Orfeusz hátranézett, Euridikét pedig végleg elnyelte Hádész birodalma a mítosz legismertebb változatában. A klasszicista opera első művelőinek nem tetszett ez a végkifejlet, és valóban van abban valami természetellenes, hogy Orfeusz egy nő halála felett érzett fájdalmában válik minden európai lírikus ősképévé. Személyének problematikusságát már a mitológia is felfedezte, hiszen a dalnokot végül a menádok marcangolták szét, akiket feldühített, hogy Orfeusz nem hajlandó megtisztelni Dionüszoszt.

 

Jeanne Gérard, Henriikka Gröndahl és Susanna Levonen

Gluck Orfeója azonban nem utasítja el a gyönyört, hiszen az opera vége lieto fine – boldog befejezés. Hogy ez az egészségesebb végkifejlett hogyan köthető össze a nőiséggel, arról Åsa Kalmér operarendezése kívánt érdemben szólni a Müpa Fesztiválszínházának színpadán, az Armel Operafesztivál nyitóestjén.

 

Egy ilyen súlyos női jelenlétet képviselő, női énekeseket és női rendezőt foglalkoztató produkciót könnyen feministának nevezhetne a felületes szemlélő, de az előadás meditatív, ízléses és üde, csöppet sem propagandisztikus jellege nem enged meg ilyen skatulyát. Az opera ebben a rendezésben Euridice halálával kezdődik – azzal a gyújtóponttal, amelyet az eredeti szerzői szándék nem jelenít meg –, és végigvezet a gyász stációin. Az emberi pszichét tükröző, a ledőlt oszlopok romjain létrejövő terekben egyetlen gyötrelem visszhangzik három felvonáson át: annak a hiánya, hogy az ember szeretetet kapjon. Ennek a kérdéskörnek a rendezés az idilli állapotok megmutatásával ad súlyt. A nyitójelenetben Orfeo és Eudirice hancúrját látjuk – szinte a kukkoló pozíciójából, mert a szerelmesek aztán egy (akkor még épen álló) oszlop mögé bújva váltanak csókot. A lant (minden konnotációjával együtt) – amely esetünkben egy hárfa –, a szerelmesek közé áll, de ezt az Orfeót a jelek szerint mégis jobban érdekli a szerelem. (Nem így az eredeti mítoszban, ahol Orfeót a veszteségélmény teszi igazán nagy költővé.) A pár szerelmének antropocentrikus vetületét látjuk, az intimitás közvetlen megjelenése pedig ellentéte az orfeuszi líra szerelemélményének: itt a szerelem ugyanis beteljesül, de a pár rejtve csókolja meg egymást, míg a lírikus Orfeusz kitárulkozó, de szerelme beteljesületlen.

 

Ez a szerelemábrázolás a NorrlandsOperan produkciójának legfőbb érdeme: a tiszta, egészséges, életet adó szerelemé, amelyet a háttérben őrzőangyalként ólálkodó Ámor testesít meg. Ez az a szerelemfelfogás, amelyet a későbbi romantikus, halálkultusszal átitatott koncepció szinte teljesen kiirtott az opera műfajából. Åsa Kalmér rendezése csendesen, de hadat üzen a repertoárban természetesen túlerővel bíró romantikus operának: ez a szerelem nem tragikus. Meditatív, friss, üde, életszerű. Az meg már mellékes, hogy nem is heteroszexuális.

 

A képek forrása: Armel Opera Festival. Fotó: Kállai-Tóth Anett

Még úgy is életszerű, hogy a narratíva mitikus szinten zajlik: a rendezés stilizált elemei között Orfeo szenvedései valósak, az Euridicével közös jelenetek nem fulladnak közhelyszerűségbe vagy pátoszba, és Ámor jelenléte pedig valóban a szerelem frissességével ajándékozza meg a nézőt. Pedig Susanna Levonen (Orfeo) nem mutatja a legjobb formáját, a frázisok végére gyakran kifogy a levegőből, a mély regiszterben erőtlen, még ha megnyerő karakter is a színészi játékban. Euridice szerepében Henriikka Gröndahl naiv és ártatlan, érzelmekkel teli és kiegyensúlyozott vocét csillogtat, amely az egyszerűség eszközével expresszív. A produkció legerősebb egyénisége azonban a vörös dzsekiben és vörös csizmában tündöklő Jeanne Gérard, aki Ámorként versenyszerepet énekelt: szerencsés módon ő volt az előadás stabil pontja, éppúgy, ahogy a cselekmény mozgatója is a transzcendens szférából elő-előtörő numinozitás.

 

A Pannon Filharmonikusok ízléses, szelíd játéka a színpadon szinte statikus, meditatív hangulatot teremtett – Olof Boman vezényelte őket. Lakatos Ida hárfaművész Orfeo doppelgangereként játszott a színpadon. A NorrlandsOperan kórusa fúriákká lényegülve borzolta a kedélyeket. Örjan Andersson koreográfiája pedig az egyszerűségével hódított.

 

Gluck – bár saját törekvéseinek súlyát az Orfeo esetében aligha észlelte – megreformálta az operát. Nem szakadt el a történet mitikus szintjétől, de a valós idejű cselekménnyel emberközelibbé tette azt, és a secco recitativo elhagyásával sodróbb lendületet adott neki. Åsa Kalmér rendezése pedig megerősíthet abban, hogy a kortárs operarendezésnek nem kell felháborítania, tabut döntenie, főleg, ha a műfaj keresztapjáról, Orfeuszról beszél.