Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

SZÉGYEN

A fecsegő potyautas 43.
2018. jún. 28.
Egyszer is így gyalogoltunk haza, kicsit féltünk, talán szorongattuk egymás kezét, és valahol a terület közepén, ahol a legsűrűbb volt a gaz és a folyondár, találtunk egy halottat. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.

Az ember pedig egy nagy történet. Ez a nagy történet sok kis történetből áll, aztán a sok kis történet még több kis történetből, és így tovább. Törzs, ág, gally, levél, rügy, méregzöld pattanások a fák ágain, sárgán burjánzó törzsrák, lent pedig, a hideg sötétben a gyökerek szabálytalan, kesze-kusza világa. Ahol fájdalmas, kis dalokat dúdolnak régi, szép koponyákról a férgek. Onnan jön föl nekem ez a történet, és nem igazán nagy, csak a szégyenről szól. Arról, hogy a szégyen micsoda. Tkp. megszerettem. Nem csinálom feleslegesen, de amikor van, becsülöm, tisztelem, és, mondom, szeretem is. Azért szeretem, mert a szégyen mutatja meg, hogy mi vagyok. Milyen vagyok. És miféle föltételezéssel szemben vagyok az, ami igazán vagyok.

Régen volt, és igaz volt, és hogy rövidre vágjam, úgy laktunk kicsi garzonunkban a gyerekem anyjával, hogy a friss építésű sorházzal szemben nagy, bozótos mező terült. Jobbra lelketlen gyárkerítés futott, ott egyszer leütöttek, mint a szart. A beépítetlen terület nagy volt, a másik oldalán a súlyos arcpakolásokat igazgató kozmetikus, vagy a parfümös tornaműhely volt ott, vagy a dauercsináló, időnként odajárt a feleségem, és mivel a processz mindig esti órákban történt, tehát dünnyögő sötétben, árván pislogó csillagok alatt, érte kellett menni. Mentem. A bozótoson, bár vajszínű, egyenes út vágott át, ritkán merészkedtem oda egyedül, vissza inkább együtt, úgy már ment a dolog.

Egyszer is így gyalogoltunk haza, kicsit féltünk, talán szorongattuk egymás kezét, és valahol a terület közepén, ahol a legsűrűbb volt a gaz és a folyondár, találtunk egy halottat. Fehér volt, az út mellett hevert. Egy halott. Fekszik. Megölték? Egy halott. Végre tudatosult. Valaki kiáltott, sikoly volt inkább, s máris fordultunk, rohanni kezdtünk. Tiszta erőből. Pánik, pánik. Bizony, igazi pánik volt, hamisítatlan, amikor elvész minden gondolat, érzés, belátás, és csak egyetlen erő marad, el, el innen. Mit tud a félelemnek ez az állapota? Semmit. A semmi lesz a minden. Na, így vettem észre, hogy a leendő gyerek anyját is elvesztettem. Gyorsabban futottam, azért. Gyorsabban tudtam szaladni, hát persze. Egyszerűen magam mögött hagytam, vagy tíz méter előnnyel értem ki a bozótos szélére, ahol már világlottak az új panelházak ablakai. Mindez persze csak néhány másodperc volt. De már akkor is éreztem, hogy valami baj történt, hogy valami olyat tettem, amit nem lett volna szabad, de ami az én jelentésem mégis. Hogy ez is én vagyok. Hogy otthagytam a másikat. Hogy ott tudtam hagyni. Magam mögött. Nem vádként értékelem ezeket a megállapításokat, úgy értem, nem önvádként, csak talán egy önismereti tárcakurzus alkalmaként. Lásd csak, kisfiam, Ernő, ez is vagy. Ott tudod hagyni, magára, ebek harmincadjára, el, önzés, inkább a félelem zabolátlanságát választja éned homályosabb, titkosabb része, mint a gondoskodás valamilyen, milyen, formáját.

A szégyen jó és fontos dolog. Szeretem. Nem gondolom, hogy túlzásba kellene vinni, és például soha nem igyekszem szégyenkezni olyasmiért, amit a képmutatás, vagy a közemberi álság számlájára írhatok, de például ha van igazi, tisztes szégyen, ha bekopog hozzám, és ez a semmi történet gyakran bekopog, évente egyszer, mondjuk, akkor ünneplő ruhában fogadja a lelkem. Meghajol. Köszöntelek, uram, hogy megmutatsz. Köszönöm, hogy elmeséled, milyen vagyok valójában, s nem pedig az, akinek gondolom, vélem, hirdetem, panamázom magam. Köszönöm, hogy jöttöddel utat találhatok a teljesebb megismerés felé, nem biztos, így is lesz, de hátha.

Az ÉN normális állapotában idealista.

A szégyenkező ÉN realista.

Na, szóval, állt ott, a bozótos szélén egy telefonfülke. Lihegtük el a tüdő megszaggatott maradékát. Volt nálam valami apró, csörgött a kétforintos. Föl is tárcsáztam a rendőrséget, halló, halló, itt Szív Ernő, és a feleségem, itt és itt találtunk egy halottat. Igen. Igazi halott. Mozdulatlan. Nem él, elszállt a lelke. Talán férfi. El fog válni, igen. Igen, lehetnek hullafoltok is, bár a sötétben nem jól kivehető. Igen, lehetett erőszak is. Megölték. Szorították a nyakát, roppanásig. Úgy feküdt. Nem önszántából feküdt. Igen, várunk. Köszönjük, visszhall.

Húsz perc múlva ott is volt a nínós Zsiguli! Kis zseblámpával, a fiatal, testes rendőr mögött visszaindultunk. Bozótos, vajszínű út. Hamar megérkeztünk. És meg is találtuk a halottat.

Ez az?

Nem ez, mondtuk a fiatal, testes rendőrtizedesnek, nem ez a malteros, sittes zsák, az kérem, egy igazi halott volt, talán elvitték, feltámadt, mondtam. Magyaráztam.

Tudtam, hogy hazudok.

Mert az a zsák volt a mi halottunk.

De ezt, érdekes módon, azóta sem szégyellem.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek