Spolarics Andrea: Nyilván eszembe jut. Sokszor emlegetünk egy-egy előadást volt kollégákkal, akikkel találkozunk, együtt játszunk. Néha próbáljuk fejtegetni, mi volt, hogy volt, hogy lehetett volna. Néha belém nyilall, milyen csodálatos előadások mentek a kukába. Megszűnt egy színház, és mintha semmi sem történt volna. Nem állt meg az élet, és nem állt ki a szakma. De nem élek a múltban. Amit el kell engedni, azt el kell engedni, nem nyalogathatom a sebeimet örökké. Már jó ideje semmi nem okoz földrengést a színházi életben. Miért pont ez lett volna a kivétel? Drukkolok magunknak, hogy újra nagyobb hangsúlyt kaphasson mindaz, ami a színházakban történik. És nem csak a színházakban: tele van ez az ország fontos művészekkel, akik érvényesen alkotnak. És mégsem hallani róluk eleget és elégszer. Pedig fontos lenne, szükség van rá. 

SA: Nem tudom. De azt biztosan tudom, hogy a színház, a jó színház képes felrázni, felébreszteni az embert. 

SA: Sokszor nem tudom, rám is szokták sütni, hogy túl erőteljes vagyok (nevet). Ez egyéni vérmérséklet, habitus kérdése, ami a munkámban, a színpadon is megjelenik. Sokszor tudatosan “használják” ezt belőlem rendezők. Én viszont néha pont annak örülnék, ha nem ezt az oldalamat helyeznék előtérbe egy-egy munka során. Örülök, ha a finomabb lágéimra is kíváncsiak, vagy olyan minőségeimet szeretnék előhozni, amik bennem bujkálnak, én magam is csak sejtem, és még nem biztos, hogy elő tudom hívni őket. Folyamatosan kísérletezem. Nem akarom ismételni vagy megunni saját magam, és ez mindennap éberséget kíván. Ha az ember sokat játszik, megvan a veszélye, hogy kiszáradnak belőle a nedvek: a játékkedv, a kísérletező kedv, és eltűnik az élő, organikus játék. Ez is feladatunk: hogy ezt fenntartsuk magunkban. A színjátszás egyik nagyon fontos eleme ez az energia, ami a szerep gondolatisága mögött bújik meg. Felel azért, hogy a színész megfelelő hőfokon égjen, kiélezi a reflexeket, fenntartja a közlésvágyat, ami elengedhetetlen. A színjátszás nem lehet magamutogatás; téttel bíró közlés kell, hogy legyen. Ez a szándék és energia az alap, innen lehet elindulni. Dolgozom magamon ahhoz, hogy ezeket az erőket tudatosan jól tudjam kezelni. Hogy jól tudjak adni. 

SA: Jó esetben igen. Az nagyon nagy élmény, amikor sikerül az egészséges arányt megteremteni ennek az energiának a tudatos és ösztönös része között. Ebben az évadban Alföldi Róbert rendezésében, A sötétség hatalma című előadásban megtapasztalhattam, hogyan tudom tudatosan kezemben tartani az alakításomat. Egy angol rendező mondta egyszer a közös munkánk során: a gyeplő mindig a mi kezünkben van, az előadás alatt az a feladatunk, hogy mi irányítsuk a néző fókuszát. Az egy nagyon finom egyensúlyi játék, ahogyan a gyeplőszárat meghúzom, vagy engedek rajta. A sötétség hatalmában mindez könnyedén, magától megy, nem kell erőlködni rajta, csak siklani vele. Ennek persze nagyon sok összetevője van. Jó partnerek kellenek hozzá, akikkel jól lehet “teniszezni”: az előadás elején feldobjuk azt a bizonyos játéklabdát, és soha nem eshet le – egészen addig a pontig, amíg a zárómondattal le nem ütjük. Ha ez sikerül, akkor olyan együtt-zenéléssé válik a közös játék, ami örömzenélés is. 

SA: Nincs könnyű munka. Mindenért keményen meg kell dolgozni. Az nagyon rossz lenne, ha nem kéne kihívni saját magunkat. Az elején az ismeretlenből kell felfejteni, kibogozni egy szerepet. Pont ez az érdekes benne. Rossz lenne, ha már az elején látnánk a végét, vagy ha a kisujjunkból ki tudnánk rázni. Annak nem is lenne értéke. 

SA: Inkább úgy mondanám, hogy volt jó néhány cölöp, amik után már nem lehettem többé az a színésznő, aki előtte voltam. Mert ha képes voltam azt a bizonyos szerepet úgy megcsinálni, akkor utána az már kötelező érvényű mércévé vált. És mindig tovább kell lépni, visszafelé nem lehet. Mindig meg kell tudni újulni. Ezt az elvárást én támasztom magammal szemben. Van, amikor sikerül megugrani, van, amikor kevésbé. Volt olyan szerepem is, ami úgy múlt el, hogy rengeteg minden maradt bennem, amit még bele szerettem volna tenni, de nem volt rá elég időm. Tavaly, a Macskajátéknál úgy éreztem, nem lettem kész. Mégis nagyon fontos állomásnak érzem a pályámon, mert megtapasztaltam, milyen, mikor egy szerep a képességeimet, a teherbírásomat totálisan, a végletekig igénybe veszi. Nem tudtam ellazulni, felszabadulni benne. Ez is egy fontos tapasztalat, amivel gazdagodtam, amiből tanultam. 

SA: Igen. A kritika néha fel tudja hívni a figyelmemet arra, hogy mire kell vigyáznom. Feldolgozom, lefordítom magamnak a visszajelzést. De nem találkoztam még olyannal, aki engem illetően kritikusabb lett volna nálam. (nevet)

SA: Az egészen más helyzet. Az az én szabadságom, a féltve őrzött szabadságom. A KIMI-ben színészmesterséget tanítok, ez egy eléggé átfogó fogalom, nagyon sok rétege van. Foglalkozunk mozgással, beszéddel, gondolatisággal, technikai részletekkel, egyáltalán az önkifejezés formáival. A kiválasztott darabokkal hat hónapot tudunk dolgozni. Kőszínházban nincs idő arra, hogy ennyire elmélyülten, ennyire sokat kísérletezve, ennyire kitartóan foglalkozhassunk ugyanazzal az anyaggal. Itt kellő hittel és odafigyeléssel keresgélhetünk, bátran és szabadon dobhatunk el már megtalált megoldásokat, hogy újakat kereshessünk. Három hónapig csak a szöveggel foglalkozunk. Megengedhetjük magunknak ezt a lassú, szép, csöndes, nem látványos, hókuszpókuszok nélküli munkát. Ráadásul a semmiből csinálunk színházat – mert itt nincs nagy infrastruktúra mögöttünk.  

SA: Nem. Azt látom, hogy nyitottság kérdése az egész. Persze, könnyebb úgy nyitottnak lenni, hogy van két gyerekem – éppen ebben a korban lévők. És persze ismerjük a körülményeket: az információs társadalom mindennapjainak buktatóit, hátrányait. Tudjuk, hogy nagyon nem könnyű ennyi impulzus között, ebben a szétszórtságban, rohanásban élni. Annyi mindennek meg kell felelni, annyi elvárás szorongatja az embert. A fiatalok vágynak a figyelemre. Abból van óriási hiány. Nem vagyok egy tyúkanyó-típus, és rájuk telepedni sem szeretek, de bízhatnak bennem, és tudják, hogy fordulhatnak hozzám, ha bármi van… Talán ez a kulcs. 

SA: Friss szellemiségű dolog készül, és ebben az induló fázisban nagyon sok múlik mindannyiunkon. Mi pedig kart karba öltve állunk a vártán. Nagyon szeretem, hogy ebben a közegben mindent ki lehet mondani, amit gondolunk. Nyitott a légkör, bizalommal és figyelemmel teli. Ez a nyíltság persze sokszor fájdalmas szembesítésekkel is jár, de fontos, hogy van egy nyílt fórum, ahol ütköztetni tudjuk az érveinket, meghallgatjuk egymást, mindenki hozzátehet az egészhez. Nem beosztottak vagyunk, akik lejátsszák a szerepeiket, hanem részt veszünk az egészben. Számíthatunk egymásra és a másik őszinteségére. Ami jó, mert egyre kevésbé bírom a lekerekített, szépelgő, becsomagolt dolgokat. Inkább beleállok konfliktusokba, az visz előre – érvekkel, jóindulattal és segítőszándékkal. Mindenki érzi azt, hogy közös az ügy, és mindannyiunk személyes felelőssége.