TESZT 2018 / Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
2018.06.17.

Nem volt öltönyös-politikusos megnyitó, csak egyszerre valahogy elleptük a színház környékét, a teret, a fagyizókat. Jó meleg volt, amikor bementünk a fesztivál első előadására. Ja, nem ott, amire most gondolsz, hanem Temesváron, a TESZT-en. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó, ez a becsületes neve, és az idei a tizenegyedik volt a sorban, vagyis megkezdődött a fesztivál második évtizede. A Revizor évek óta tudósít az előadásokról, idén azonban mi (a Revizor szerkesztősége) vezettük a szakmai beszélgetéseket is. Amelyek mindig az utolsó előadás után, többnyire jó későn kezdődnek, ennek ellenére - vagy ezzel együtt - népes hallgatóság előtt. 
 
Nem lehet tutira menni: Balázs Attila, a fesztivál (és a temesvári színház) igazgatója válogatta a programot a régió színházainak repertoárjából, szem előtt tartva, hogy Temesváron nem a hagyományos fősodor a fősodor. Van tehát némi rizikó és tét: így vagy úgy a jelennel és a környezettel folytatnak párbeszédek a produkciók.
 
Rabenthal
Rabenthal
A helyiek egy brutális abszurddal kezdtek: Jörg Graser német forgatókönyv- és drámaíró Rabenthal című darabját Radu Afrim rendezte. Egy lepukkant étteremben játszódik a nagyjából elmesélhetetlen cselekményű előadás, melynek a figurái is nagyjából leírhatatlanok: szakácsféleség, pincérféleség, meg egy párféleség, a férfi maga Rabenthal, talán műkereskedő, de nem biztos; a feleséggel meglehetős konfliktuózus helyzeteken és dialógusokon evickélnek át; hogy a díva hogy kerül a színre, már nem tudom pontosan, de van grófkisasszony is, meg Lully felesége, tényleg. Jó nézni, hogy a színészek milyen flottul beszélik ezt a Budapestről nézve "romános" színjátszást; Tokai Andrea, Bandi András Zsolt, Borbély B. Emília, Vass Richárd és a többiek kárpótolnak azért, hogy egy szót sem értek az egészből...
 
Tekinthetnénk posztmodern performance-nak az igazán sajnálatos műsorváltozást: a koszovói Pristinából várt társulat előadása elmaradt, ugyanis a művészeket nem engedték be Romániába, mert Románia nem ismeri el Koszovót. Márpedig amit a politika nem ismer el, az ugyebár nincsen. Akkor sincsen, ha az előadás abból az abszurd helyzetből indul(t volna) ki, hogy a britek EU-ból való kilépése után a helyükre igyekvő Koszovó versenyt fut Szerbiával...
 
Jami körzet
Jami körzet
A nemzeti öntudat és büszkeség túlhajtásai csúcsra jártak a huszadik században, többször is. És csöppet sem úgy fest, hogy ebben a huszonegyedikben alább adnánk: nézzünk már körül itthon, a szomszédban, meg kicsit távolabb. Kokan Mladenovic csattanós előadással válaszol a problémára - már az is csattan egy kicsikét, hogy szerb-magyar-montenegrói koprodukcióban készült a tavalyi Thealteren bemutatott produkció, a Jami körzet. Az áldokumentarista darab nemzetközi összetűzéseket szító kiindulópontja, hogy ősemberi maradványokat találnak egy Jamena nevű faluban, a mai Szerbia, Horvátország és Bosznia határán, és a leletet mindhárom ország a saját nemzeti ősisége bizonyítékául magáénak vallja. Vita és versengés, nemes és nemtelen eszközökkel, bevetve minden, politikusok acsarkodása, a tudomány vélt bizonyító ereje, és persze a gyűlölködés, egészen a pusztító háborúig... Három remek színésznő játssza a három országot; őket nem, csak az országokat könnyű minduntalan összekeverni, és persze ez is cél, szomorú poén. Hiszen könnyű lelkileg, érzelmileg és agyilag is belebódulni és belevakulni a saját nemzeti kivételességünkbe, nagyságunkba, hogy ne mondjam, felsőbbrendűségünkbe; könnyű nem venni észre, hogy a szomszéd mennyire hasonlít ránk; és a legkönnyebb gyűlölni, lenézni a másik nemzetet. 
 
A "mese" vége azonban nemzetek fölötti: Jamenát tokkal-vonóval megveszi egy multi (fene az internacionalista üzleti gusztusát), és gigantikus kalandparkot rittyent a ködbe vesző lelet helyére. Megteremti az új közös nyelvet, amely csöppet sem hasonlít az emberi beszédre, de nem is kell, hiszen majom-maszkban ugrálnak azok a legújabbkori "rabszolgák", akik a nemzetközi látogatótömeget kiszolgálják. Mladenovic rendezése tükör - és nem is görbe. 
 
Gerincbántalmak
Gerincbántalmak
A Szabadkai Népszínház Magyar Társulata Gerincbántalmak című előadását hozta Temesvárra - amolyan plakátszínház ez, az alkalmazottak kiszolgáltatottságáról, megnyomorítottságáról, félelméről, a gonosz és láthatatlan főnökség árnyékában. Mondjuk, egy multi lehet ilyen, a maga soklépcsős hierarchiájával. Vagy egy kis kóceráj, valahol a Balkán vidékén. Mert nem is a hely érdekes, még csak a piachoz való viszony sem az - hát persze, a kapitalizmus, mondják az ismertetőben, alighanem azért, mert a darabot a német Ingrid Lausund írta. A szabadkaiak az előadás elején precízen hozzák az örök beosztott szürkében tartott figuráját, járulnak szép sorban a láthatatlan főnök elébe, míg a többiek idegesen és mereven ülnek-állnak a kietlen előszobában - aztán egyszer csak megpördül a darab, átvált holmi Ionesco-parafrázisba, őrült és összefüggéstelen kiborulások, belső rohamok lesznek úrrá rajtuk. Pálfi Ervin, G. Erdélyi Hermina, Nemes Andor, Pesitz Mónika és Raibovszki Csaba öt szólamban vezeti elő a szétesettség nagyáriáját. Őszintén szólva nem a darab, még kevésbé az üzenet, de a színjátszás ragadja meg a figyelmünket. 
 
Thornton Wilder A mi kis városunk című darabjával, pontosabban annak Aradra adaptált változatával érkezett a fesztiválra a Ioan Slavici Klasszikus Színház Aradról. Cristian Ban - aki a színészekkel közösen írta, majd egyedül meg is rendezte a szöveget - híven követte az eredeti mű számos instrukcióját a díszletre, jelenetezésre, szerkezetre vonatkozóan; föl is keltette várakozásunkat és kíváncsiságunkat "az ő kis városának" elmúlt százéves története iránt. Járt levéltárban, múzeumban, ki is kutatta egy aradi asszony történetét, amellyel behelyettesítette Wilder egyik szereplőjét, de adós marad a várossal magával. A soknemzetiségű Arad - magyarok, németek, románok, szerbek, szlovákok, csehek is éltek itt - nemcsak a vértanúkról nevezetes, hanem például arról, hogy Trianon után Romániához került, majd 1944 szeptemberében mindössze hat napra visszafoglalta a magyar hadsereg, tőlük pedig a román, némi szovjet segítséggel. Hogy 1930-ra már kisebbségbe kerültek az itt élő magyarok, hogy átstrukturálódott a lakosság, mind a nemzetiség, mind a vallás tekintetében - nos, erről mindről nem szól a rendező "kis városa". Kihagyott lehetőség, pasztell előadás.
 
Felhő a nadrágban. Fotók: TESZT
Felhő a nadrágban. Fotók: TESZT
Vlagyimir Majakovszkij írt egy Felhő a nadrágban című verset. Ebben megírta a forradalom tíz üzenetét. A hetedik üzenet így hangzik: "Forradalom tör ki, amikor a művészek nem lesznek többé gyávák, és teli torokból üvöltenek, míg ti hallgattok, emberek!". A szabadkai Kosztolányi Dezső Színház hat terepmintás jelmezbe öltözött színésze mikrofonba üvölti mind a tíz üzenetet, mintha egyenesen Urbán András idomította volna őket erre, pedig az előadást Kokan Mladenovic rendezte. Az első jelenet után színes ruhácskákba öltöznek fiúk és lányok, vége az Urbán-idézetnek, és kezdetét veszi egy revü, színes-szagos vidámság, a város, a vezetés, a nagy fizetés ünneplése, kiosztják a rózsaszín szemüveget (a végén sajnos visszakérték, pedig hazahoztam volna), és jöhet a penészes kenyér dicsősége, ének, tánc, happiness... A pelenkához való jog hirdetése. Fuvolaszó. Tüntetés, jelszavak - ez is revü. A forradalom hazugsága. A forradalmi színház hazugsága. A színésznő panasza, aki "angazsált színház" helyett szappanoperát, de legalább szép jelmezben szép szerepet szeretne, és hódolókat a művészbejárónál. Bohóctréfa és igazi keserűség. Ja, Majakovszkij persze semmilyen üzenetet nem írt a forradalomban, felhőről a nadrágban (vagyis a semmiről a valami helyett) pedig végképp nem beszélt.
 
Angazsált színház - tanulom a kifejezést; gondolkodom, hogyan is lehetne magyarabbul, a mind lehasználtabb politikai színház helyett. Ki kéne találni, hogy nevezzük, mert maga a dolog már ki van találva. Menjenek, nézzék meg Szegeden, a Thealteren. Ilyent magyarországi színházban nem látni.
 
Ez volt számomra a TESZT első négy napjának a summája: ilyent hazai színházban nem látni. 
Szerző: Csáki Judit