Nincs tabu a gyerekszínházban; az olyan, a területen áldozatos és úttörő munkát végző műhelyek, mint amilyen a győri Vaskakas Bábszínház, jó néhány éve tudja és tudatosítja ezt. Ezért aztán lehet, mert kell beszélni a halálról, és ha az alkotócsapat újabb nagyszabású közös vállalkozásának ifjú célközönsége talán nem is érti még a sztori minden finomságát, egy szép (?) napon megérti majd az üzenetet, és remélhetőleg visszagondol erre az egy órára. 

 

Szálinger Balázs író, Markó Róbert rendező és Cziegler Balázs díszlettervező második közös munkája ez: a Budapest Bábszínházban játszott, felvillanyozóan maira hangolt népmese-adaptáció, A csillagszemű juhász után 2018 tavaszán a győri kamaraszínpadra méretezve mondták el A halhatatlanságra vágyó királyfi erdélyi népmeséből fejlesztett történetét. (Fitos Dezső koreográfiája, Tarr Bernadett zenéje egyértelműen belehelyezi, valamelyest mégis eloldja a népi közegtől a mesét.) Apropó, méretezés: ha igaz, amit a premier környékén hallottam, hogy ősztől átkerül a nagyszínpadra az előadás, az kiváló hír a közönségnek. Cziegler méretes, forgó-nyikorgó, a felkelő és a lemenő napkorongot, meg a főhősünk élet és halál közötti örök cirkálását megformázó díszletének, meg a rajta, mögötte, benne dolgozó színészeknek kell(ene) a levegő, a tér, a tágasság, már csak a történet univerzális volta miatt is.

 

Ez utóbbiért Szálinger Balázs felel, és bár néha mintha egy gazdagon illusztrált, de azért mégiscsak két dimenzióban ragadó képeskönyvet forgatnánk, az alapanyag tulajdonképpen megáll a lábán a forgó, ferde síkokból épülő színpadon. A szerző egyik újítása, hogy a címszereplő, Királyfi néven szólított királyfi lelkéért két allegorikus alak harcol. A Halál és a Halhatatlanság fogadást köt, hogy melyiküké lesz végül a királyfi, aki sem zsenge, sem élemedett korában egyáltalán nem tudja, hogy mit kezdjen sajátmagával.

 

Markó Róbert rendező kezei között a két nagyhatalom összecsapása finoman ironikus női vetélkedéssé szépül. A Halál Kocsis Rozi alakításában nemhogy nem félelmetes, hanem – nyilván kinek-kinek temperamentumától függően – inkább vonzó alak. Megingathatatlan a tudása: egyszer úgyis minden élő nála köt ki. Ezért aztán nem siet, nem rohan sehova, igazából a királyfit sem üldözi, ahogy azt a kaszástól elvárnánk, ugyanakkor mégsem apatikus, unott alak: először azt látom rajta, hogy csak úgy tesz, mintha valódi tétje lenne fiatal(os)abb kolléganője, a Halhatatlanság által kifundált meccsnek, de aztán a verseny heve őt is magával ragadja. A Halhatatlanságot Markó-Valentyik Anna rámenős, határozott fellépésű, a saját igazában és szándékai jóságában kétkedés nélkül hívő, forrófejű, túlzásokra hajlamos alaknak formálja. 

 

Szerep jut a két játszó közötti életkori különbségnek, méghozzá több szinten. A szöveg szerint a királyfi anyja rég meghalt, apja, az egyre öregebb öreg király egyedül neveli. Szép az a hosszú pillanat, amikor ők négyen, az apa (Szúkenyik Tamás), a fiú (Horváth Márk), a Halál és a Halhatatlanság egyszerre állnak a színpadon: talán ilyen lehetett volna ez a család (és akkor ott van a tablón az anyós és a meny obligát évődése is), ha minden úgy zajlik, ahogy a nagykönyvben meg van írva.

 

A nagykönyvben amúgy olyanokat olvasni, hogy az öreg királyok sorsa az, hogy meghaljanak és/vagy leköszönjenek, a fiatal királyfiké meg az, hogy átvegyék az ország irányítását. Csakhogy ebben a mesében sok minden másképp van, ezt a királyfit például egyáltalán nem mozgatják a világ dolgai. Igazából nem is tudom megmondani, mi mozgatja: érdeklődése minimum egyoldalúnak mondható, amikor deklaráltan csak annak él, hogy ne haljon meg. A népmesék háromállomásos struktúráját követi Szálinger, amikor előbb a Saskirályhoz és lányához, majd a Középső királyhoz és lányához, végül a Kékkirály lányához irányítja, akik egymás fölé licitálva száz, kétszáz, majd ötszáz év boldog, egészséges élettel, meg persze a szerelmükkel kecsegtetik a fiatalembert. Őt azonban nem érdeklik ezek a diszkontajánlatok, csakis a halhatatlanságért dobog a szíve. 

 

Ezen a ponton azért elgondolkodik az ember egy kicsit: te jó ég, de buta ez a királyfi! Persze, papíron, elsőre vonzónak tűnik a halhatatlanság, de hát a sokunknak még most is mesebelinek tűnő száz évnyi életidővel is eltűnne az ember oldaláról minden barátja, családtagja, szerette. Hát mi értelme van az életnek egyedül?! A Halál a maga sztoikus nyugalmával persze folyamatosan utalgat rá, hogy semmi értelme csak létezni, ha mégoly hosszan is: helyette megélni kellene a nekünk kimért időtartamot, legyen az sok vagy kevés. De hát nincs mit tenni, királyfinkat ez nem hatja meg, nagyon nem. Horváth Márk ebből a szó eredeti értelmében együgyű alakból monomániája ellenére mégis rokonszenves figurát épít, akinek tudunk drukkolni, amikor épp nem felejtjük el, hogy micsoda hagymázas vízió után lohol. A már említett állomásokon Szűcs Edit látványos, pompás jelmezei mögé rejtőzik Szúkenyik Tamás és Főglein Fruzsina: az orientalizáló ruhák és álarcok után a magyar busók groteszk maszkjai, végül valamilyen futurisztikus trend következik. Korokon, helyszíneken suhan tehát át a királyfi, hogy végül a Halhatatlanság karjaiban leljen ideiglenes nyugalomra.

 

A közbülső állomásokról nem sok derül ki, azok szereplői dramaturgiai funkciók maradnak, nem tudnak, de nem is akarnak saját történettel rendelkező karakterekké válni. Azonban a Királyfi és a Halhatatlanság találkozása megint fontos jelenet: egymásra vártak, befejezik a másik mondatait, kiegészítik egymás mozdulatait, szóval minden rendben van. Látszólag, kívülről biztosan, lehet, hogy csak a felnőtt néző mégis érzékeli, hogy ez így nem lesz hosszú életű kapcsolat. Vagyis naptár szerint igen, de belül, lélekben nem. A fiú ugyanis megint unatkozni kezd, eszébe jutnak szerettei, akiket elhagyott, és még csak nem is sejti, hogy már túl késő van mindenhez. 

 

A záró jelenetben, a mese két mesélője, döntésképtelen lévén, nem kirángatni akarja a körből a királyfit, mint anno Brechtnél tették, hanem inkább feldobja a magasba, mondván, hogy amelyikük térfelére esik, az győz. Ilyen pillanatokban kell közbeavatkoznia a szerzőnek, aki úgy dönt, hogy nem dönt: ha valakit ketten ennyire meg akarnak szerezni, megérdemli, hogy senkié se legyen. Vagyis mindenkié.