel és kommentárral operáló nagyregényére, az Emlékiratok könyvére gondol, mely Krusovszky regényéhez hasonlóan, de egy egészen más akusztikai közegben hordozott fontos politikai üzenetet az ’56-os forradalom kapcsán. Míg Nádas elliptikus, szabálytalan pályán mozogva nagy torzót hozott létre, addig Krusovszky kínosan ügyel arra, hogy a megszakítottságok ellenére, takarékos információadagolással hézagmentesre dolgozza – épp úgy, mint a novelláiban – először az olvasó, majd ez elbeszélő tudatában a regény eseményeinek láncolatát.


A két prózakötet között megjelenő Elégiazaj című verseskötetének A vadállat nyár című versében így ír: „Volt, hogy a távcsövet megfordítva / emeltük a szemünkhöz, / csak szűnjön ez a kínos közelség, / ez az elviselhetetlen otthonosság, / ám egyre élesebbé vált minden. / Régi tekintetünk hártyáit, / mint egy hámozókés, kíméletlen / rétegekben húzta le rólunk az idő.” Talán nem is figyelnénk fel erre a versre, ha a regény megjelenését követő nyilatkozatokban, legutóbb a Literán megjelent interjúban Krusovszky rendre nem arról beszélt volna, éppen úgy, mint az első prózakötete kapcsán, hogy az idő érdekli: „Én tulajdonképpen azért kezdtem el a regényírással foglalkozni, mert az idő érdekelt. Arra gondoltam, hogy az idő, és az időben való létezés ábrázolására mégiscsak egy nagyobb fajta regény tere nyújtja a legjobb lehetőséget. Ahhoz, hogy a történelmi idő, és ezen belül a személyes idő különféle, egymásra feszülő rétegei láthatóvá váljanak, kell egy ilyen hely. Valamiféle külszíni fejtésként képzeltem ezt el, és hát azt sem lehet egy szűk térben megoldani.” Bár a költőként induló Krusovszky költői pályáját nem említi, de előbb a lírától a próza, majd a regény kapcsán a kisebb epikai műfajoktól a nagyobb lélegzetvételűek felé történő elmozdulását magyarázza az idő és az időben való létezés ábrázolásának vágyával. Vagyis a regény kapcsán elmondhatjuk, hogy a régi tekinteteket többszörösen is játékba hozza az eltűnt idők nyomába eredő elbeszélő, hogy az erre figyelmes olvasók, ha nem is kíméletlen rétegekben, ha nem is távcsövük megfordítva, de mindenesetre élesebben lássanak.

A regény nosztalgikus címe, Akik már nem leszünk sosem is utal arra az időbeli szakadékra, amely régi tekintetünk és a jelenlegi között megképződik, ez a jelentés árnyalódik, mikor kiderül, hogy a regényen belüli betétregényben is címként, méghozzá egy eszkatologikus jelenetet ábrázoló kép ironikus címeként jelenik meg. A képen egy kis zárt közösség, a betétregény szereplői foglalnak helyet az idők végén rendezett végső vacsorán, éppen úgy, mint Pilinszky Egyenes labirintusában, ahol nincs első és utolsó vendég, vagy éppen úgy, mint Emir Kusturica Underground című filmjét záró, eszkatologikus, darabokra szakadó jugoszláv lagziján. Az ironikus címadás, mely a kép tulajdonosától származik, aki így a kép keresztény-misztikus ikonográfiáját elérhetetlen utópiaként, örökre megközelíthetetlen sorslehetőségként értelmezi, vagyis a cím jelentéstartományát meghosszabbítja a múltból a jövőbe. A keretregény explicit és a betétregény implicit elbeszélője, Lente Bálint a regényzárlat költőien banális bölcsességében talál ideiglenes nyugvópontot a frissen szerzett traumatizáló tudás keltette érzelmi felindulásban: „Amire nem került sor, amit nem vettem észre, amit túl későn tudtam meg, a maga módján semmivel sem valószerűtlenebb, és semmivel sem kevésbé az enyém, mint amiket eddig az életem részeinek hittem. Akik már nem leszünk sosem, épp annyira mi vagyunk, mint akiknek hisszük magunkat.”

Ezt a bölcsességet húzza alá a kötet Borbély Szilárdtól („Ha mást teszek Ki volnék akkor most / Ki volnék most akkor Ki volna az / Ha nincsen most velem akkor ki ott volt”) és Tom Wolftól származó („I have to see a thing a thousand times before I see it once.”) mottója, és mintha az ajánlás is erre utalna. Nem csak Lente ideiglenes nyugvópontja a kötet zárlata, hanem regényírói indulata is, amelyben azoknak állít emlékművet, akik mi talán már nem leszünk sosem, de a föld alóli kopogtatásukkal, hiányukkal mégis meghatározzák azt, akik vagyunk. Így az ő megismerésük, a történetük rekonstrukciója végső soron az önmegismerésünket szolgálja.

Lente Bálint emlékművét a regényben megjelenő a történelmet meghamisító, egyneműsítő vagy épp hamis nosztalgiára építő, emlékművekkel szemben hozta létre. Ez attitűdváltást jelent a képzőművészetekre fogékony költőnél, aki az Elégiazaj című kötetében megjelent Csengery utca, ott érjen el című versében így ír a generációjáról: „elszántak lettünk a céltalanságban”. Az attitűdváltás Lente önreflexiójában is megfogalmazódik éppen egy emlékmű nézegetése közben: „Ahogy az országban elkezdtek megjelenni a hasonló emlékművek, eleinte még tényleg jóízűen lehetett nevetni rajtuk. Amikor aztán észrevettük, hogy már mindenhol ilyenek állnak, kiderült, mégsem olyan vicces az egész. Most pedig végre azt is tudom már, kik állítják őket: mi magunk.”

Krusovszky folyamatosan többes szám első személyben fogalmaz, vagyis nem pusztán egyéni, hanem közösségi felelősségről beszél, mégpedig a legtisztábban a Lente által elbeszélt betétregényben, ahol a tüdőszanatórium betege, ha úgy tetszik, dzsinnje kiereszti a palackból (vastüdőből) a dicsőséges ’56-os forradalom pogromba hajló dicstelen jelenetét, melyet kitörölni igyekszik a pogrom helyén felállított, a forradalom angyali tisztaságát jelképező emlékmű. Ezzel Krusovszky regénye azoknak a műveknek a sorába illeszkedik, melyek a történelmi múlt dicstelen eseményeit beszélik ki. Legutóbb Závada Pál az Egy piaci napban és Zoltán Gábor az Orgia és a hozzá szorosan kapcsolódó Szomszéd című könyveiben kísérelt meg hasonlót. Zoltán Gábor külön, heterogén könyvet szentel az Orgia keletkezéstörténetének, a regényírás kapcsán felkutatott dokumentumoknak és a regénybe nem kerülő tanulságoknak, addig a Krusovszky-regény poétikájában ezek a különböző elemek rétegződnek egymásra, egy szinte hézagmentesre csiszolt regényben.

Lente Bálint figurájában egyszerre van jelen az a szégyen, mely megfogalmazódik A csontkápolna című vers beszélőjében, Rint emlékművével való találkozás során:

„Ugyanúgy tartottam kezeimben
a fényképezőgépet, mint bárki más,
és akkor sem mondtam, hogy gyere innen,
mikor az idegenvezető végre elhallgatott.

Nem gondoltam a negyvenezer
 ember közül egyre sem, akiknek a csontjait,
 František Rint rideg ornamentika alapján rendezte el.
Addigra már porig alázott giccsességével puszta létem”

Az emlékműállítás gesztusával nemcsak a képet néző versbeszélőt idézi meg, hanem magát a mestert, František Rintet is, aki Krusovszky előző prózakötetének utolsó novellájában az életnek és a halálnak állít emlékművet. A fiúk országának lakóiból csetlő- botló férfiak lesznek, akik már nemcsak a céltalanságban, hanem művészetükben is elszántak és politikusak. Mintha éppen az országuk (mi magunk) miatt kényszerülnének rá erre.

Szerző: Modor Bálint
Szerző:  Krusovszky Dénes,  Cím:  Akik már nem leszünk sosem,  Kiadó:  Magvető Kiadó,  Kiadás éve:  2018,  Oldalszám:  480 oldal,  Ár:  3999 Ft