David Auburn: Egy bizonyítás körvonalai / Weöres Sándor Színház, Szombathely
2018.07.10.

David Auburn darabjának címe eredetileg Proof, azaz bizonyítás, bizonyíték, de a szerzőtől nemhogy az Árkádia-, de még a Good Will Hunting-szintű tudományos ismeretterjesztést se várhatjuk. A magyar címben jelzett körvonalak meglehetősen haloványak, hogy pontosan mit is bizonyított be történetünk főszereplője, Catherine, fogalmunk nincs. Pedig jó lenne tudni, hiszen mégiscsak áttörésről van szó egy addig megoldatlan matematikai kérdést illetően. És nem azért, mert a színház a Mindentudás Egyeteme, hanem mert a lány élete múlik ezen. PAPP TÍMEA ÍRÁSA.

Egy szép nagy teraszt látunk a hozzá vezető kerti úttal. A ház ajtaja és két ablaka befelé, a kísértő múltra nyílik. Egyenletes felületkiképzésű a világosszürke fal – a díszlet része még néhány ülőalkalmatosság, kerti hinta, ahogy az vidéken a decens kertes házakban teljesen megszokott –, lehet rá stockfotót meg hulló falevelet vetíteni. Így aztán tényleg biztosan érzékeli a néző, hogy változnak az évszakok, jönnek a jobb-rosszabb idők, az ezzel egyeneses arányos hangulatú napok és lelkiállapotok. Illusztratív, igen egyszerűen dekódolható, nulla felé konvergáló magicfaktorú megoldás ez, nem először szembesülünk ilyen Horgas Péter-díszlettel egy Horgas Ádám-rendezésben. 
 
Ágoston Katalin, Szabó Tibor
Ágoston Katalin, Szabó Tibor
Mint ahogyan a rendezői oeuvre-ben sem szokatlan az erőszaktörténet: a legpregnánsabban A lepkegyűjtő képviseli a műfajt, de a Virágot Algernonnak is könnyedén idesorolható. A szombathelyi Egy bizonyítás körvonalai ugyanezt a vonalat követi, mind az eredeti drámához, mind az abból készült filmhez képest súlyponteltolással. Ami a színpadon és a filmvásznon csöppnyi giccsel és leheletnyi tragédiával meghintett könnyes-bús melodráma, az itt krimielemeket nem nélkülöző, mentális és intellektuális abúzusról szóló thriller, ami bármennyire is artisztikusnak tűnik, kellemesen kommersz/bulvár/szórakoztató – ki hogy hívja – produkció.
 
A főszereplő Catherine, egy depresszióra hajlamos, törékeny, rebbenékeny fiatal nő. Apja, egy valamikori briliáns elméjű egyetemi matematikaprofesszor, nemrég halt meg. A szerepre nem csupán a külseje predesztinálja Ágoston Katalint, hanem az a megélési és váltási képesség is, ami a makacs életösztön és harcosság, illetve a teljes összeomlás és mentális széthullás fázisait nem átmenetekben, hanem pregnánsan elválasztva mutatja. A férfi Szabó Tibor alakításában egyáltalán nem rendelkezik zsenitudattal, a reális és irreális/szürreális helyzetekben is diszkréten nyomasztó, manipulatív, ami a leépüléssel egyenes arányban válik egyre kibírhatatlanabbá. Ezeket az éveket Catherine apja mellett töltötte, feladva saját vágyait, matematikatanulmányait. A hátrahagyott, leginkább zavaros világmagyarázatokat, értelmetlen adatokat és összefüggés-elméleteket tartalmazó írások között az egyik füzetben egy forradalmi, a matematika világát megrengető bizonyításra lelnek. 
 

Ki a szerző? Robert, egy tiszta pillanatában; vagy hihetünk Catherine-nek, aki magáénak vallja a levezetést? A géniusznak tartott apa, aki utolsó éveit teljesen megbomolva töltötte, vagy a tehetséges matematikusnak indult lány, aki apja betegsége után hazament, és kizárólag neki, az ápolásnak élt? Mit hisz a New Yorkban élő, az apját és húgát egy ideje már csak távolról figyelő, üzleti szférában sikeres karriert felmutató nővér, és mit Hal, az apa volt tanítványa, aki gyengéd érzelmeket táplál(t) Catherine iránt? A flashbackekben, az álomszerű, nyomasztó múltból felderengő jelenetekben odavetett megjegyzések és a jelen eseményei közt feszülő ellentmondások, illetve a logikai láncból hiányzó szemek krimiszerűvé teszik a drámát, a történetből pedig nem a bizonyítás, hanem egy többszörösen is áldozattá váló fiatal nő élete körvonalazódik.
 
De vissza a teraszra, ahol Catherine a születésnapját ünnepli, apja egy pezsgővel köszönti a 25 éves lányt. A lány nem csupán azon aggódik, hogy semmi olyat nem ért el, ami által a matematika világa előrébb ment volna, hanem azon is, hogy semmit nem csinál, sőt leginkább az nyomasztja, hogy örökölte apja mentális problémáit, az instabilitásra való hajlamot. Amikor kiderül az apa egy odavetett megjegyzéséből, hogy ő valójában halott, a néző is elkezdhet aggódni.
 
Ebből a furcsa, nem tudni, álomban vagy ébrenlétben játszódó helyzetből ugrunk át a jelenbe, amikor Catherine felébred (aha, szóval aludt). Megjelenik a távozóban levő Hal, az egy hete halott matematikaprofesszor volt tanítványa, aki a hagyatékot nézi át, hátha talál a füzetekben a tudományos közvéleménynek érdekeset. A lány hisztérikusan kutatja át a különben kedves, és láthatóan félénken flörtölni akaró fiú hátizsákját (Jámbor Nándor nem sok szerzői és rendezői támpontot kap ahhoz, hogy egy nem sok vizet zavaró, alapvetően érdektelen jófiú karaktert az izgalmas figura felé vigyen), mert biztos abban, hogy ellop valamit. Hogy alapvetően gyanakvó és ellenséges, vagy a meglebegtetett pszichés problémák irányítják, nem tudni. (Ezt az elbizonytalanítást remekül csinálja Ágoston Katalin.) És bingó, tényleg van nála egy füzet, bár állítja, csak azért vinné el, hogy születésnapi ajándékként majd visszaadja. Ide rendőrség kell, és villog is a színhelyes fény, hogy a nézőnek ne maradjanak kétségei.
 
Fotók: Mészáros Zsolt, PORT.hu
Fotók: Mészáros Zsolt, Weöres Sándor Színház
A józanság érkezik a házba Claire-nel, a pragmatikus és a karrierjére koncentráló, épp esküvője előtt álló New Yorkban élő nővérrel. Alberti Zsófit zárt piros nadrágkosztümbe, majd valamivel lazább fehér blúzba és kék nadrágba öltözteti Bujdosó Nóra. Feltűnő, erőt sugárzó, domináns árnyalatokba: ez a nő az üzleti szférából érkezett, ahol kizárólag az eredmény számít, az út gyakorlatilag mindegy; nem hiányzik belőle az empátia, de a formalitás és a problémamentesség mindent felülír. A temetést követő halotti toron viszont annyi a józanságnak, irgalmatlanul berúg, a másnaposság kemény őszinteséget és testvérek közti konfliktust eredményez. Az egyik testvér joggal hánytorgatja fel, hogy egyedül maradt minden nyűggel, ami a megbomlott elméjű apa ápolását és a saját célok, tervek, egyéniség feladását jelentette, míg a másik testvér – szintén nem ok nélkül – megoldásként a ház eladását és a New Yorkba költözést kínálja kész helyzetként. 
 
E ponton egyértelművé válik, hogy Catherine nem élhetett és nem élhet szabadon, vágyait el kellett és el kell fojtania; egyénisége, matematikai tehetsége nem teljesedhet ki, mert (vélt vagy valós) gyermeki kötelességét teljesíti, vagy azért, mert képtelen szembehelyezkedni apja és nővére akaratával, mindegy is, a flashbackek alapján mindkettő elképzelhető. A lényeg, hogy a családon belüli erőszak speciális esetéről van szó, ami ellen Catherine-nek nincsenek eszközei, a terrorból nem tud kilépni. Ugyanakkor kívülről is látja magát, és képes artikulálni azt a félelmét, hogy ugyanaz történik vele, mint apjával. De minden hiába, senki nem hiszi el, hogy a sok őrült és rendszer nélküli írás közt megtalált bizonyítás az övé. Nem hisznek neki, ő pedig a lehető legkönnyebb ellenállás felé megy, akarattalanná válik.
 
Hogy ő adja-e fel, vagy állapota romlik-e meg hirtelen, megint csak lebegtetve van: a záró jelenetben a tehetetlen és szinte öntudatlan gyerekké vált, tolószékbe kényszerült Catherine-t egyik oldalról nővére, a másikról apja fogja kézen. Semmi remény, semmi happy end. Ezzel erős változtatást vitt véghez a rendező a dráma eredeti befejezéséhez és a filmadaptáció lezárásához képest is. Hallel nem teljesedik be a szerelem, mint ahogyan a darabban – ahol csak távoznak, megbeszélve a matematikai probléma megoldását –, és az élet sem kezdődik újra, mint a filmben, ahol egy egyetemi campuson látjuk őket. Ettől erősödik meg visszamenőleg az abúzustörténet. 
 
„Nem lesz boldog vég, aki azt várja, annak csalódnia kell. Az eredeti színműben helyükre kerültek a dolgok, de olyan semmitmondónak tűnt az egész. Egy konfliktusokra épülő színdarabban nem kell mindig elsimítani a problémákat, olykor jobb lebegve hagyni, vagy egyszerűen kijelenteni: a matematikában az is megoldás, ha nincs megoldás” – nyilatkozta a rendező. Nahát, pont, mint az életben! Ahol szintén sokszor érezzük, hogy kopognak a mondataink, és beleragadtunk egy helyzetbe. A színházban viszont legalább ezen lehetne segíteni. 
 
Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt található. 
Szerző: Papp Tímea