Beszélgetés Koncz Zsuzsával
2018.06.17.

Önéletrajzi könyvvel jelentkezett Koncz Zsuzsa, aki elárulta, mit gondol a #metoo-ról, mihez kezd a róla terjedő álhírekkel, és mit tanult az őt felnevelő nőktől. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Sokáig ódzkodtál egy életrajzi könyvtől. Miért?

Koncz Zsuzsa: 1992-ben Varjas Endre már írt rólam egyet, és nem szerettem volna még egyszer belefogni, ha nem tudok ahhoz képest valami újat csinálni. Ráadásul azóta számtalan visszaemlékezés jelent meg kollégáktól, ezek számát szaporítani értelmetlennek tűnt. Az is nehezítette a helyzetet, hogy alkatilag alkalmatlan vagyok a bulvársztorizásra, így kitárulkozós könyvet se akartam írni. Hiába kurrens árucikk a privát élet kiárusítása, az nem az én asztalom. Hogy végül kötélnek álltam, az annak köszönhető, hogy sajnáltam volna, ha nem lát napvilágot a nálam felgyűlt fotóanyag, ami között nem egy művészi igényű kép akad. Fotóalbumhoz, amiben rövid szövegekkel interpretáljuk a képeket, már sokkal inkább volt kedvem, és ebben tökéletes partnerre találtam a Corvina Kiadó, valamint az Orlai Produkció dramaturgja, Zöldi Gergely személyében, aki töviről hegyire ismeri a munkásságomat.

R: Ejtsünk azért pár szót a családról, hiszen testvéreid is művészek lettek. Véletlen?

Koncz Zsuzsa
Koncz Zsuzsa

KZs: Abszolút. Civil családból származunk, a felmenők között sehol egy művész. Édesanyámnak gyönyörű hangja volt, és például vasalás közben ezt számtalanszor hallottam is, de átlagos családban nőttünk fel, ráadásul olyan korban, amikor a szülőknek sokat kellett dolgozniuk, és viszonylag kevés időt töltöttek a gyerekekkel. Az érdeklődésünk önkéntelenül fordult a művészetek felé. Én kiskorom óta zenét hallgattam, komolyat és könnyűt egyaránt, mert állandóan szólt a rádió. László fivérünk tárgyfotós lett, András pedig a Képzőművészeti Egyetem elvégzése után festőművésszé vált. Egy időben dolgoztunk együtt – ő készítette néhány lemezborítómat –, de aztán feladtuk, mert ő kinőtte ezt a műfajt, másrészt sok vitánk volt, és a jó testvéri kapcsolatot, a családi békét mindketten fontosabbnak éreztük.

R: Nők neveltek fel. Hogyan formálták a személyiségedet?

KZs: Azt láttam, hogy a nők tartják össze a családot, ők az erősek, többet bírnak és vállalnak, miközben azt sugallják, hogy a férfi a család feje. A tapasztalat tehát arra tanított, hogy a nőnek ugyanúgy meg kell találnia azt, amiért megszületett. Tanulni kell, dolgozni, valamit létrehozni, amit tehetsége és a lehetőségek engednek, helyt kell állnia, miként egy férfinak is, és ez nem kizárólag az anyaságot vagy a családalapítást jelentheti. Ennyi év után furcsa is azt tapasztalnom, hogy a nőt, mint A szolgálólány meséje című HBO-sorozatban, szülőgéppé próbálják lefokozni. Én úgy nőttem fel, hogy egyenrangú emberek vagyunk valamennyien. Nekünk, nőknek annyi előnyünk azért van, hogy nyugodtan lehetünk közben szépek is.

R: A helyedet ki kellett harcolnod eleinte a zenekarokban. Azt meséled a könyvben, hogy az Illés-együttessel a zenei ízlésetek egyezett, de minden másban különböztetek – és az sem jelentett előnyt, hogy nő voltál. Miért nem?

KZs: A zenekar egy részében az a konzervatív nőkép élt, amit ma is sok helyen favorizálnak. Hüvelykujjal a föld felé mutatva mondták: „Nők – vissza a konyhába!” Ebben persze volt némi élcelődés, de kicsit azért így gondolták. Lehet, hogy a feleségüknek nem mondtak ilyeneket, de én fiúsított lány státuszban voltam, így előttem nem fogták vissza magukat. Ez nekem előny volt, mert önálló, egyenrangú emberként élhettem köztük. Akkoriban egyébként általános trend volt a világban, hogy lányokkal is dolgoztak a beatzenekarok – a Beatles játszott Cilla Blackkel, Rolling Stonesék Marianne Faithfullnak írtak néha dalokat. Ennek egyik oka a fiúk bizonytalansága lehetett, mert nem tudhatták, hogy mire lesz elég az új stílus, amit csinálnak. Az elődeinknél nem volt szokás, hogy együttesben játszó zenészek énekeljenek, se a big bandekben, de az olyan gitárzenekarokban sem, mint a Shadows. A tehetséges lányokat viszont el lehetett hívni pár dalra: ezzel színesítették a zenekart, és énekesük is lett.

R: Fakadtak abból konfliktusok, hogy nőként bekerültél egy férfiközegbe?

KZs: Az okozhat feszültséget, ha egy produkcióban két, nagyjából egyformán ismert szólista van egyszerre a színpadon – én például úgy gondolom, hogy ambivalens kapcsolatunknak Szörényi Leventével egyik oka ez lehetett. De az Illés-zenekarban igazi konfliktusok nem, inkább csak heccelődések zajlottak. Nem voltak komoly viták, részben azért sem, mert éreztem, hogy mikor jobb csendben maradni. Ez egyáltalán nem esett nehezemre, mert ha kell, kiállok az igazamért, de feleslegesen nem keresem a konfliktust.

R: A 60-as években még az is provokatívnak számított, ha egy lány miniszoknyát viselt. Fontos volt, hogy megéljétek a nőiségeteket a színpadon?

KZs: Örültem, hogy szépen felöltözhetek a színpadon miniszoknyába vagy nadrágkosztümbe, mint mindenki más, de akadtak, akik ezt nem igazán helyeselték. Becsületes magyar anyák írtak gyalázkodó leveleket a Táncdalfesztivál egyik adása után, akik leánykáik erkölcseit védték a megszokottnál pár cm-rel rövidebb szoknyáimtól. Elcsodálkoztam, hogy jé, ők még nem hallottak Twiggyről? Miatta kezdtünk el ugyanis minit hordani, de ebben nem volt semmiféle provokáció, vagy spekuláció, csak egyszerű divat. Mint ahogyan azt sem hiszem, hogy főleg a világsztárok körében manapság elterjedt meztelenkedés a nőiség megélése lenne. Ez inkább a figyelem felkeltése bármi áron: ha a kiélezett versenyhelyzetben nem tudnak a zenéjükkel érvényesülni, akkor mélyebb dekoltázzsal, a pornográfiát súroló mozgással, vagy éppen húscafatokból összerakott öltözettel tüntetnek. Ők tényleg provokálnak. Én a dalaimmal a gondolataimat, érzéseimet, tapasztalataimat próbálom megosztani a közönségemmel és nem mást. Kezdetben egy rövid ideig a hajdanvolt magyar rádió zenei szerkesztősége olyan butácska slágerekkel talált meg, amelyek törvényszerűen tiltakozást váltottak ki belőlem, és fontossá tették, hogy értelmes szövegeket énekeljek, ne hülyeségeket.

R: Két éve azt mondtad, a női egyenjogúság terén a középutat preferálod, mert nyugaton már akkora az egyenlőség, hogy az ajtót se nyitják ki a nőknek, keleten viszont régóta változatlanul rossz a helyzet. A #metoo szerinted megtalálta a középutat?

KZs: Magyarország egy példaértékűen macsó társadalom, és az elmúlt 8 évben egyre inkább az lett. Európában a legkevesebb nő a magyar parlamentben van, és nem azért, mert nincsenek rátermett női politikusaink, hanem mert a férfiak agresszívan kiutálják őket maguk közül. Pártállástól függetlenül kisanyámozzák a képviselő asszonyokat, egyöntetűen nem veszik komolyan a nők egyenjogúságát. És mint tudjuk, „fejétől bűzlik a hal”. Ahhoz, hogy hosszútávon hatása legyen a #metoo-nak, a gondolkodásmódnak kéne változnia, de ez nem könnyű egy olyan politikai klímában, ami Törökországot és Oroszországot tartja példaképnek. A nők tekintetében tehát a fejkendő, esetleg a burka és a teljes kiszolgáltatottság az irányadó? A hatalommal való visszaélés, a szexuális zaklatás, a nemi erőszak bűncselekmény, jogilag büntetni kell. Ezek olyan tettek, amelyeket nehéz bizonyítani, hiszen többnyire zárt ajtók mögött, kettesben történnek. Sokszor sem a jogalkotók, sem a jogalkalmazók, de a rendőrség részéről sincs igazi szándék az ügyek felderítésére. Ettől az áldozatok megfélemlítettek és inkább hallgatnak, tűrnek. Amerikában Weinsteinre legalább rábizonyították, hogy erősen gyanúsítható visszaélésekkel és szexuális erőszakkal is. Nálunk csak kikiáltottak két bűnöst, persze a művészvilágból, de hivatalos szerv részéről az ügyek felderítésére kísérlet sem történt. Elkentük, megúsztuk ezt is – nyilatkozta egy férfi kolléga a minap.

R: És annak utána kell járnod, kell rá reagálnod, ha álhírek terjednek rólad az interneten? Legutóbb egy szerencsétlenül megfogalmazott interjú miatt például az, hogy elfajzott nyelvnek tartod a magyart.

Fotók a kötetből

KZs: Reagálni? Mire is? Hiába magyaráznám, hogy az ominózus tévéinterjúban arra utaltam, hogy a magyar egyedülálló nyelv a Kárpát-medencében, mert szláv nyelvek vesznek körül bennünket. Az internetes trollokhoz a feltétlen rosszindulaton kívül két dolog biztosan hozzátartozik: az érvek és a tények számukra nem létező dolgok, valamint akkor is igazuk van, amikor nincs igazuk. Tehát nem szabad velük foglalkozni.

R: A szocializmusban még az a hír terjedt, hogy hátszeletek van, mert hiába kritizáljátok a Kádár-rendszert, jelenhetnek meg lemezeitek. Azzal se foglalkoztatok?

KZs: Nevettünk rajta. Az Illés-zenekarra besúgót küldtek, hogy megpróbálják szétrobbantani, a Jelbeszédet betiltották, Bródyra pedig négy év börtönbüntetést kért az ügyész, amiért ironikusan megköszönte a rendőröknek, hogy segítettek elszállásolni a fiatalokat a diósgyőri popfesztivál előtt. Ha ez hátszél, az rendkívül mulatságosan hangzik.

R: Mikor küldtek rátok besúgót?

KZs: A Human Rights (1971) környékén egy jó nevű szakmabeli duruzsolt Szörényi Levente fülébe, akiről a rendszerváltás után kiderült, hogy hivatalosan azzal bízták meg, hogy válassza le Szörényit a zenekarról. De ma már ezek lényegtelen dolgok. Pláne, hogy a misszió sikertelenül zárult. Az illető tudta, mit csinált, neki kellett elszámolnia a lelkiismeretével, mi meg továbbléptünk.

R: Nem jutott eszedbe, hogy disszidálj? Elvégre sztár voltál a németeknél, franciáknál.

KZs: Azt azért szögezzük le, mielőtt füllentésen kapnak, hogy nem voltam sztár a franciáknál. Egy egzotikus jelenség voltam a vasfüggönyön túlról, akit megcsodáltak, és megnéztek egyszer, kétszer, de a harmadszor már nem biztos. Fel sem merült, hogy abban a hozzánk képest iszonyú profi szórakoztatóipari közegben bármire mehetnék igazi menedzser nélkül. Igazi menedzser pedig nem jelentkezett, illetve aki mégis, azzal kezdte, hogy maradjak kint. Ehhez felszólításra sem volt kedvem, magyar voltam és nem akartam francia lenni. Mire később, a németek komolyabban hozzáfogtak volna a sztárcsináláshoz, már elpárolgott belőlem az a kevés kalandvágy is. A francia szövegeim, amelyek a sanzonhagyományból táplálkoztak, szebbek, költőibbek voltak, a németek viszont az ottani szórakoztatóipari elvárásokhoz igazodtak, ami a népi gyökerű, mulatósra hangolt nótahagyományt helyezte előtérbe. Nem volt kedvem megmászni a német szamárlétrát, mert olyan dalokat kaptam, amiknek a szövegét némi nyelvtudással már butaságnak tartottam. Egyszerűen időpazarlásnak éreztem ezzel foglalkozni. A keletnémeteknél véletlenül, egy tv-műsor okán váltam ismertté és népszerűvé, ha úgy tetszik sztárrá, és Magyarországon is csak azért nem lettem jogász, mert összeakadtam egy olyan szerzőgárdával, akikkel zeneileg és emberileg jól megértettük egymást.

R: Vagyis ha nem találkozol Bródyval...

KZs: …akkor ma nem lennék az, aki lettem. Ahhoz a néhány táncdalhoz, amiket előtte a rádióban felvettem, nem kötődtem, csak örültem diákként a kiegészítő keresetnek. Kellett Bródy intellektusa, egyedülálló szövegei, hogy megfogjon és megtartson a zenészi pálya. Úgy éreztem, sokkal tanulságosabb azokat énekelni, mint a magyar szocialista törvénykezésen keseregni.

R: Az sem zavart, hogy Bródy és Szörényi legnagyobb dobásából, az István, a királyból kimaradtál?

KZs: Egy percig sem. Miután az István, a király alapjául szolgáló drámát az akkori férjem írta [Boldizsár Miklós drámaíró, dramaturg – S.T.], tudtam, hogy nincs nekem való szerep a darabban. Vikidál Gyula lányát (Rékát) játszani irreális lett volna, de István anyjának szerepében sem lehettem volna hiteles. Ilyen egyszerű ez.

R: Keletnémet szerepléseidnek volt egy keveset emlegetett előnye is: lekezelhettél az ABBA-val és a Rolling Stonesszal. Fontos találkozások voltak ezek?

KZs: Mindenesetre érdekesek. A világhír kulcslyukán keresztül megleshettem, hogyan működik a nagy rock and roll cirkusz. Mit mondjak, olyan nagyon nem tetszett. A Rolling Stones sajtótájékoztatóján felnőtt családapák gyilkolták egymást, hogy közelebb kerülhessenek hozzájuk. Ezt nem lehetett komolyan venni. Az ABBA-val a Waterloo idején akadtam össze. Azt a lemezüket annyira nem szerettem, és kicsit maguktól elteltnek láttam őket. Aztán ahogy haladt előre a pályájuk, megszerettem a dalaikat, elkezdtem becsülni a zeneszerzői és előadói képességeiket. A Rolling Stonestól viszont már ’71-ben is el voltam ájulva. Épp Skandináviából jöttek, ahol Keith Richardsot lekapcsolták pár napra drogtulajdonlásért. Jópofák voltak, úgy viselkedtek, ahogy azt az ember a Stonesról elképzeli. Mick Jaggerrel váltottam pár szót, akivel egy asztalnál ültünk a sajtótájékoztatón. Kérdezte, ki vagyok, én meg mondtam, hogy énekesnő Magyarországról. Kíváncsiskodott, hogy és az hol van? „Európában.” Francia előéletemből tudtam, hogy a nyugati ismeretrendszerben gyakran összecsúszott Budapest Bukaresttel.

R: A Beatles kimaradt?

KZs: Ki, de Yoko Onóval találkoztam a 80-as évek közepén, és nagyon rokonszenvesnek találtam. Álhír, hogy ő marta szét a Beatlest. Sokkal műveltebbnek, okosabbnak láttam, mint amit híreszteltek róla. Azt gondolom, remekül kiegészíthették egymást: az egyetemet végzett, jómódú japán képzőművész az egyik oldalon, a liverpooli, félproletár származású, komoly intellektusú zseni a másikon. Tragédia, hogy a történetüknek egy őrült vetett véget.

R: Az ABBA épp egy hologramturnéra készül, amin fiatal, digitális másaik adják elő a slágereiket. El tudod képzelni, hogy egyszer majd a fiatal Koncz Zsuzsa, vagy mondjuk a KITT Egylet is hologramkoncertet adjon?

KZs: Az én képzeletem is véges. Egyelőre azt sem tudni, az ABBA-é milyen lesz. Ha kiderül, majd válaszolok a kérdésre, de nekem ez kicsit futurisztikusnak tűnik. Jelenleg az köt le, hogy megpróbáljam kipihenni az elmúlt két évet, beleértve a könyvírás és -kiadás kalandjait. A jövő sok mindent hozhat, de ma még úgy hiszem, nem a búcsúkoncertemre készülök. Bár, ki tudja…?

Szerző: Soós Tamás