Nem vagyok sorozatgyilkos
2018.06.28.

A nyár egyik meglepetésfilmje lehet a Nem vagyok sorozatgyilkos. Hangulata baljós, horrorja érzelmes, a Vissza a jövőbe Brown dokiját pedig sosem láttuk még ilyen hátborzongatónak. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A magyar filmforgalmazás útjai kifürkészhetetlenek. Van, amikor az év legjobb filmjei kerülnek el minket, máskor meg kétéves spéttel farol be a mozikba egy nem várt meglepetés. Persze szigorúan csak a budapesti (és a vidéki) művészekbe, mint most a Nem vagyok sorozatgyilkos, ami Dan Wells azonos című, ifjúsági horrorregényének tehetséges átirata (nálunk a Fumax adta 2012-ben, a folytatásokkal egyetemben). Nem tör magasművészeti babérokra, az éjféli mozisták és a szabályszegő horrorokért rajongók képzeletét szeretné felcsigázni, amikor közös nevezőre hozza a Dexter gyilkosokat ölő sorozatgyilkosát a Sírhant művek elmúlásról merengő fekete humorával, és mindezt George Martin horrorpápa kevésbé ismert filmremekének, a Martinnak a stílusával üti fel.
 
John átlagos kamasznak tűnik: az iskolában zaklatják, de vannak barátai, a szomszédlányt is kiszúrta magának, és szabad perceiben besegít a családi vállalkozásban. Csakhogy ebben semmi átlagos nincs: temetkezési vállalkozó anyjával tisztítja és balzsamozza a hullákat, az iskola másik különcével azért barátkozik, mert hozzá képest még ő is normális, a szomszédlány után pedig csak leskelődik. John diagnosztizált szociopata, aki morbid mód érdeklődik a sorozatgyilkosok iránt. Haverjának nem John Lennontól, vagy, mondjuk, a Talking Headstől idéz, hanem Ted Bundytól, beadandóit pedig a kannibál Jeffrey Dahmerről meg arról a Dennis Raderről írja, aki csak MMM-ként szignózta a médiának küldött leveleit: „megkötöz, megkínoz, megöl”.
 
Egy nap aztán rejtélyes sorozatgyilkosság kezdődik a városban, John pedig figyeli a jeleket: hogyan gyilkol az illető? Mi a kézjegye? Hogyan kerülhetne hozzá közel? Nyomozni kezd, de nem egy tinikrimibe csöppen, hanem egy vérfarkasos sztoriba, amelynek utolsó pillanatáig sem lehetünk biztosak abban, hogy egyáltalán láttunk-e vérfarkast a filmben. De ez igazából nem is fontos, mert a zsánertrükközés lényege ugyanaz, ami már a Martinnál is volt: hogy lerántsák a horrort a hétköznapokba, és megfosszák (külsőségeiben) a természetfelettitől. Hiszen ezek a legendás lények úgyis metaforák, John szerint a vámpírok is, vérfarkasok is a sorozatgyilkolás meseszerű átköltései. Mi történik akkor, ha egy álmos kisváros unalmas utcáin kóborolnak, és nincs a környéken egy tinilány se, aki beléjük szeretne?
 

Hát, nagyjából egy olyan bizarr felnövéstörténet veszi kezdetét, ami thrillernek meglepően feszült, karakterdrámának izgalmas, horrorként pedig azt feszegeti, amit a vérfarkasos mozik szoktak az ember kettős természetéről, és a szőrös külső mögött dúló harccal jó és rossz hajlamok között. „Egy fiú, aki képtelen szeretni, üldöz egy gyilkost, aki a szerelemért öl” – hangzik a rendező (Billy O'Brien) producereknek feldobott szlogenje a Nem vagyok sorozatgyilkoshoz, aminél inspirálóbb önsegítő filmet nem igazán láttam mostanában. Hiszen ugyanarról szól ez is, mint bármelyik másik mozi a kezét-lábát vesztett hősről, a tolószékes Tom Cruise-ról vagy Jake Gyllenhaalról, csak ez sokkal izgalmasabb, mert egy szociopata a főszereplője, akinek nap mint nap komoly szabályokat kell betartania, hogy ne engedjen a benne tomboló gyilkos ösztönöknek. (A legmotiválóbb: kedveskedik az őt terrorizáló izomagynak, és minden egyes megaláztatás után az arcába mosolyog. Vérfagyasztóan.)
 
Nemrég a Netflix szuper sorozata, a The End of the F***ing World is a szociopaták érzelemmentes világát hívta segítségül, hogy fekete komédiában beszélhessen a kamaszok dühéről, elidegenedettségéről, helykereséséről, és még vagy féltucanyi lelki traumáról a szexuális zaklatástól a csonka családokig. Témák tömege lapul a Nem vagyok sorozatgyilkosban is, de kicsit olyan érzésünk lehet, mint Stephen King bohócos horroránál, az Aznál volt, amiben elkenték az alkoholizmust vagy a családon belüli erőszakot, hogy a gonosz bohócos paráztatásra koncentráljanak. A Nem vagyok sorozatgyilkos se fejt ki sok mindent, amit ki kéne, a megromlott viszonyt az anyával, a traumatikusat a hiányzó apával, és az elfojtott szexuálisat a szomszédlánnyal.
 

Helyette viszont nem hirtelen jump scarekkel, hanem a 70-es évek hangulatát idéző félelemkeltéssel dolgozik Robbie Ryan, az American Honey, a Philomena és az Én, Daniel Blake nagyobb hírnévre érdemes operatőre, aki most is kitesz magáért, és a kisvárosi horrorkliséket elhagyva fotózza borzongatóvá a havas zsákutcákat, amiken egy könyörtelen, de teljesen érthetően könyörtelen gonosz munkál. Ryan és O’Brien képes a szeretetéhség metaforájává növelni a sorozatgyilkolást, és megható románcot építeni köré, miközben a történetnek a lehető legtöbb morbid humorát a felszínre hozza. Nem annyit, mint a sokkal több fapofás, kaurismakis poénnal dolgozó The End of the F***ing World, de elegendőt ahhoz, hogy elszórakoztassa a visszafogott, fanyar humort értő közönséget.
 
Szórakoztathatja, mert nagyszerű színészek még nagyszerűbb alakításait figyelhetjük közel száz percben: a főszerepben Spike Jonze szürreális mesefilmje, az Ahol a vadak várnak idővel felnőtt kisfiúhősével, a fura nevű Max Recordsszal, aki abszolválja a lehetetlent, és hiba nélkül játssza a jóindulatú szociopatát, akinek nincsenek érzelmei, mégis helyén a szíve. Nála csak Christopher Lloydra fogunk tovább emlékezni, aki mindent megtesz, hogy lerombolja a Vissza a jövőbe Emmett dokijáról élő képünket, és morc öregúrként úgy szorítja belénk a szuszt, hogy közben mégsem tudjuk nem sajnálni. Már azért az egy pillanatért megéri végignézni a filmet, amikor William Blake-et szaval a tűzbe bámulva, de szerencsére sok más hideglelős momentum is akad a Nem vagyok sorozatgyilkosban, ami kerüli a trendi megoldásokat, nem használ látványos, az egész sztorit visszamenőleg átértelmező csavarokat, és a soundtracket sem carpenteri szintetizátorfutamokkal, hanem rockgitáros hangulatkeltéssel dúsítja. Fésületlen, szabálytalan, és kicsit csiszolatlan munka, ami mer kicsi lenni, és épp ezért tud nagyot gurítani – és úgy borzolni az idegeinket, hogy közben azért a szívünkre is mindig rászorítson egy kicsit.
 
A film adatlapja a Magyar Filmadatbázisban itt található. 
Szerző: Soós Tamás