Gluck: Orfeo & Euridice / Armel Opera Festival
2018.07.09.

Két nő szerelmét beszélte el Gluck operája az Armel Operafesztivál nyitóelőadásán. Friss és üde produkciót láttunk, amely erőszakoltságtól mentesen kortársiasított egy klasszikust. CSABAI MÁTÉ CIKKE.

Orfeusz hátranézett, Euridikét pedig végleg elnyelte Hádész birodalma a mítosz legismertebb változatában. A klasszicista opera első művelőinek nem tetszett ez a végkifejlet, és valóban van abban valami természetellenes, hogy Orfeusz egy nő halála felett érzett fájdalmában válik minden európai lírikus ősképévé. Személyének problematikusságát már a mitológia is felfedezte, hiszen a dalnokot végül a menádok marcangolták szét, akiket feldühített, hogy Orfeusz nem hajlandó megtisztelni Dionüszoszt.
 
Jeanne Gérard, Henriikka Gröndahl és Susanna Levonen
Jeanne Gérard, Henriikka Gröndahl és Susanna Levonen
Gluck Orfeója azonban nem utasítja el a gyönyört, hiszen az opera vége lieto fine – boldog befejezés. Hogy ez az egészségesebb végkifejlett hogyan köthető össze a nőiséggel, arról Åsa Kalmér operarendezése kívánt érdemben szólni a Müpa Fesztiválszínházának színpadán, az Armel Operafesztivál nyitóestjén.
 
Egy ilyen súlyos női jelenlétet képviselő, női énekeseket és női rendezőt foglalkoztató produkciót könnyen feministának nevezhetne a felületes szemlélő, de az előadás meditatív, ízléses és üde, csöppet sem propagandisztikus jellege nem enged meg ilyen skatulyát. Az opera ebben a rendezésben Euridice halálával kezdődik – azzal a gyújtóponttal, amelyet az eredeti szerzői szándék nem jelenít meg –, és végigvezet a gyász stációin. Az emberi pszichét tükröző, a ledőlt oszlopok romjain létrejövő terekben egyetlen gyötrelem visszhangzik három felvonáson át: annak a hiánya, hogy az ember szeretetet kapjon. Ennek a kérdéskörnek a rendezés az idilli állapotok megmutatásával ad súlyt. A nyitójelenetben Orfeo és Eudirice hancúrját látjuk – szinte a kukkoló pozíciójából, mert a szerelmesek aztán egy (akkor még épen álló) oszlop mögé bújva váltanak csókot. A lant (minden konnotációjával együtt) – amely esetünkben egy hárfa –, a szerelmesek közé áll, de ezt az Orfeót a jelek szerint mégis jobban érdekli a szerelem. (Nem így az eredeti mítoszban, ahol Orfeót a veszteségélmény teszi igazán nagy költővé.) A pár szerelmének antropocentrikus vetületét látjuk, az intimitás közvetlen megjelenése pedig ellentéte az orfeuszi líra szerelemélményének: itt a szerelem ugyanis beteljesül, de a pár rejtve csókolja meg egymást, míg a lírikus Orfeusz kitárulkozó, de szerelme beteljesületlen.
 
Ez a szerelemábrázolás a NorrlandsOperan produkciójának legfőbb érdeme: a tiszta, egészséges, életet adó szerelemé, amelyet a háttérben őrzőangyalként ólálkodó Ámor testesít meg. Ez az a szerelemfelfogás, amelyet a későbbi romantikus, halálkultusszal átitatott koncepció szinte teljesen kiirtott az opera műfajából. Åsa Kalmér rendezése csendesen, de hadat üzen a repertoárban természetesen túlerővel bíró romantikus operának: ez a szerelem nem tragikus. Meditatív, friss, üde, életszerű. Az meg már mellékes, hogy nem is heteroszexuális.
 
A képek forrása: Armel Opera Festival. Fotó: Kállai-Tóth Anett
A képek forrása: Armel Opera Festival. Fotó: Kállai-Tóth Anett
Még úgy is életszerű, hogy a narratíva mitikus szinten zajlik: a rendezés stilizált elemei között Orfeo szenvedései valósak, az Euridicével közös jelenetek nem fulladnak közhelyszerűségbe vagy pátoszba, és Ámor jelenléte pedig valóban a szerelem frissességével ajándékozza meg a nézőt. Pedig Susanna Levonen (Orfeo) nem mutatja a legjobb formáját, a frázisok végére gyakran kifogy a levegőből, a mély regiszterben erőtlen, még ha megnyerő karakter is a színészi játékban. Euridice szerepében Henriikka Gröndahl naiv és ártatlan, érzelmekkel teli és kiegyensúlyozott vocét csillogtat, amely az egyszerűség eszközével expresszív. A produkció legerősebb egyénisége azonban a vörös dzsekiben és vörös csizmában tündöklő Jeanne Gérard, aki Ámorként versenyszerepet énekelt: szerencsés módon ő volt az előadás stabil pontja, éppúgy, ahogy a cselekmény mozgatója is a transzcendens szférából elő-előtörő numinozitás.
 
A Pannon Filharmonikusok ízléses, szelíd játéka a színpadon szinte statikus, meditatív hangulatot teremtett - Olof Boman vezényelte őket. Lakatos Ida hárfaművész Orfeo doppelgangereként játszott a színpadon. A NorrlandsOperan kórusa fúriákká lényegülve borzolta a kedélyeket. Örjan Andersson koreográfiája pedig az egyszerűségével hódított.
 
Gluck – bár saját törekvéseinek súlyát az Orfeo esetében aligha észlelte – megreformálta az operát. Nem szakadt el a történet mitikus szintjétől, de a valós idejű cselekménnyel emberközelibbé tette azt, és a secco recitativo elhagyásával sodróbb lendületet adott neki. Åsa Kalmér rendezése pedig megerősíthet abban, hogy a kortárs operarendezésnek nem kell felháborítania, tabut döntenie, főleg, ha a műfaj keresztapjáról, Orfeuszról beszél.
Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Fesztivál Színház, Müpa,  Időpont:  2018. július 1.