Felelsz vagy mersz
2018.06.20.

A kisköltségvetésű ijesztgetések példaértékű gyártócégének ugye már Oscar-díjas horrorja is van (Tűnj el!). Hát, ez nem lesz az. Nagyon nem. De attól még van benne valami, amiért nem kell szégyenkeznie a Blumhouse-nak. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Leginkább bátorsága van, meg elköteleződése – előbbi arra értendő, hogy mer lelkes lenni, meri érdemén felül szeretni alapötletét, ami egyébként annyi, hogy egy diáktársaság (Lucy Hale, Tyler Posey, Nolan Gerard Funk, Sam Lerner, Sophia Ali,  Hayden Szeto, Violett Beane) egy baljós mexikói romtemplomba keveredik, ahol elszabadul egy démon, amely rejtélyes okokból rá van kattanva a méltán népszerű „Felelsz vagy mersz” játékra – csak nála/vele szó szerint vérre megy a móka.

A srácok hazamennek, ám a gonosz társas követi őket, s a legváratlanabb (mármint a szereplők számára az, nekünk eléggé várható) helyzetekben átváltoztatja az épp soron következő player körül álldogáló ember arcát eltorzult arcú akármivé (az egyik karakter definíciója szerint: Snapchat-filterré), s nekiszegezi a kérdést. Igen, azt. Hogy: felelsz, vagy mersz?

A rendező, Jeff Wadlow, aztán még ketten, Michael Reisz és Jillian Jacobs írták e jópofán pocsék film forgatókönyvét, s a fentebb említett elköteleződés ott jön a képbe, hogy egy pillanatig sem érződik a filmen bizonytalanság. Jó lesz ez, gyerekek, igazi dráma a social media korában, nagyon érezzük a korszellemet, úgymond, ráfekszünk a Wi-Fi-re, s közben meg visszakacsingatunk a kilencvenes évek olyan tini-slasherjeire is, mint például a Tudom, mit tettél tavaly nyáron.


Persze, ez a kacsingatás a minőségre nézve inkább csak bandzsítás – nem mintha azoknak a filmeknek a nagy része sokkal jobb lett volna, viszont a Felelsz vagy mersz logikátlanságai és megmosolyogtató fordulatai azért eléggé a alsó-középszer legszélére sodorják a filmet – de ott aztán megáll, s tulajdonképpen tényleg szerethetően tombolja ki magát.

Kedvelhetősége abban áll leginkább, hogy következetesen végigmegy az úton, amit választ magának: a fiatalok közti konfliktusok a lehető legközhelyesebbek (a lány, aki szerelmes a barátnője pasijába, a barátnő, aki megcsalja a pasiját, a pasi, aki kettejük között őrlődik, a meleg fiú, aki nem tudja bevallani szigorú apjának, hogy mi a helyzet, a macsó hülye, meg a törékeny lelkű barátnője – és a bohóc, aki nem sokáig nevet). Mennyi sztereotípia, mennyi átlátszó giccses ponyvasors, ám a film egyet nem felejt el: hogy amit elkezdett velük, azt be kell fejeznie, s ennek megfelelően mindenkivel csinál valamit, senkit nem hagy unatkozni. A legtöbbjüket meg élve. Az persze más kérdés, hogy mire megyünk mindezzel.

Befejezni mondjuk, annyira sem sikerült a filmet, illetve még annyira sem, mint elkezdeni és folytatni, viszont az úgynevezett csattanóban a maga esetlen módján rendesen van ambíció: ha addig nem vettük volna észre, hogy a Felelsz vagy mersz társadalomkritikát is gyakorolgatna a jumpscare-effektek közé betuszkolt könnyes párkapcsolati melodrámázás közepette, itt rendesen érzékelhetjük a szándékot.
 

De csak az izzadós szándékot, mert a befejezés annyira csikorog, hogy szinte berezonálnak a mozi hangfalai – a mexikói game show kísértet persze nem adja fel, s ez nem spoiler, hanem a zsáner velejáróra, ha úgy tetszik, kötelező mutatvány. Hogy sose lesz vége, mindig kell felelni vagy merni, amíg le nem merül a mobil, amíg lesznek horrorfilmek. Amíg lesznek olyan öntudatos jelentkezők, akik naiv módon képesek hinni lejárt szavatosságú horrorfilmes megoldásokban.
 
Címkék: Mozipremierek 2018