Body kiállítás, Király utca 26.
2018.06.24.

A Király utca „eleven”, de a Body kiállítás végre megmutatja, hogy ennek az életnek az ára a tökéletes dehumanizáció, amikor az emberi gépezet feltárja élőhalott igazságát. NEMES Z. MÁRIÓ ÍRÁSA.

Budapest belvárosa a radikalizálódó kontinentális éghajlat miatt már áprilistól kezdve húskatlanná változik. A szerves miazma a bulinegyed környékén tetőződik, ahol számtalan formájú, állagú és korú test ütközik egymásnak, hogy kölcsönösen viszontfertőzzék egymást. Már eleve antropológusként hatolok be, de az embertani apokalipszis pánikbeteggé tesz engem is, hiszen a fortyogó hipertestiség bármikor magába emészthet. Egyrészt rendkívül ironikusnak tartom, másrészt a kozmikus rettenet kerülget, hogy a Body-kiállítást a Király utcában rendezték meg a JVS Group munkatársai.
 

Nagy nehezen kicuppanok az utcai forgatagból, megpróbálom szerveimet biztonságba helyezni, de nem megy, hiszen félmeztelen középosztálybeliek újabb csoportjába ütközök, míg sorba állok a kasszánál, hogy egy kidolgozott fenék mögé szorulva megvallhassam: hullákat jöttem nézni. Nekem legalább van alibim, érdekel a test kulturális reprezentációja stb., de vajon a város horrorpornójából érkezők mit keresnek itt? Mihez képest várnak milyen igazságot?
 
Aztán szó szerint alászállunk a test poklába. A látványosság kufárjai egy levegőtlen kazamatába vezetnek, ahol teremről teremre haladva tanulmányozhatjuk az „emberi gépezet” (ahogy az emberi létezőt a kiállítás szövegei rendre megnevezik) szerkezetét, melyet a különböző szervrendszerekre tagolva (vérkeringés, légzés, táplálkozás stb.) mutat be a kiállítás. A termekben igénytelen videóprezentációk keretezik a szerv- vagy egész testes preparátumokat, melyeket templomi áhítattal és/vagy kissé riadtan szemléznek a bóklászó látogatók. Az információs tartalom nem lép túl a wikipédiás szinten, ami valószínűleg keveseket zavar, hiszen a fő attrakciót mégiscsak a plasztinált „keleti” (holt)testek tömege jelenti, melyek látványát, közelségét és auráját a „nyugati” nézők kannibál izgalommal fogyasztják el. A Király utca hétköznapi spektákulumának itt találjuk meg a szubterrán hasonmását, mely Budapest szimulált multikulturalitását is feloszlatja, hiszen helyreáll a kolonizáló attitűd, a nyugati ember a keleti Másik feláldozásával önnön testiségét – mint emberi gépezetet – dicsőíti. (Ebben a hatalmi játékban a „magyar” testtudat is tehermentesítődik, mert végre nem mi jelenítjük meg a barbár húst, hiszen ezt a szerepet kiszervezzük történetüktől megfosztott „idegeneknek”.) 
 

Fontos kihangsúlyozni, hogy ezek a plasztinált testek nem holttest-ábrázolások, hanem az élő test olyan reprezentációi, melyeket a klinikai-orvosi tekintet mortifikál. Ez az esztétizáció a tökéletes láthatóság fikcióját fedezi fel és preparálja igazságként, miközben nincsen tudatában annak, hogy művelete színtelen-szagtalan szimulákrumokat teremt. A plasztinált testek „biopolitikai térképek” (Petra Kuppers), melyek felkínálják magukat bármilyen kisajátításnak és behatolásnak. Michel Foucault a klinikai tekintet jellemzése során arról ír, hogy a tudás a féreg útját követve hatol be a testbe, vagyis a klinikai igazsághoz penetrációs aktussal fér hozzá a patológiai szemlélet: „A tetem csodálatos átváltozásának vagyunk itt tanúi: régen makacs tisztelet kárhoztatta rothadásra, odahagyva a pusztulás sötét művének. Most a merész gesztusban, amely kegyeletet nem sért, hanem napvilágra hoz csupán, a hulla az igazság alakzatainak legtisztább mozzanata lesz.” 
 
Fotók:
Fotók: JVS Group
A Király utcában is végbemegy a holttestek „csodálatos átváltozása”, hiszen elemi idegenségüket elfedi a plasztináció poétikája, s a tetemek felajánlkozva várják, hogy a tudomány és/vagy a történelem nevében penetrálják őket. Ugyanakkor ennek semmi köze a kegyelethez, az emberi gépezetnek csak hatékonysága van, szentségről vagy méltóságról ebben a katakomba-kontextusban nem beszélhetünk. A tárlat legkísértetiesebb mozzanata azonban nem is az élők által végrehajtott biopolitikai kisajátítás, hanem a preparátumok bosszúja, hiszen ebben a térben az élő testek is mortifikálódnak, mert a penetráció kölcsönössé válik. A látogatók imitálják a preparátumokat, anyukák gyermekeik testén mutatnak rá az éppen tárgyalt szervrendszer elemeire, vagyis a klinikai hatalom laboratóriumában egybemontírozódunk dehumanizált tetemekkel. A hiperrealitás irányíthatatlan kitörése ez, amikor a testtapasztalat és a képtapasztalat összemosódik, hogy egy olyan optika jöjjön létre, melynek fényében a mellettem álló fiatal pár teste is áttetszővé válik, hogy megpillanthassam bőrük felszíne alatt az érhálózatot. Balra tőlem egy leendő anyukában látni vélem a magzatot. Levegőért kapkodva rohanok fel a lépcsőn, de a klinikai tekintet szinte belém égett, a Király utcán bolyongva se szabadulok tőle, a húskatlan megmutatja „igazi” ábrázatát. Ez a valódi „színeváltozás”: a pokoljárás végére mi is csodálatos embergépekké változunk, hogy a féreg útját követhessük egymás testében.      
 
A kiállítás 2018. június 30-ig látogatható. 
Címkék: BODY kiállítás