A hihetetlen család 2
2018.07.04.

Keresztapa 2, A Birodalom visszavág, Sötét lovag. A sor most már A hihetetlen család 2-vel is bővíthető, mert Brad Bird csodálatos animációjának ott a helye minden idők legjobb folytatásai között. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

S ha már toplistázzuk a Pixar szuperhősös mesefilmjét, azt sem árt megjegyezni, hogy A hihetetlen család nyert elsőként legjobb animációs Oscart a zsenistúdiónak, írója és rendezője pedig az amerikai animáció egyik legkreatívabb elméje (Brad Bird), aki elsőként vette rá a Pixart, hogy kizárólag emberi figurákból álló CGI-filmet animáljanak, ami köztudottan sokkal macerásabb, mint állatokkal dolgozni. Úttörő film volt tehát 2004-ben A hihetetlen család: technikájában bravúros, történetében szórakoztató, műfajában pedig trendteremtő, hiszen akkoriban még épphogy csak előbújtak a köpenyes igazságosztók a föld alól, Bird pedig megmutatta, hogyan is kell igazságot osztani úgy, hogy a gigantikus akciójelenetek mögött mindig ott dobogjon a gyermeki meg persze a szülői szív, amitől ölelnivalóan aranyos és elismerésre méltóan okos lehetett A hihetetlen család.

Mert Bird tudta jól, hogy ez elsősorban családi, és csak másodban szuperhősös mozi, és az üzenetét is arról szövegezte meg, hogy lehet ugyan világot menteni nyúlós latexruhában és beleszkanderezni egy mesterséges szuperintelligenciát a lávába, de az igazi szuperhősök mégiscsak a szülők, akik helytállnak otthon és a munkahelyen, miután egy igazságtalan rendelet minden szuperhősös tevékenységet illegálisnak minősített, és a szürke bürokraták életét kényszerítette a tehetségre. És ennek jegyében rajzolta meg 14 év után a folytatást is, csak most még jobban kidomborította filmjének ezt az oldalát: már nem csak bemondásra kell elhinnünk a szívhez szóló gondolatot, mert erről szól a sztori, erről a gegek, és ekörül forog az egész film.

Vagy legalábbis az egyik fele: az, amiben Mr. Irdatlan, a hivatalból végre kiszabadult, de a szuperhősködés aranykorába még mindig visszavágyódó apukának otthon kell maradni, és vigyázni a gyerekekre, miközben az anya megy, ha nem is világot, de legalább a szuperhősök jó hírnevét megmenteni. Bejelentkezik ugyanis a házaspárnál egy milliomos ikerpár, médiabirodalmi fejesek és techguruk, akik szeretnék visszahozni a reflektorfénybe a szuperhősöket, és ezért hathatós médiakampányt szerveznek az anyuka (Nyúlányka) mentőkalandjai köré.

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ennek megfelelően az ellenlábas is a média világából érkezik: Démonitor (angolul Screen Slaver – úgy jobban kijön a szóvicc) a túlzott és kritikátlan médiafogyasztás, a megvezethető néző, és a mindent szimulációként, nem pedig hús-vér valóságában megélő emberiség ellen szólal fel. Van ebben némi kultúrpesszimista zabhegyezés, mintha egy Baudrillard-ba mártott Puzsér-kirohanást hallgatnánk, amit Marshall McLuhan is megtapsolna, mégis sokkal szórakoztatóbb azt figyelni, hogy valaki a szuperhősök fejére olvassa a szuperhősfilmek aktuális kritikáját, miszerint ugyanaz a korszellem, a félelemben élő, megoldást mindig mástól váró emberek termelték ki az erőskezű igazságosztókat, mint az erőskezű politikusokat Trumptól Putyinig, mint századjára is újranézni egy világot irracionális indokok mentén pusztító zsebzsarnok ámokfutását.

Bird tartja magát az alapvetéshez, miszerint egy hollywoodi film annyira érdekes, amennyire a főgonosza, és egy nagyon is korszerű, félelmetes (az a gázmaszkpofa hideglelős), az átlagnál kicsivel okosabb (de motivációjában és tervében elcsépelt) antagonistát léptet fel, akinek mondanivalója annyira társadalomkritikus, hogy az minden bizonnyal nem is fog megragadni a kisebb lurkókban. Nálunk hatos korhatárkarikát kapott a film, de inkább a tizenéves gyerekeknek ajánlott (a rendező Twitteren is leszögezte, hogy A hihetetlen család 2 nem gyerekfilm), és persze még inkább a szülőknek, akiket elsősorban megszólít a film, amikor a gyereknevelés nehézségeiből farigcsál pimaszul vicces poénokat.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Szó se róla, a folytatásnak is a fantasztikusan kreatív akciók kölcsönzik a leglátványosabb jeleneteit, mert Bird nem megállíthatatlan erejű szuperemberek pofozkodását viszi vászonra, hanem valóban kihasználja a szuperek tulajdonságait (elég csak annyit mondani, hogy egyiküket Refluxnak hívják), a szuperképességek tárházát felvonultató babával ráadásul a szuperhősfilmek aduászát is leteszi az asztalra, akiről bármikor kiderülhet, hogy lézert tud lőni a szemével, vagy morcos kisördöggé változik, ha nem kap sütit (a baba-mosómedve párharc [!] a kertben a film egyik csúcspontja). De a 60 éves, háromgyerekes Bird mégis akkor van leginkább az elemében, ha csak az otthoni életre koncentrál, és azt veszi számba, hogyan áll helyt Irdatlan családfőként: tanulja újra a matekot, segít (katasztrofálisan) randizni a lányának, vagy próbálja elaltatni a csecsemőt. A poénok mögül süt a megélt tapasztalat, de az a lelkesedés is, amit minden fáradság ellenére átél az apa, és ilyenkor az animátorok is csúcsformába lendülnek: bár a hatvanas években játszódó film retrofuturista díszletei kicsit sterilek, a karaktereket igazán kifejezőre rajzolják, Irdatlan például Quasimodóra görbül a fáradtságtól, és legalább olyan felejthetetlen vizuális poénokat készítenek a kimerültségéről, mint az első részben a fásultságáról, amikor egy rozzant minikocsiban zötykölődött az iroda felé.

A hihetetlen család második etapjában ott van minden, amit az elmúlt 14 évben megváltozott nemi szerepekről tudni kell, és az a látvány meg izgalom is, ami miatt köröket verhet a Hollywoodból futószalagon kigördülő szuperhősfilmekre. Ezúttal még a szinkron is pazar (Nyúlányka hangja Gubás Gabi, Irdatlané pedig Csuja Imre, akinek az első résszel ellentétben most már nem kell ízirájdereznie), úgyhogy tényleg nem gördül semmiféle akadály a szórakozásunk elé. A hihetetlen család 2 úgy jó, ahogy van – a nyár eddigi legszuperebb blockbustere.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2018