TESZT 2018 / Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár
2018.06.18.

A Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozón idén a Revizor kritikusai vezették az esti szakmai beszélgetéseket. Csáki Judit, Proics Lilla és Puskás Panni Temesváron is A mi asztalunkat ülték körbe. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Egy szakmai beszélgetésnek általában nem arról kell szólnia, hogy az alkotók hallgatják a moderátor dicsérő vagy rosszalló véleményét az általuk létrehozott előadásról. Az idei TESZT ebből a szempontból kissé rendhagyó volt, hiszen kollégáimmal, Csáki Judittal és Proics Lillával arra törekedtünk, hogy ne csak kérdezzük a művészeket, hanem érintsük az alkotásaikkal kapcsolatban felmerülő problémákat is. Ezt bizonyos alkotók jobban, mások rosszabbul viselték, de volt olyan is, aki tudomást sem vett róla.
 
Queendom
Queendom
A TESZT életében a mi jelenlétünk egyértelmű irányváltást jelent, hiszen az ezt megelőző tíz évben ezeket a beszélgetéseket Upor László vezette. Ennél is fontosabb kérdés volt viszont, hogy a meghívott előadások szempontjából milyen mértékben történt irányváltás, miután Gálovics Zoltán, a fesztivál volt művészeti vezetője az idei évtől már nem vett részt a TESZT szervezésében. Első TESZTelőként a feketeöves fesztiválozók véleményére kellett hagyatkoznom, akik némi konszolidálódást véltek felfedezni az idei programban.
 
Ez azért nem azt jelenti, hogy ne láttunk volna a hagyományostól eltérő előadásokat, sőt, ebben a tekintetben a válogatás láthatóan törekedett a sokszínűségre. Láttunk filmadaptációt (Táncos a sötétben, Csiky Gergely Állami Magyar Színház, Temesvár. R: Kocsárdi Levente), olyan mozgásszínházat, amely Edward Hopper festményeit értelmezte újra a színpadon (Frame, Koreja Színház, Lecce), feminista performanszot (Queendom. R: Szabó Veronika) és szókimondó politikai színházat is, Kokan Mladenovic két előadását, a szabadkai Felhő a nadrágbant, és a Jami körzetet a Bitef Színháztól.
 
Near Gone
Near Gone
A programból pregnánsan kitűnt a kortárs színház egyik általános törekvése, amely a személyes tapasztalaton keresztül jelenít meg egyéni vagy társadalmi, de mindenképpen általános jelenségeket. Ilyen volt például a Near Gone című előadás is Katherina Radeva és Alister Lownie előadásában. A művészházaspár egy velük valóban megtörtént krízishelyzetet játszik el. Katherina négyéves húga egy nap életveszélyes balesetet szenvedett, ám az előadásban elsősorban nem a kislány története az érdekes, hanem az, ahogy Katherina megélte a veszteség érzését, és ahogy Alister végignézte ezt. Férj és feleség a történet elmesélhetetlenségével, a verbális reprezentáció lehetetlenségével küzd a színpadon. A nő anyanyelvén, bolgárul szólal meg, a férfi pedig angolul tolmácsolja a felesége szavait, ám képtelen átvenni a Katherina érzéseit és hangulatait, mechanikusan utánozza mozdulatait. Kettőjük kapcsolata a színpadon attól válik igazán meghatóvá, hogy bár a férfi képtelen átvenni a nő fájdalmát, ez nem azt jelenti, hogy nem látjuk őt empatikusnak, vagy ne aggódna Katherináért. Mozdulataiban, tekintetében felismerjük azt a sutaságot, ahogy magunk is esélytelen próbálkozásokat szoktunk tenni, hogy segítsük gyászoló rokonunkat, barátunkat, szerelmünket.
 
Előadás a narancsról
Előadás a narancsról
A hetvenes évek performanszainak továbbgondolása volt az olasz Marco Chenevier előadása, amely az Előadás a narancsról címet viselte. Két művészt és egy technikust látunk a színpadon, előbbiek tánckoreográfiákat adnak elő, ha hagyjuk őket, mert itt minden rajtunk, közönségen múlik. A bejáratnál kapunk egy csomagot, amelyben papírdarabok, egy pici csokoládé és egy narancs van, ezeknek a színpadra dobásával megállíthatjuk, vagy épp elindíthatjuk a következő jelenetet. Marco Chenevier és Alessia Pinto folyton amorális helyzetek elé állítja a színpadra hívott nézőket: a laktózérzékeny táncos megiszik egy pohár tejet, ha a néző nem lép közbe, ha a néző hagyja, hogy elfogyjon a tej, akkor 20 lejt kap ajándékba. Morálisan pocsék összetételű közönség vagyunk, Cheneviernek rengeteg tejet kell innia az előadás alatt, és csak remélni merem, hogy bevette előtte a gyógyszereit. Az utolsó, hosszú jelenetben a férfi a nőt kínozza: jeges (tejnek látszó) folyadékot önt a fejére vödrökből, a szemébe narancs levét facsarja. A mi dolgunk, hogy megállítsuk a folyamatot, ha akarjuk; és akarjuk, bár 25 darab naranccsal kell ehhez eltalálnunk Cheneviert egy meghatározott pontról úgy, hogy már nincs túl sok narancsunk. Kényszeredett próbálkozásaink közben, hogy narancsokat szerezzünk Alessia Pinto megmentésére, Proics Lillával régi félelmünk válik valóra: a vizes táncszőnyegen két egymást követő pillanatban hatalmasat zakózunk, de a problémát nekünk sem sikerül megoldanunk.
 
A feladat ugyanis az lett volna, hogy észrevegyük, fel kell rúgnunk a szabályokat ahhoz, hogy megállítsuk a folyamatot. Az alkotók a szakmai beszélgetésen azt mondják, még soha ilyen szabálykövető közönséggel nem volt dolguk, a kínzás még egy országban sem tudott befejeződni, csak itt. Egy fesztivál közönsége persze nem elég ahhoz, hogy reprezentatív módon kimutassuk posztszocialista örökségünket: a bugyutaságot és a passzivitást, de ha az elmúlt nyolc év következmények nélkül maradt korrupciós ügyeire és a kialakulófélben lévő Orbán-diktatúrára gondolok, sajnos, látni vélem a fájdalmas összefüggéseket.
 
Ivo Dimcsev
Ivo Dimcsev
A fesztivál utolsó előadása Ivo Dimcsev performansza volt, a Sculptures. Soha visszataszítóbb popsztárt még nem láttam, mint Ivo Dimcsev. Gondolom, ez direkt van így, bár az előadást követő szakmai beszélgetést a művész tulajdonképpen végigkamuzta, egyetlen kérdésre sem volt hajlandó normális választ adni, ellenben nagyon hosszú ideig beszélt a semmiről. 
 
A szcenírozott koncert közben többször elmondja, hogy ő tulajdonképpen kortárs művész, sőt, azt is, hogy amikor kortárs művész, akkor sokkal intelligensebb szokott lenni, mint most. A popsztár, akit játszik, vagy aki ő, nagyon esendő: többször újrakezdi számait, mert nem tetszik neki, a hangosítás, elfárad, liheg, leül egy székre. A dalok, mint a rendes popszámok, mind a szerelemről és a szexről szólnak, lassúak, nyúlósak, rémesek, de Dimcsev remek hangja, humora és színpadi jelenléte azért fenntartja a figyelmünket. A háttérben, vagy néha az előtérben négy táncost, két Jézust és két Máriát látunk szupermenes kisgatyában. Először nem értem, miért, aztán végül arra következtetek, hogy ezek a táncosok valószínűleg úgy szenvednek Dimcsev mellett, mint Jézus a kereszten, illetve Mária alatta. Dimcsev nem először jár a TESZT-en, és idén is nagyon erős színfoltja volt a fesztiválnak, laza és kellemes befejező program.
Szerző: Puskás Panni