Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A TÁNC EREJE

The Great Gatsby / Margitszigeti Szabadtéri Színpad, Budapesti Nyári Fesztivál
2018. júl. 15.
Lehet a nagyszabású balett-show műfaját szeretni, vagy nem szeretni, de a The Great Gatsby című produkció profizmusához nem fér kétség. DOHY ANNA ÍRÁSA.

Dwight Rhoden rendező-koreográfus és több társulatból összeállított, nemzetközi csapata sodró lendülettel és pazar látványvilággal állította színpadra F. Scott Fitzgerald népszerű regényének balett változatát, melyet július 6-án és 7-én láthattak a nézők a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon. A giccs persze giccs marad, és a túlzások sem hiányoztak a produkcióból, de aki Baz Lurmann filmjén felbátorodva váltott jegyet az előadásra (melyet ugyancsak nem lehet a mértéktartás vádjával illetni), azt nem érte csalódás.

Az előadást mindenekelőtt Gatsby (Denis Matvienko) férfiasan markáns arcéle uralja. A portré, melyet már a metróaluljárók plakátjairól is jól ismerhet a közönség, hatalmas kivetítőn köszönti az érkező nézőket. Mintha nem is színházban, hanem moziban ülnénk: a színpad felett magasodó grandiózus vetítővásznon sorra mutatkoznak be a történet főszereplői, pazar grafika és méltóságteljesen lüktető dallam kíséretében. Konstantin Meladze zenéjének öblös hangjai végiggördülnek a több ezer néző feje felett, miközben a színpadra megérkeznek a táncművészek, és kezdetét veszi a show.

A szereplők alapos bemutatása ellenére nem árt ismerni a történetet, mert a koreográfia (noha pontos, egyszerű jelzésekkel kommunikál) nagyobb hangsúlyt fektet a táncra és a konfliktus kidolgozására, mint a történet részletes, pantomim-szerű elmagyarázására. De az alapvető viszonyok még annak is tiszták lehetnek, aki nem olvasta a könyvet, vagy nem látta valamelyik filmfeldolgozást: a színpad két szélén két emelvény magasodik, érzékletesen szemléltetve a Gatsby-t egykori szerelmétől, Daisy-től elválasztó távolságot. A két emelvény közti térben zajlanak az események, itt kavarog a pénz és alkohol mámorától megrészegült banki hivatalnokok és a féktelen tombolásban öntudatát vesztett arisztokrácia forgataga. Hullanak a bankjegyek, eldurrannak a méteres pezsgős üvegek, miközben drogos látomások lassan deformálódó képei lebegnek a New York-i káoszban a kissé még elveszett író és mesélő, Nick feje felett. A látványt időről időre egy zölden foszforeszkáló, hatalmas holdfogyatkozás uralja, emlékeztetve a történet tragikus végkifejletére, amely baljóslatú végzetként rohan a főszereplők felé.

Az előadás táncanyaga összetett, a dramaturgia vágtázó tempója ellenére minden szólista lehetőséget kap kifejteni karaktere egyéni, csak rá jellemző mozgásnyelvét. A koncepció nem zárkózik be a klasszikus balett világába. Noha az előadás gerincét a hosszú, elegáns vonalakat húzó végtagok és a gravitációt tagadó testek adják, töredezett mozdulatok és akrobatikus elemek is megjelennek, ha a történet és a karakterek konfliktusa indokolja. Kiemelkedő pillanat például Wilson (Ivan Zhuravlev), a feleségét gyászoló munkás tánca, aki mereven előre nyújtott végtagokkal, a balett ideáljának szinte minden ponton ellentmondó mozgással fejezi ki veszteségét.

Minden pillanatban főszerepet játszik a tánc, a kiegészítő elemek (a hipnotikus vetítés, a fények, kellékek és a színpad indusztriális építményei) csupán támogatják, kiemelik a tánc erejét, segítik az értelmezést, de nem veszik át az irányítást. Kiemelkedő ebből a szempontból a vetített videóanimáció narkotikus világa, amely helyenként egészen absztrakt képi világgal járul hozzá a darab sikeréhez. De amíg az első felvonásban még túlburjánzanak a csillogó kellékek és hatások, a második felvonás letisztult (a műfajhoz képest meglepően puritán) látványvilága épp nyomasztó ürességével viszi közelebb a nézőt a drámai végkifejlethez. Míg az első felvonás szinte végig egy hatalmas buli romjai felett játszódik (a flittereket, papírpénzeket és szerpentineket a szünetben takarítják el), a második felvonásban a partinak csupán visszfényét látjuk lidérces álom formájában, miközben egyre terjed a fogyó hold kísérteties, méregzöld fénye.

Fotók: Budapesti Nyári Fesztivál
Fotók: Budapesti Nyári Fesztivál

Ipari táj, kormos markoló, szénpor és izzadtság szorítja ki a színpadról a Gatsby-palota csillogását. Elegáns vendégek helyett munkások és prostituáltak lejtik töredező, egyre agresszívebb táncukat, miközben egy klarinét halk, visszafojtott hangjai feszítik pattanásig az idegeket. Ebben a közegben néz szembe egymással Gatsby, Daisy, a nő férje és barátaik, hogy (szó szerint) lerántva arcukról a maszkot, színt valljanak egymás előtt. A tánc tere egyetlen asztal lapjára korlátozódik, a konfliktus energiája mégis betölti a hatalmas színpadot. Hatásból kétség kívül nincs hiány. A tragikus autóbaleset, a féktelen partik és egy el nem múló szerelem emléke felett Gatsby (akiről időközben valahogy minden ruhadarab elfogyott) halkan, magányosan, meztelenül hal meg. Bekövetkezik a teljes holdfogyatkozás, a zöld fény elhalványul, csillogó flitterek szállingóznak a tébolyultan futkosó íróra, miközben Gatsby portréja üdvözült mosollyal búcsúzik az élettől és a nézőktől.

Az előadás adatkapja a Budapesti Nyári Fesztivál oldalán itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek