Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

AZ EMBER NYOMÁBAN

26. Várnai Nemzetközi Színházi Fesztivál
2018. jún. 12.
Helyzeti hátrányból indul a várnai fesztivál: a bolgár tengerparton, a naptári nyár elején ugyan kinek volna kedve sötét színháztermekben üldögélve múlatni az időt? JÁSZAY TAMÁS BESZÁMOLÓJA.

Ez persze így igazságtalan, az embernek (vagyis a kritikusnak biztosan) igenis van kedve színházba menni, ha fúj, ha esik, meg akkor is, ha odakint száz ágra süt a nap. De leginkább akkor, ha olyasmit lát, ami miatt megéri maradni. Várnán többnyire ilyen élmények értek, bár férfiasan bevallom, hogy a négy nap alatt látott tíz produkcióból kettő is akadt, ahol menet közben fogtam menekülőre. Ebből is adódik tanulság: ami helyben érdekes, értékkel bír, az nemzetközi összehasonlításban lehet, hogy maradinak és porosnak tetszik.

Három nővér
Három nővér

És ezzel már ott is vagyunk a program összeállításánál. Történetét tekintve a várnai: rendszerváltó fesztivál, s bár az elmúlt két és fél évtizedben több átalakuláson esett át, mostanra négy stabil pillére van a programnak (a csatlakozó kerekasztal-beszélgetéseket, találkozókat nem számolva). Háromtagú tanács válogat az elmúlt évad legjobbnak ítélt bolgár produkcióiból, amihez viszonylag bőséges nemzetközi szelekció csatlakozik. Ott vannak még a bolgár showcase előadásai (ide a nemzetközi színtéren is forgalmazható/nak ítélt/ produkciók kerülnek, s a szervezők főleg a meghívott külföldi színház- és fesztiváligazgatók tetszését igyekeznek vele elnyerni, lásd még országimázs), plusz az idén koncerteket, főiskolás vizsgaelőadásokat és bábprodukciókat tartalmazó párhuzamos program. (Érdekes színfolt volt három, profi felvételről vetített előadás: a New York-i MET-ből a bolgár Sonya Yoncheva főszereplésével közvetített Bohémélet mellett pozitív visszhangja volt a nálunk is lejátszott londoni, Ivo van Hove rendezte Hedda Gablernek, továbbá a novoszibirszki, Tyimofej Kuljabin jegyezte maratoni, néhány elhangzó mondaton kívül teljesen néma Három nővérnek. Jogos egy kollégám felvetése: lehet, hogy a közeljövőben a költségtakarékosság jegyében filmfesztiválokra fogunk járni színháziak helyett?) A következőkben öt, más okokból emlékezetes előadásról számolok be röviden.

Vissza a hazai kontra nemzetközihez, meg ahhoz, mennyire kiszámíthatatlan a színház mint olyan: a szervezők bár erősen tartottak attól, hogy a bolgár Milen Ruszkov legújabb regényéből készült, a szófiai Teatr 199-ben teltházakkal és többhónapos várólistával játszott monodráma, a Chamkoria értetlenséget szül a fesztivál kontextusában, ám az mégis az egyik legsikeresebb előadás lett. A félelem valahol jogos: mi közünk lehet egy 1928-ban a bolgár vidéken dolgozó buszsofőr hétköznapjainak részletgazdag történetéhez? Ha a néhány, csak a lokális kontextus alapos ismeretében értelmezhető utalástól eltekintünk, rájövünk, hogy nagyon is sok, és nem csak ká-európai szemüveggel nézve. 

Chamkoria
Chamkoria

Az egyetlen szereplő, Szlave akut szómenésben szenved: hiába vannak ott utasai, akik közül a legkülönösebb figurákat előszeretettel meg is idézi hosszú monológjában, távolságibusz-sofőrnek lenni mégis csak mérhetetlenül magányos dolog. Útközben másra sincs ideje, mint gondolkodni, töprengeni, filozofálni, és mialatt ezt teszi, hiánytalan portré bontakozik ki. Szlavéról, az emberről, meg a két világháború közötti, korántsem vidám bolgár világról. A sofőr privát sorsa attól válik fontossá és nyelvi-földrajzi határokra való tekintet nélkül érthetővé és átérezhetővé, mert igazi, prototipikus kisemberként, az akarata ellenére ad neki randevút a nagytörténelem. Ő a maga korlátoltságával, földhözragadt, mai mércével egyáltalán nem polkorrekt, ám korántsem példa nélküli gondolkodásával (lásd azt, ahogy a pénzről vagy a nőkről beszél) mindezt kommentálja, elszenvedi, nagy ritkán élvezi is. A kiváló Zahari Baharov játssza a bájosan bumfordi sofőrt, aki hiába forgatja magabiztosan a kormánykereket, mégsem lehet a saját élete ura. Javor Gardev indázó és ide-oda ugráló, mégis pontosan követhető szövegváltozata, mértéktartó rendezése érzékeny egyensúlyt hoz létre a színpadon.

Szintén híre van már a Szófiából érkezett Happy Beckett című előadásnak. Monológ ez is, csakhogy négy személyre és többtucatnyi, láthatatlan résztvevőre komponálva. A kiindulópont Beckett Ó, azok a szép napok! című 1960-as drámája, ami ezúttal valóban csak vázként szolgál. A darab struktúráját megtartja és követi Mariy Rossen invenciózus, ám kissé hosszúra nyúló rendezése. Ez utóbbiért amúgy mi magunk vagyunk a felelősek: a belépőjegy egy tíz kérdésből álló kérdőív, amit az előadás időpontja előtt napokkal anonim ki kell tölteni, s az olyan kérdésekre adott válaszok, mint például, hogy írjunk különös hangzású szavakat, vagy meséljük el, hogyan találkoztunk először a halállal, egytől egyig beépülnek az előadásba. Van abban valami bizarr és megható, ahogy az ember a saját mondatait, odavetett válaszait vagy megfontolt gondolatait hallja vissza a színpadról, meg abban, ahogy rájövünk, hogy azok ellenállás nélkül belesimulnak a Beckett-alapszövegbe. Winnie születésnapjára érkezünk, így ajándékot is hoznunk kell magunkkal, amikkel Ana Valchanova rögtönözve játszik. A galériatérbe helyezett Beckett-verzió más értelemben is igazi közösségi alkotás: a szövegváltozatot, a zenét, a jelmezt és a kellékeket a négy játszó készítette, illetve tervezte. Beckett nekem akkor működik igazán, ha a szerzői instrukciók maradéktalanul megvalósulnak, ám a sajátos bolgár kalandtúrán meglepve tapasztaltam, hogy ez a fajta hűtlenül hűséges megközelítés is gyümölcsöző lehet.

PURE/Realmagination
PURE/Realmagination

Egészen másfajta kalandok része lehet a néző a nemzetközi programba sorolt, mert a már főleg Belgiumban alkotó bolgár Christian Bakalov nevéhez kötött PURERealmagination  című… nos, miben is? A ’performatív immerzív installáció’ műfajmegjelölés pontos, mégis távolságtartó, én prózaibban mondom: lelki wellnesskúra, részvételi masszázsszínház, testimese-gyűjtemény felfedező hajlamú utazóknak. Megjelenek a színházépület előtt a megadott időpontban, engem és két társamat székbe ültetnek, egy megejtően komoly arcú, tíz év körüli kislány fülest nyújt át, amiben morajló, lüktető, meditatív zene szól és egy rövid instrukció: követni kell a gyermek utasításait. A kislány sombrero méretű szalmakalapot ad, résein méteres hosszúságú színes, vékony szalagok átfűzve. Határozottan megragadja a kezemet, némán mutatja, hogy nekem is így kell tennem útitársaimmal, majd a kalap félig áttetsző álcája mögött nekivágunk a kalandnak. A város zsúfolt sétálóutcáján megy a furcsa trupp vagy száz métert, és épp amikor azon kezdek tűnődni, hogy az útmenti lámpák közé cikcakkban kifeszített színes szalag vajon már tegnap is itt volt-e, a kislány megállít, a szalagra mutat, a távolba int és ott hagy minket. A titkos jelet követve néhány perc séta után egy iskolaépülethez érünk, előtte gyerekek játszanak önfeledten, már megint egy szalagokból összefűzött játékkal. A kalapokat begyűjtik, az iskola alagsorába visznek, ahol leültetnek, de előtte mindenki választ egy, az eddigiekhez hasonló, úgy két centi széles szalagot, amivel aztán ki-ki beköti a szemét. Percek telnek el így, zsongító félhomályban, bizonytalan körvonalak között, közben a fülemben szól a nyugtató zene. A helyzet kiszolgáltatottsága eleinte zavar: ülök bekötött szemmel, de hallom, érzem, és a szalagon áttűző fényben látni vélem, hogy körülöttem idegenek jönnek-mennek, beszélnek. 

És a kaland valódi, második része ezután veszi kezdetét. Óvatos, mégis határozott kézpár ragadja meg a kezemet, felállít, finoman emeli a lábamat, aha, lépcső jön. Így megy ez egy következő, szellős teremig, ahol talán ketten foglalkoznak velem: profi gyógymasszőrök magabiztosságával érintenek meg a testem különböző pontjain, érzem a tiszta energia áramlását. A szalagot leoldják, a szememet finoman befogják, és fura, maszkszerű álarcot húznak a fejemre, amit áttetsző fólia borít, talán a rovarok látják így környezetüket. A világ végképp homályba borul, a zene megváltozik, és rájövök, most alámerültünk valami nagy, megnyugtató vízbe. Mélytengeri búvárrá válok, közben a kezek szelíden óvnak és terelgetnek, egyszer mintha egy hal uszonya érintene meg, és így tovább. A szárazföldi „úszás” felszabadító, megnyugtató, nagyszerű élmény, aminek a végén, maszk nélkül megmutatják ugyanezt hátulról, vagyis kiderül, hogy az óceánmély valójában „csak” egy mezei, kissé preparált tornaterem volt. 

Hakanaï
Hakanaï

A neves lyoni Adrien M & Claire B csapata a kortárs tánc és a digitális technológia találkozási pontjait kutatja. 2013-as Hakanaï című, sokat turnézó előadásuk pompás helyszínre lelt a várnai Régészeti Múzeum udvarán, ahol a klasszikus antikvitás ránk maradt emlékei között építették fel áttetsző, fátyolszerű anyaggal borított kubusukat. Már a kezdés igéző és valószínűtlen: a kocka köré-fölé erősített hat projektor random betűket, számokat sugároz és vetít a panelekre, meg a kockát körbeülő nézők testére, arcára is. A fehérruhás Virginie Barjonet lassan, megfontoltan, ünnepélyesen lép a különös térbe, hogy negyvenperces varázsmutatványt hajtson végre. A vetített képek ugyanis a táncos mozdulataira meg az élőben szóló zenére folyamatosan alakulnak, változnak: rácsok emelkednek, négyzetháló épül, szigorú geometriai formák nőnek ki a semmiből, aztán kusza halászháló csavarodik, máskor a teret hajlítja meg egy rúgással vagy pontos gesztussal a táncosnő. Csúcspontok és szünetek tagolják és tartják ritmusban az előadást, aminek legfőbb erénye, hogy nem válik önmutogató technikai showműsorrá. Épp, amikor kezdeném egy picit unni, vége is szakad az egésznek: bárcsak több alkotó gyakorolná ezt a fajta dicséretes önmérsékletet.

The Loser(s). A képek forrása: Várnai Nemzetközi Színházi Fesztivál
The Loser(s). A képek forrása: Várnai Nemzetközi Színházi Fesztivál

A cseh Cirque Company Losers fiatal, de máris okkal népszerű újcirkusz-csapat, The Loser(s) című előadásuk magán viseli az ebből adódó gyerekbetegségek jeleit. Az itt-ott lyukacsos dramaturgia ellenére mégis kellemes élményként és elsőrangú szórakozásként emlékszem másfél órás produkciójukra. Ott van mindjárt Ondrej Havlík, művésznevén En.dru, aki fergeteges magánszámmal keretezi az estet: stewardess uniformisban, körömcipőben tipeg be a színpadra, hogy ellenállhatatlanul mulatságos show-val készítsen fel minket a repülésre. A fickó igazi zenei multitalentum, elképesztő tempóban vált arcot, hangot, beatboxol, loopol és énekel, komplett zenekart megszégyenítő módon játszik különböző hangszereken, szóval egyszemélyes zeneakadémia, és amikor az előadás feszessége kienged, akkor is érdemes őt a színpad mélyén figyelni. A fikció szerint a hosszú repülőúton közösen nézünk filmet egy nőről és az érte versengő öt férfiról: ez lesz a laza sztorivázlat, amire a számok sorozatát meglehetős ügyességgel felfűzi a csapat. Az öt pasas egytől egyig izgalmas színpadi egyéniség: komoly felkészültséget követelő erőmutatványaikat laza jókedvvel és komoly öniróniával prezentálják. Igazi macsók, mégis elegánsan és finoman érintik a nőt, aki sokszor csak nevet az önelégült lúzereken. Az nem egészen világos, hogy az egy nőből végül hogyan lett kettő a színpadon, egyikük, aki inkább táncos, mint artista készségekkel rendelkezik, nem csak matematikailag fölösleges a képletbe. De még ezen is túlteszi magát a hálás, remekül szórakozó néző, hiszen idővel rájön, hogy a The Loser(s) attól igazán lenyűgöző, hogy érezni a játszók közötti szoros személyes kapcsolatot, meg attól, hogy hétköznapi természetességgel hajtják végre hajmeresztő mutatványaikat is. És ettől az egész szerethetővé, esendővé, emberivé válik.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek