Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MENJÜNK VALENCIÁBA!

A fecsegő potyautas 41.
2018. jún. 14.
A múltkor egy tüntetésen - szia, Feri, szia Zoli, hahó, Marika, de szart írtál, Ernő!, legközelebb jó lesz, nem szaladt erre a Buksi, a babakocsival? - láttam egy lányt, kedves volt, igencsak helyes is, viszont az volt a blúzára írva, hogy Fideszessel nem szeretkezek. Ezen a megszorításon kicsit elgondolkodtam. SZÍV ERNŐ ÍRÁSA.
Csak mert én olyan emberi párt is ismertem, és igen közelről ám, ahol apunak az acsargó Magyar Hírlap volt a napi zsurnális betevője, kicsi anyunak meg a fölmenői tovaszálltak a szürkés, ragacsos állagú oswietzimi szélsütésben. De azért. Azért szerették egymást. Láthatóan. Én ezen akkor őszintén csodálkoztam, mit tagadjam, kicsit meg is rendültem. Ezen megrendülésem is az eszembe jutott, amikor a tüntető kislányt néztem, és blúzán a karakán üzenetet. Hogy jó, oké, fideszessel nem kergeti az orgazmus halálfejes lepkéjét, de például jobbikossal igen? Vagy olyan szocival is lehetséges a testi bátortábor, aki huszoniksz millió románt emleget, és egyébként nem csak álmában cigányozik? 
Édes istenem, mennyi dilemma, mennyi égető kérdés.  
De az alapkérdés mégis ez: az emberi együttélés rendkívül bonyolult menetében, illetve a szeretés gyakorlatában fölfüggeszthető-e a világnézet. Lehet-e örömforrása egymásnak a szép bolsevik test és a szép náci test? Nem, ez így túl egyszerű. Inkább így mondanám, lehet-e a másikat a világnézete nélkül szeretni. Jópofa, csak néha butaságokat beszél. Cuki, csak néha elragadtatja magát bizonyos halállistákkal. Én ebben most dehogyis fogok állást foglalni, bár tudnék, de az olvasóra bízom, ha van, a döntést. 
Viszont tovább ragozom. 
Jó-e az, ha mindig egyet értünk. Jó-e az, ha nem tudunk vitázni. Jó-e az, ha ki se kell mondani, meglátja az ember, meghallja, és csak bólint, kis kézszorítással, hát igen, apukám, na, persze anyukám. Azért néha csöndesen, meghitten elcsodálkozik az ember. 
Azon csodálkoztam el a minap, amit a másik mondott a hétköznapi utcán ért élményéről. Olyat látott, amit magam is szoktam, nem nagy kunszt. Semmi különös. Hogy például a zöldségesnél, a sarkon megpillantunk egy fekete fiút. A villamoson utazik, egyedül, apróbb változatú Samuel L. Jackson, Tina Turner. A kisváros főterén – a Kossuth szobor előtt – lassan átsétál egy asszony, a haja valamilyen kendővel elfedve, megszólal a sziréna. Jön három fiú szemben, a park platánlombjai összeborulva fölöttünk, hangosan beszélgetnek valami idegen, pergő, őőőő zavaró nyelven, kopott farmer, gumipapucsot csattogtat a talpuk, nínó, ninó. 
Hogy erről mi a gondolás. Hogy ez az idegennek, másnak, nem koherensnek kinevezett, kinyilvánított emberi lény tudja-e, miféle országban időzik éppen, van-e fogalma arról, hogy föltüzelt, hiszterizált, ellenséges érzületű honpolgárok közé vetette a sorsa, a munkája, az aktuális feladata. Egyébként lehet angol, francia vagy dán is.
Azt mondta a másik, hogy félti őket. 
Igen, rájuk nézek, és ezt érzem én is.
Azt mondta a másik, összerántja a gyomrát a félelem, amikor megpillantja őket. Azt mondta a másik, éppen csak eltűnődve, önkéntelenül, hogy kicsit megszorul benne valami, beszáll a metróba a fekete lány. És én bólintottam, hogy, a picsába, hát magam is pontosan így vagyok. Olyan az érzés, mint amikor régen, elég sokáig, viszont mára már érdekes módon nem, rendőrt pillantottam meg. Már régen szabadok voltunk, illetve tanultuk, mi az, hogy szabadnak lenni. Egy meg egy. Vagyis nem fekete, fehér, hanem a színek iksz, elég sok árnyalata. Mégis. Megpillantottam a rendőrt, és más lett a világ. Visszarendeződött, restaurációt játszott a fene nagy lelkem. A szabadság eltűnt, mint egy sapka. Egy szimpla kék ruhától. Hess. Ez van most is, most is, amikor nem a velünk hasonlatos bőrszínt pillantjuk meg. Hát nem kellene ezt kikérni?! Hogy ez, amiben vagyunk, valami nagyon hasonló ügymenet, és még akkor is, ha a félelem, az aggódás, a szolidaritás vezet bennünket. Mert a félelem, az aggódás, a szolidaritás nem az irracionalitás része-e. De igen. Sajnos. Vagyis ki lehetne kérni, hogy a rettentő homlokú külügyi Fejenagy földicséri az olasz kormányfőt, mert nem fogadta be a terhes nőkkel, gyerekekkel is teli menekült csónakot. 
Messze jutottam, mint aki csak sétál.
Visz egy világnézet, fogja a kezem, nem engedi. Milyen jó, hogy olyan, mint a másiké. Hát, ha már így, el kellene menni Valenciába – is.  

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek